Amikor hallgatóként vesz részt egy hangversenyen, akkor csupán a zenére koncentrál, vagy a karmester mozdulatait figyeli?
Nem tudom kettéválasztani a kettőt, hiszen azt fogjuk hallani, amit látunk. Élesen figyelem a karmester gesztusait, ez nálam nyilván szakmai ártalom. Mindenből lehet tanulni. Nem is tudom, hogy van-e a zenekarban olyan zenész, aki annyira figyeli a karmestert, mint más karmesterek… Még fiatal vagyok, magam is tudom, hogy a vezényléskor bizonyos dolgokat redukálhatnék, de azért arra ügyelek, hogy ne zavarjam a zenészeket.
A redukálás koncentráltabb gesztusokat jelent?
Igen, esszenciálisabban, kisebb gesztusokkal kellene dolgoznom. Ha visszanézem a videóimat, a kritikai észrevételeim javarészt arra vonatkoznak, hogy még pontosabban kellene tartanom a fókuszt. A zenészeknek nemcsak irányt kell mutatni, hanem folyamatosan inspirálni kell őket a kifejező játékmód megtalálásához. De a legfontosabb, hogy mindig a zene igényeit kell szolgálni.
Sosem öncélúan, a saját elképzeléseit?
A saját elgondolások mindenképpen megjelennek az interpretációban, hiszen azok már otthon, mikor szétszedem-összerakom, átgondolom a darabot, előjönnek. A próbákon az derülhet ki, hogy éppen nem ott van szükség segítségre, ahol én gondoltam. Ilyenkor gyorsan kell szkennelni, hogy mi történik, és azonnal adni kell egy megoldást, hogy helyreálljon a rend.
Egy korábbi interjújában azt mondta: szívember, érzelmi alapon működik karmesterként is. Ez miben nyilvánul meg?
Az emberekhez, a zenészekhez való viszonyomban. Nagyon szeretem az embereket azonos szemmagasságban kezelni. Ahogyan én is mindig ezt vártam el másoktól.
A karmesteri pulpitus azonban magasan van.
Én a pulpitus ellenére sem vagyok túl magas… Közel vagyok a zenészek tekintetéhez. Mindegyikük érzékeny ember, ezért ügyelnem kell arra, hogy a javaslataim megfogalmazásának módjával senkit ne bántsak meg. Ha valaki erőszakosan próbál felülkerekedni, az azonnal ellenállást vált ki. Ők a karmester nélkül – kis túlzással – nem zenekar, én pedig nélkülük nem vagyok karmester.
A legtöbb karmester hangsúlyozza: a zenekar nem demokratikus intézmény.
Valóban. Nyilván én sem arról beszélek, hogy érdemes megszavaztatni a zenészeket, hogy akkor játsszuk-e öt százalékkal lassabban a darabot vagy sem. De hogy miként veszem rá őket a kooperációra, az már más kérdés. Ha a zenészek érzik, hogy tudom, mit akarok, akkor velem tartanak. A szakmaiság az alap, és e tekintetben a leírt harmóniák, a ritmika, a dallamvilág, a forma a kiindulópont, de ezt addig kell rágni, amíg be nem megy a bőröd alá, a szívedbe, és nem sugall valamilyen érzelmet. Nincs zene érzelem nélkül. Érdekes, hogy talán az utálat nincs hangokba foglalva. A művészet és a zene – véleményem szerint – leginkább a jóból táplálkozik.
Visszatérve az összhang kérdésére. Ez hasonló, mint az emberi viszonyokban: az összhanghoz elengedhetetlen a kölcsönös szimpátia és némi kémia. Nemrég nagyon érdekes tapasztalatom volt Lengyelországban. Sem én, sem a koncert szólistája nem éreztünk az égvilágon semmit ebből a kémiából. Mindenki elvégezte a munkáját, és ennyi. Úgy éreztem, hogy soha többet nem hívnak majd, erre két héttel később kaptam egy visszajelzést, hogy élvezték az egész hetet, és nagyon szeretnék, hogy újra menjek. Szóval ez sem mindig derül ki.
Ha megnéznénk a kottáit, tele lennének jelölésekkel?
Igen, sokat jelölgetek. Szolfézs–zeneelmélet szakos voltam, így az analizálás meghatározza a gondolkodásomat a művekkel való munkafolyamat során. Ebből kifolyólag például a hangszereléseket különböző színekkel markírozom, az ütemcsoportokat rendszerezem, a harmóniákat fokszámokkal vagy a megnevezésükkel jelölöm. Ha pár év múlva előveszek egy darabot, akkor ránézek a partitúrára, és azonnal látom az építőelemeket.
Mikor az interjú előtt beszélgettünk, azt mondta, hogy A pikk dáma egyik kórusrészletére ébredt. Mindig szól a fejében valamilyen zene?
Mindig. Több mint tíz éve vettem részt a zágrábi Lovro von Matačić nemzetközi karmesterversenyen. Nagyon felfokozott napok voltak, a döntőben kellett bizonyítanom, tele voltam adrenalinnal, díjakat nyertem, s miután hazaértem – emlékszem –, álltam a piros lámpánál, és éreztem, hogy valami szokatlan. Körülnéztem, mígnem rájöttem, hogy nem szól zene a fejemben. De érdekes – gondoltam –, ilyen a csönd?! Ez azóta se nagyon fordult elő.
Csaknem három éve a MÁV Szimfonikus Zenekar vezető karmestere. Az éppen zajló évad tematikája a szerelem és a szenvedély. Ön szenvedélyes ember?
Igen, bár erős bennem a kontroll. Akad olyan barátom, aki szerint kontrollmániás vagyok. Ez talán összefügg a zeneművek pontos szerkesztettségével, hiszen ott elengedhetetlen a fegyelem. De szeretetteljes baráti közegben elengedem magam, és tudok szívvel, szenvedéllyel létezni.
Az elmúlt három évben minden évadot valamilyen tematikára fűztek fel, és ezek mind elsősorban történeteket meséltek. Egy zeneműben mindig ott rejlik ez a történet?
Egyáltalán nem. Sosem történeteket hallok a zenében, számomra a zene inkább lelkiállapotokat, érzéseket tükröz, bár karmesterként óhatatlanul felvillannak bennem olykor képek, és ez fogódzót adhat a zenészeknek is. Amikor John Adams Harmonielehrejét próbáltuk, megjelent számomra az univerzum képe, és meséltem is erről a zenészeknek. Volt, aki utána odajött hozzám, hogy mennyire meghatották az általam elmondottak. Szóval előfordulhat, hogy ez megsegít. De a próbán alapvetően zenei paraméterekkel dolgozunk: gyorsabb-lassabb, hangosabb-halkabb, hosszabb-rövidebb, és ha ez a zenei alap megvan, akkor lehet az előadásmódot további gondolatokkal díszíteni. Ha szöveges zenéről van szó, akkor mindig azt keresem, hogy miként tükröződik a leírt szó a zenében, egy operánál ez különösen izgalmas feladat.
Hamarosan ismét operát vezényel, ami a pályája elején korrepetitorként és karmesterként is meghatározó műfaj volt az ön számára. Májusban Donizetti Az ezred lányát dirigálja majd az Operaházban.
Az opera zenekarát többször vezényeltem már, de csupán szimfonikus koncerteken. Az ezred lányának vannak nehézségei, például hogy francia nyelvű. Tavaly elkezdtem franciául tanulni, és éppen Nizzában nyaraltam, amikor az Operaháztól érkezett a felkérés. A bel canto stílus számos nehézséget rejt magában: szabad és hajlékony éneklésmódot kíván, és például sok olyan díszítést tartalmaz, ami a partitúrában nem jelenik meg. Ez ráadásul egy korábban bemutatott produkció felújítása, így különös odafigyelést igényel, hogy a saját zenei gondolataimat érvényesíteni tudjam. Remélem, hogy az opera nemzetközi színtéren is visszatér az életembe. Berlinben mindig feltették a kérdést, hogy inkább opera- vagy szimfonikus karmesterként képzelem el a karrieremet. Én nem értettem ezt a különbségtételt, mert mindig is olyan karmester akartam lenni, aki mind a kettőre képes.
Első vendégkarmesterként dolgozott tavaly Temesváron. Ott mennyire van otthon?
Egy évadra szólt az első karmesteri megbízatás, de vendégkarmesterként csaknem nyolc éve járok hozzájuk rendszeresen, minden évadban több közös koncertünk van. Most lesz egy különleges. Volt egy csodálatos, temesvári származású hegedűművész: Martzy Johanna. Megnyerte a genfi hegedűversenyt, ám csak húszéves pálya adatott neki – lényegében külföldön –, mert ötvenöt éves korában elhunyt. Ligetiné Beke Ágnes hívta fel rá a figyelmemet, aki egy kis könyvet írt róla. Van egy különös történet: egy skót üzletember harminc évvel ezelőtt hallotta Johanna egyik felvételét, amely egészen magával ragadta. Elkezdte felkutatni az életútját. Idén – Johanna születésének századik évfordulóján – megjelenik egy életrajzi kötet, amelyet Glenn Armstrong több száz órányi interjúból szerkesztett meg. Ezen a különleges temesvári koncerten rá emlékezünk majd, Pusker Júlia játssza Bartók Béla 1. hegedűversenyét. Itthon is érdemes lenne megemlékezni Johannáról, mert a felvételei különleges, virtuóz művészről árulkodnak.
Három éve dolgozom a szatmárnémeti Dinu Lipatti Állami Filharmóniával. Pici, nehéz sorsú zenekar, de akkora lélek van bennük, hogy mindig nagy örömmel megyek hozzájuk. A következő évadra meghívtak Bukarestbe a George Enescu Szimfonikus Zenekarhoz Elisabeth Leonskaja zongoraművésszel, aminek nagyon örülök. Már a MÁV Szimfonikus Zenekarral is eljátszottuk ezt a Csajkovszkij-zongoraversenyt közösen, és nagyon emlékezetes koncert volt.
Zágrábba is visszahívtak. Vicces volt, hogy írtak: nem okozna-e nehézséget, ha egy 20. századi horvát zeneszerző, Krešimir Baranović Mézeskalács szív című szvitjét vezényelném. Nem tudták, hogy éppen erre a műre kaptam meg a Matačić-verseny egyik különdíját.
Aminek különösen örülök, az a madridi Santa Cecilia Zenekarral kialakult együttműködés. Ez egy csodás nemzetközi társaság. Csupa fiatal muzsikus, iszonyú jó technikai képességekkel és zenei képzettséggel. Örülök, hogy több ország művészeti együtteseinél rendszeresen jelen vagyok.
Ami még különleges, az a németországi Hagen, ahol a MUZIKA program művészeti vezetője. Miről szól ez a kezdeményezés?
A Theater Hagen programja a bevándorló román és bolgár romák kulturális integrációját segíti. Ebben a projektben a Hageni Filharmonikusokkal dolgozunk együtt. Volt egy szabadtéri koncertünk Roby Lakatossal, ami rengeteg embert vonzott. Nemsokára Snétberger Ferenccel lépünk fel, és őszre is vannak terveink. A koncertek mellett más kulturális programokat – például kiállításokat – szerveznek, illetve a gyerekeket is igyekeznek megszólítani. Két román rapperénekesnő érkezik majd hozzánk egy workshopra, amelynek a végén a gyerekekkel és a zenekarral közösen előadunk majd valamilyen produkciót. Érdekes, hogy egy ilyen kisváros mekkora gonddal és figyelemmel fordul a bevándorlók felé, az elfogadást hirdetve. Ez pedig számomra is fontos, így részese lehetek interkulturális produkciók létrehozásának.
A könnyedebb műfajok is közel állnak önhöz. Nyáron például filmzenekoncertet adtak a MÁV-val.
Az egy különleges este volt, mert a Margit-szigeten levetítették a Jurassic Park című filmet, és mi élőben játszottuk hozzá a zenét. Ez rendkívüli összpontosítást kíván, és nincs mód egyedieskedésre, hogy mondjuk én ide egy rubatót képzelek, mert akkor már le is maradtunk a következő három filmkockáról. A Konzerthaus Berlinben is volt már alkalmam filmzenekoncertet vezényelni, és én szeretem ezeket az átjárásokat. Ebben is rengeteg fantázia van. Ráadásul mi akkor voltunk fiatalok, amikor leomlott a berlini fal. Attól fogva a szülővárosomban német cserediákok táboroztak, így nekik köszönhetően meghatározó élményem volt kilenc-tízévesen a beáramló nyugati zene.
Bár a klasszikus zene kitölti a napjaimat, ez az életem motorja, nem vagyok szemellenzős. Szeretem az elektronikus zenét, akkor is, ha zenész barátaim egy része megkövezne ezért. Néha jólesik lazítani, és akkor nyilván nem klasszikus zenére mulatunk. Bár hozzáteszem, hogy titkos vágyam, hogy Brahms második szimfóniájának a negyedik tétele egyszer egy bulin óriási hangfalakból szóljon, hadd táncoljak rá egy nagyot!
Fotók: Marco Borggreve
