A KaposFesten rájössz, hogy a kultúra finom

„Akkor jeges, narancsos cascarát készítünk neked” – mondja Nyári Barnabás, az Eleven kultúrbisztró vezetője, amikor azt kérem, hogy valami nagyon csekély koffeintartalmú kávét adjon. Én persze nem tudom, mi az a cascara, ő pedig csak annyit mond róla, hogy se nem kávé, se nem tea. Ő maga, az asztalnál önti fel nekem a jeget és a narancsot a sötét lével: az eredmény enyhe, kellemes, a citrusosságot és a kávé ízét harmonikusan elegyítő ital, valóban nekem való – Barnabás ezzel máris meggyőz arról, hogy náluk a hozzám hasonló kocakávésok is megtalálják a számításukat. Azért vagyok itt, mert 13-án, szerdán, a KaposFest gasztronapján az Elevenben, kávékóstoltatással indul a program.

Amióta, 2021-től idejárok, még nem volt ilyen. Délben thai kóstoló, délután pedig Zenés sütemények című cukrászdai program is lesz – annak szemléltetésére, hogy egy fesztivál hangulata mindig sokféle benyomásból áll össze, és hogy a kultúra finom – nem olyasmi, amit csak ünneplőruhában, ájult tisztelettel, egy sötét nézőtéren kaphatunk meg. Barnabástól megtudom, hogy ő már kilenc éve „a” kávézó a fesztiválon.

Az első törzsvendégei egyike borssal ízesítette világos pörkölésű kávéját, és többeket is sikerült rábeszélnie, hogy bolondos példáját követve borsszóróval lássanak kávézáshoz. A fellépő művészek és a bérletesek kemény magja garantáltan az Elevenbe, Barnabáshoz jár, akárcsak a Magyarország különböző pontjairól és külföldről érkező fesztivállátogatók. A KaposFest titkát abban látja, hogy „demokratizálták” a kultúrához való hozzájutást: a jegyek városi és pályázati támogatással viszonylag olcsók, a színvonal viszont nemzetközi. A nyolc-tízezer látogató rengeteg pénzt hagy a városban: az éttermek ilyenkor mind tele vannak, a boltokat kifosztják. Az Eleven kávézóban minden asztalon ott vannak a (barna)cukortartók, mert Barnabás nem a papírzacskó híve. Ezzel a fast food kultúrának üzen hadat, és a nyugodt, ráérős kávézás élményét kínálja. „Nem benzinkút vagyunk, ahova csak beesel, felhörpinted a kávédat, majd továbbrohansz. Ez a kávéra éppúgy érvényes, mint a kultúrafogyasztásra általában” – mondja.

A szerdai kóstoltatás során a Rostopus kaposvári kisüzemi pörkölő hétféle kávéját lehet majd kipróbálni négyféle módon elkészítve, négyféle zöld, tehát pörköletlen kávéfajta szemeit pedig nézegethetik-szagolgathatják a vendégek. A világtermés két százalékát kitevő, felső kategóriás kávékat kínálnak nekik. Úgy készülnek, hogy három óra alatt körülbelül százhetven adag kávét kell elkészíteniük szerda reggel, vagyis komoly helytállásra lesz szükség a részükről. Azt, hogy manapság egyre gyakoribb a kávék ízjegyeinek hosszas elemzése, Barnabás részben túlzásnak, marketingelemnek tartja. Szerinte jobb, ha a termék adja el önmagát, mint ha a marketing itatja meg.

Két napja vagyok itt, de máris „módosult a tudatállapotom”, annyira rohannom kell programról programra. Úgy veszem észre – és Hornyák Balázs fesztiváligazgató is hasonlóan ítéli meg a helyzetet –, hogy idén szinte varázsütés-szerűen izzott be a hangulat már az első nap, ami máskor csak később szokott megtörténni. Nehéz ennek az okát meghatározni, a jelei azonban félreérthetetlenek. Például olyasmikre gondolok, hogy már Szűcs Máté első vasárnapi mesterkurzusán is jó páran ott vannak vasárnap délelőtt (ez az első program), aztán maradnak akkor is, amikor Várdai István és Julien Quentin Rahmanyinov g-moll csellószonátáját próbálja. Úgy tűnik, a két művész máris elég jól összehangolódott: csak körülbelül ötpercenként állnak meg, nézegetik a kottát néhány pillanatig, néznek vagy nevetnek össze.

Délután négykor aztán világossá válik, hogy az idei KaposFest kivételesen forró hangulatú lesz, amikor a nagy kedvenc Bősze Ádám Zsenik viselt dolgai című előadása szinte telt házzal indul. A cím szójáték: a zene és az öltözködés kapcsolatáról, az előadók viseletéről szól – vagy legalábbis ezt ígéri. Barnabás az Elevenben stand-upnak nevezte Bősze Ádám szerepléseit, és kétségtelen, hogy ő az előadásmódjával már eleve hadat üzen minden túlzott komolykodásnak, akadémiai merevségnek. Ezúttal csíkos nadrágjával is, amelyet kizárólag ez alkalomból visel. Amikor egy járókelő meglátta rajta, így „kedveskedett” neki: „Bősze úr, ennyire nehéz elfogadni az öregedést?” Pedig az egyéni viselet mást is üzenhet. Lassan ugyanis túl vagyunk azon, hogy egy művész csak feketében és lakkcipőben léphet fel. A középkortól napjainkig ívelő előadás során szó esik a kórusok és a szerzetesek egyenruhájáról (és megtudjuk, hogy Bősze úr nyolc évig maga is szerzetesként élt), aztán belehallgatunk Josquin des Prez kórusművébe (gyönyörű), és eltöprengünk azon, vajon turbán vagy valamiféle sapka van a fején az ábrázolásain. Cipőkről is hallunk, amelyeknek egy időben a zeneszerző, a zenész és a táncos azonosságából adódóan kiválónak, tánchoz különösen is alkalmasnak kellett lenniük.

Megtudjuk, hogy Lully egyszer átdöfte a lábát a karmesteri pálcával, és ennek majdnem amputáció lett a vége, majd Haydn díszruháit tanulmányozzuk, amelyeket munkaköri leírása szerint kötelessége volt viselni az előadásokon. Constanze Mozart frizurakölteményeiről is hallunk pár szót, noha ő (mint Mozart az apjának dicsérte)  egyedül fésülködött, míg a korban sokaknak fodrászcsapat készítette el emeletes frizuráját, és megesett, hogy még egy kalitkát is belefontak, a madárkával együtt. Münchhausen báró állítólag a copfjánál fogva rántotta ki magát a mocsárból, ennek kapcsán férfiak egykori hajviseletével ismerkedünk, amelyhez a copf, varkocs vagy a paróka szigorúan hozzátartozott. Beethoven viszont torzonborz és rendetlen volt, a kiöltözést kényszernek érezte, inkább a zenéjével próbált hódítani (sikerrel). Miért hordott Liszt idős korában reverendát? Mert egy időben pap akart lenni, három évre el is bújt, hogy ezen gondolkodjon, és már halálhírét keltették, annyira nem jelent meg sehol. Wagner csaknem betegesen vonzódott a finom ruhákhoz, sőt egyszer női ruhában menekült (vajon ki vagy mi elől?). A művészek viseletének uniformizálódása előtt az egyéni stílusjegyek az öltözködésben is megnyilvánultak, összegez az előadás végén Ádám.

A nyitóhangversenyen Sztravinszkij, Sollima, Vivaldi és Chausson művei hangzanak el. Feltűnő a fiatal művészek (Abouzahra Amira, Abouzahra Mariam, Karla Križ, Erin Pitts, Hartmann Domonkos, Schmalzl Ella) jelentős száma, és az az egyszerre koncentrált és jó kedélyű jelenlét, amely az előadók együttműködését jellemzi, de nem mellesleg a nyitókoncert feszültségét is érzékelteti. Este Sárközy Lajos és zenekara játszik a Kapos Hotel teraszán, a járókelők a kút kávájára telepedve hallgatják. A teraszon ülő vendégművészek egyike-másika pedig így és most ismerkedik a magyar zenekultúrával: Lajos vitális virtuozitása általában lenyűgözi és a kései órán is felélénkíti őket. De kellenek is az önfeledt percek a koncert nagy izgalma után.

Hétfőn a délelőtti, Tavaszi emlékek című koncert Schumann Gyermekjelenetek (Fejérvári Zoltán – zongora) és Beethoven F-dúr (Tavaszi) szonátája (Pusker Júlia – hegedű, Onutė Gražinytė – zongora) remek napindító az üdeségével, könnyedségével és a Pusker–Gražinytė együttműködés harmonikussága folytán annak is remek példája, hogy két felkészült művész milyen szépen össze tud hangolódni Kaposváron már a második napra is.

Délután háromkor Bősze Ádám vezetésével kerekasztal-beszélgetés kezdődik (nagy az érdeklődés) néhány fiatal művész (Schmalzl Ella, Abouzahra Amira, Abouzahra Mariam, Hartmann Domonkos és Aleksander Simić közreműködésével. Ádám a tanulmányaikról, terveikről, nehézségeikről kérdezgeti ezeket a már ma is virtuóznak mondható, de még tanulmányaikat folytató muzsikusokat, akik gyakran azért haladnak lassabban az iskolai papírok megszerzésével, mert annyi helyre hívják őket koncertezni. Sok a jó zenész, nagy a verseny, ezért nagy rajtuk a nyomás. Fontos minél többfelé jelen lenniük, ismertté válniuk, hogy befussanak, és máris építeniük kell a brandjüket, noha még nincsenek teljesen készen. Rá kell jönniük, miben a legjobbak, és irányt kell szabniuk a karrierjüknek. Sokat utaznak, sok fesztiválon megfordulnak, ami az ismeretségek miatt, a kapcsolati hálójuk szélesítése érdekében is fontos lehet. Mind bizonyították már a kiválóságukat versenyeken elért előkelő helyezéseikkel, de nincs megállás, nem pihenhetnek meg: sokat kell gyakorolniuk, és nagyon fontos az is, hogy jó tanárok keze alatt tanulhassanak.

Munkájuk része a zenehallgatás, az általuk játszandó darabok más interpretációinak megismerése, de nem utánozhatnak, minden művet a maguk képére kell formálniuk. Néha aggódnak, hogy mit hoz a jövő, mert érzékelik, hogy míg az ő életük minden percét a klasszikus zene tölti ki, a kortársaikat nem igazán érdekli. „Ki lesz a közönségünk negyven év múlva?” – kérdezi Domonkos. Csak abban lehet bizakodni, hogy idővel megérnek rá majd a mai fiatalok is. Nehézséget jelent, hogy a hangszerárak az egekbe szöktek, szponzorok nélkül nem lehet e téren boldogulni. Jó lenne, ha csak a darabokkal kellene foglalkozni, de nekik magukat kell menedzselniük. Minden utazásukat maguk szervezik, és közben a közösségi médiában való jelenlétükre is gondolniuk kell. Jellemző, hogy amikor Ádám a szabadidős tevékenységeikről kérdezi őket, alig tudnak mondani valamit, és inkább újra a munkájukról, a gyakorlásról, a koncertjeikről beszélnek. Felelősségteljes felnőtteknek kell lenniük már ma is, pedig lélekben – mint szégyenlős nevetésükből, izgő-mozgó vibrálásukból kitűnik – sokuk még gyerek.

A KaposFesten mindig annyi hatás éri az embert, hogy nem akarja elhinni: még éppen csak megérkezett, később meg azt, hogy még csak egy vagy két nap telt el. Így vagyok ezzel én is, most is, amikor Rahmanyinov g-moll csellószonátája, majd Brahms nagy energiákkal előadott G-dúr vonósötöse után máris a következő koncertre, a református templomba sietek a Szivárvány Kultúrközpontból. Pulchra – A szépség hangjai a címe, és hangulatkoncertnek nevezik. Új hangszerek (fuvola, tangóharmonika) hangjai üdítenek fel, és nem utolsósorban az emberi hang csodája a Dinyés Soma által vezetett Voces Angelicae gyerekkórus jóvoltából. Ez a koncert valami nagyon más, nagyon könnyed, léleksimogató; jó, hogy templomot választottak hozzá helyszínül – én pedig közben még arra is rájövök, hogy apukám gyerekként ennek a templomnak a padjaiban ült, ami még erősebbé teszi számomra az atmoszféráját és az alkalom ünnepélyességét. Az engem talán legjobban megérintő mű a kórus előadásában elhangzó Kuulin äänen (Hangot hallottam), Laura Jēkabsone népdalfeldolgozása: ennek révén értem meg, hogy a zene néha képes lehet megmutatni, milyen a meztelen emberi lélek.

Az ódon templom rézkilincseinek és díszes kórusának, méltóságteljes szószékének fotózása után – még mindig nincs vége a napnak – kiülök a Kapos Hotel teraszára, hogy Dörnyei Szabolcs gitárjátékát hallgassam, majd a szünetben a KaposFesthez fűződő kapcsolatáról kérdezzem. Hornyák Balázzsal egyidőben együtt zenéltek a város színházában, később szomszédok lettek, majd karácsonyi lemezen is együttműködtek, mondja. Nagy kihívásnak érzi, hogy muzsikusoknak kell játszania (a Kapos-terasz a fellépő művészek törzshelye), és ráadásul háttérzenét a pihenésükhöz – amit azért ő lehetőség szerint szeretne kissé a pódiumzene irányába eltolni. Saját feldolgozásait adja elő, egyedi ízekre törekszik, sokat rögtönöz. Engem a jazzes népdalfeldolgozásaival azonnal megvett.

Fotók: Mohai Balázs