Rettentő boldog voltam, hogy engem ért a megtiszteltetés, hogy a már akkor is népszerű színész éhségét enyhíthettem. Megjegyeztem, hogy milyen kedves, közvetlen és jóképű ember. Idén 50 éve, hogy színpadra lépett, és ma is a szakma és a nézők egyik kedvence.
Híresen kedves ember vagy, mindenkihez van egy jó szavad. Honnan ez a türelem egy ilyen emberpróbáló pályán?
Anyukám arra tanított, hogy: „másokat is becsülj meg kisfiam, hogy téged is megbecsüljenek”. Ha végignézem ezt a hét évtizedet: az ember viselkedése azon a szocializációs folyamaton és kulturális tőkén múlik, amelyet otthonról hoz magával. Így végiggondolva a születéstől mostanáig tartó folyamatot, nem volt benne törés. A szüleim pedagógusok, ritka megbecsült emberek voltak Ibrányban, a szülőfalumban. Apukám védelmezője, segítője, ügyvédje volt sok szegény embernek, azoknak a kevésbé pallérozott, vagy írástudatlan földijeinek, akik hozzá fordultak. Egyfajta központi, szellemi alakja volt a településnek, a legmélyebb értelemben vett néptanító, aki hivatásként élte meg, hogy az ott élőknek jobb legyen, és, hogy szellemi, lelki értelemben magasabbra emelje őket. Könyveket rendelt a megyei könyvterjesztőtől a főiskolára, egyetemre bejutott ibrányiaknak, mert fontosnak találta az irodalmi értékek közvetítését. Emlékszem, ahogyan a parasztnénik – miután apám meggyőzte őket, hogy az adott olvasmány biztosan fontos lesz a továbbtanuló gyerekeiknek – a szoknyájuk alá rejtve vitték a könyveket, nehogy a férjük meglássa, hogy mire költik a pénzüket.
A hatvanas évek elejére a Ratkó-korszakban születettek éppen középiskolás korúak lettek, és a megnövekedett létszámú diákság számára kevés működő gimnázium állt rendelkezésre. A régióban a hozzánk közeli települések közül egy sem vállalta egy új intézmény befogadását, felépítését, ezért amikor édesapám megalapította Ibrányban a gimnáziumot, ezzel elkezdődött szülőfalum felemelkedése, hosszútávú fejlődési folyamata. Ötven év alatt szellemi, egészségügyi, gazdasági, közigazgatási központtá nőtte ki magát, és faluból város, majd járási központ lett. Nyilván ilyen mintát láttam otthon, és ezért van bennem egy belső késztetés a közösségben való gondolkodásra, hogy másokra is figyeljek, empátiával és segítőkészséggel éljem az életemet.
Mindez esetedben elképesztő vitalitással is párosul, amely egyáltalán nem kopott az évek során.
Hosszútávú mesterség az enyém: amíg élünk, szükség van ránk. A színház az élet legtermészetesebb leképeződése, amelybe fiatalok, középkorúak, idősek egyaránt kellenek. Sok örömteli feladatom van, nagyszerű kollégákkal, alkotótársakkal számos izgalmas helyzetben dolgozom együtt. A jövő mindig elém hozza a feladatokat: már a 23/24-es évad végéig látom, milyen munkák várnak rám. Általában, a napirendem szerint, én délelőttönként próbálok, utána megyek a hallgatóimhoz a Színművészeti Egyetemre és velük vagyok este 6 óráig, azután jövök vissza a színházba és játszom.
A diákjaim a mindenkori üde, friss látásmódjukkal részesévé tesznek a mindennapjaiknak, nem hagyják, hogy a korkülönbség távolságot képezzen közöttünk. A mostani hallgatóim már az öt évvel ezelőtti generációhoz képest is máshogyan gyűjtik a tapasztalataikat, másképpen kommunikálnak egymás között. Szinte csak a virtuális valóságban találkoznak generációjukkal. Itt folytatnak párbeszédet, itt tájékozódnak. Az idősebb korosztályokkal ebben a térben nemigen érintkeznek, hiszen azok közül sokaknak ismeretlen, idegen a kommunikációnak ez a formája, mert nem használnak okos, digitális eszközöket, s így nem is ismerhetik azt a metanyelvet, amelyben a világ hangi, képi és írott szöveg formájában egyidejűleg van jelen, felkínált tudásbázisként. Tapasztalatom szerint a mostani fiatalok naprakészen tájékozottak, és markáns véleményük van a világ jelenségeiről, ugyanakkor pont ez jelenti számukra a csapdát is, mert sokszor, az éles, valódi, életbeli ütközéseket, drámaibb helyzeteket nehezen tudják kezelni. A virtuális valóságban szerzett tapasztalataik olykor védtelenné teszi őket és nem alkalmasak konfliktuskezelésre a hétköznapi életben, ezért törékenyebbek. Sokszor ennek feloldásában kell segítenem őket.
Hogyan tekintesz vissza a munkásságodra? Szoktad például korszakokra osztani? Egyáltalán gondolkozol ilyesmiken?
Nem. Egységes folyamatként kezelem. A vég eszembe szokott jutni, és úgy gondolom, ha egészséges maradok, csak a halál vethet véget a pályámnak. Amilyen jókedvűen itt ülök veled, ugyanilyen jókedvűen csinálom a dolgom, amíg lehet. Öt évtizede folyamatosan a Vígszínházban játszom. ’73-ban főiskolai gyakornokként kerültem ide, két évvel később Várkonyi Zoltán, az akkori igazgató szerződtetett le. A Vígszínház mindig nagyszerű szellemi műhely volt, ezért szerencsém volt személyesen találkozni, együtt dolgozni a kortárs magyar irodalom nagyjaival, vagy csak leülni, hallgatni, hogyan gondolkoznak, hogyan látják a világot. Például Déry Tibor, Örkény István, Sütő András, Fejes Endre, Székely János, vagy a fiatalabb nemzedék nagyszerű írói: Spiró György, Nádas Péter, Eszterházy Péter, Kornis Mihály. Mivel nagyon kíváncsi természet vagyok, ezért amit csak lehetett, megpróbáltam integrálni.
Minden szerepnek más és más az identitása, és nekem megadatott, hogy több mint 150 különböző karakterrel találkozhattam pályám során, a humanitásnak megannyi létformájával, és emberi identitásával. Úgy is tekintem magam, mint a pszichológusok. Ahogy Freud az analitikus díványára lefektette a pácienseit, hogy kikérdezze őket, úgy én a képzeletbeli analitikus díványomra kiterítem a szövegemet, hogy megfejtve pszichológiai titkaikat, életre keltsem azokat, emberi alakban.
Egyes művekkel többször találkoztam más-más rám osztott szerepeknek köszönhetően. Ilyen például a Koldusopera, amelyben az évtizedek alatt Tigris Brownt, Bicska Maxit és Peachumot is játszottam: a mű három fő alakját egészen más formai világban, társadalmi közegben, új tartalommal, mintha különféle bolygókon lettem volna. A szakmánk lényege, hogy ez csapatmunka, nem csak az egyénről szól. A pályám mások választásának a függvényében alakult, hiszen a Vígszínházban megforduló sok-sok rendező osztotta rám a szerepeimet, egyiket sem én választottam. A döntő választás azonban, hogy ennyi ideje itt vagyok, az enyém. Óriási műhely a mienk, így az elmúlt öt évtized sok jelentős alkotójával, rendezőjével, koreográfusával, látványtervezőjével, zeneszerzőjével anélkül találkozhattam, hogy máshová mentem volna. A Vígszínház folyamatosan befogadja az új impulzusokat, tehetségeket, próbálja integrálni a már felfedezett színházi nyelveket, mintegy szintézist teremtve. Ennek lehetek intenzív résztvevője ötven éve.
Nem lehetett könnyű ilyen múlttal kiválasztani, hogy a születésnapi gálaesteden kikkel és milyen dalokkal emlékezz az elmúlt évekre.
Semmi mást nem csináltam, mint azokat a zenés darabokat, amelyekben szerencsém volt részt venni, szerepelni vagy rendezni, nagy örömmel végigpásztáztam. Az est dalai persze csak nyomelemei az elmúlt éveknek. A magyar színháztörténet legjelentősebb színházi zeneszerzőinek és szövegíróinak majdnem mindegyikét ismerhettem: Presser Gábort, Adamis Annát, Sztevanovity Dusánt, Szörényi Leventét, Bródy Jánost, Dés Lászlót, Geszti Pétert, Másik Jánost és az ő dalainak szövegíróját, Spiró Györgyöt. A magyar zenés színház megújítói, éltetői, fantasztikus, innovatív alkotói valamennyien. Az ő műveikből válogattam, hiszen az ő előadásaikban játszottam. Többségében azok a kolléganők és kollégák lesznek a vendégeim a koncerten, akikkel ezekben a darabokban partnerként együtt voltam. Így aztán Halász Judit, Igó Éva, Balázsovits Edit, Márkus Luca, Kern András, Lukács Sándor, Fesztbaum Béla és Wunderlich József kedves kollégáim jönnek velem a színpadra május 8-án, hétfőn este. Közülük vannak, akik jó néhány évtizeddel ezelőtt, vagy a közelmúltban növendékeim voltak, vannak, akik fontos előadásaimban játszótársaim, és vagyunk négyen ebből a csapatból, akiket még Várkonyi Zoltán szerződtetett: Halász Judit, Kern Andris, Lukács Sándor és én.
Nagyon szeretem a kollégáimat! A munkáknak köszönhetően lettek barátaim. Mélyen hiszek benne, hogy a közös, gyötrő, kínlódó próbák során ismerjük meg egymást, látjuk meg a másik léptékét, értékét, képességeit és emberségét. Abban is van valami csoda, hogy évadonként megközelítőleg háromszázezer néző eljön az egyik legnagyobb befogadóképességű színház, a Vígszínház és kamaraszínházunk, a Pesti Színház nézőterére. Ez esténként 1700 nézőt jelent. Gazdag a repertoárunk, szélesre tárjuk a műfaji kapukat, hogy mindenki megtalálja magának a kedvére valót. A közönségünket alkotótársnak tekintem, hiszen nélkülük az egész színházi létünk értelmetlen lenne, ezt a Covid járvány alatti korlátozások bebizonyították. Folyamatos párbeszédben vagyunk azokkal, akikkel együtt élünk ebben a városban, ebben az országban, és ez csodálatos.
Várkonyi Zoltán mondta: „az a jó színház, gyerekek, amikor a színpadi idő azonos a nézőtéren ülők idejével.” Vagyis nem elképzelt nézőknek, hanem a kortársainknak játszunk, előadásainkon keresztül velük folytatunk párbeszédet a jelenről, arról, ami most foglalkoztat minket. Ez történhet klasszikus, vagy kortárs magyar vagy külföldi mű, komédia, vagy tragédia nyomán, de mindig a közös emberi problémáinkról gondolkozunk, azt nevetjük ki, vagy annak a szenvedélyében élünk meg drámai, szépséges dolgokat.
Miért lettél színész?
Nem tudom, erre nincs magyarázat. Nincs elveszett idő, bármilyen helyzetben is vagy, még ha úgy tűnhet, hogy nem történik veled semmi, az alatt is egy csomó minden lejátszódik benned és körülötted, ami azután tapasztalatként vagy ellenméreganyagként működik. Egyszer csak a feleslegesnek hitt idő inspirációjára valami elementáris dolog történik.
Erős humán szellemi közegben nőttem fel, mégis Debrecenbe, egy kiváló műszaki iskolába, a Pécsi Mihály Építőipari technikumba mentem a barátaimmal együtt. Igen rövid idő alatt kiderült, hogy nem annyira inspirált ez a szakterület, és már az első pillanattól kezdve menedéket kerestem, hogy amikor a kötelező penzumon túl voltam a suliban, hol találhatnék kioldást. Érdekes, hogy az iskolából a kollégiumba menet, ha hosszan elnéztem az utca végéig, a messzeségben ott állt a színház. A Csokonai. Az első szabad vasárnapon ösztönösen beültem a délutáni matinéra és tulajdonképpen attól kezdve megbabonázva jártam oda, amikor csak lehetett.
A könyveket is szerettem, gyakran ácsorogtam a Csokonai könyvesbolt előtt – Debrecenben minden Csokonai –, és nézegettem, hogy mi mozgatja meg a kamasz lelkemet. Havonta 100 forint zsebpénzt kaptam, abból erre is tellett, mert még a legszebb kötésű könyvek is olcsók voltak. Már akkor elkezdtem gyűjteni a könyveket. A mozi is rettentően vonzott. Akkor éltük a magyar filmgyártás nagy korszakát, amikor az alkotói teljükben levő nagy generációnak sorban, egymás utána jöttek ki a filmjei. Micsoda rendezőink voltak! Fábri Zoltán, Makk Károly, Jancsó Miklós, Sándor Pál, Szabó István, Kósa Ferenc, Gál István, Kovács András. Fantasztikus, édes, csodálatos színészeket láthattam a vásznon, akikkel megadatott, hogy később együtt is játszhattam a kamera előtt vagy színpadon.
A színház mámorítóan nagy menedéket nyújtott nekem a matematikai, mechanikai, statikai, mértani dolgokból. Fontos volt, hogy a szigorú, szikár szakmai feladatok elvégzése után egyből a színházba, a moziba, a könyvekhez rohanjak. Ha nem ebbe az iskolába járok és nem ez a szituáció vesz körül, akkor szerintem nem termelődik ki ilyen erős inspiráció bennem az előadóművészet iránt. Nem volt elveszett idő az a négy év a technikumban, szükség volt rá, hogy felismerjem: a színház az én utam. Minél jobban néztem a színházi előadásokat, a mozifilmeket, olvastam a könyveket, éreztem, hogy nekem ezt kellene csinálnom. De egyedül voltam, elszakadva az otthontól, havonta egyszer mehettünk csak haza a kollégiumból, és így magamnak kellett tanácsot adni magamnak, a későn érő, makacs, kamasz fejemmel, önmagam ügyében.
Nem szóltam senkinek, tudtam, hogy a szüleim elvárják, hogy valami szép polgári szakmám legyen, ezért be is adtam a jelentkezésemet a Műszaki Egyetemre, de közben a Színművészeti Főiskolára is jelentkeztem. Apukámat az utolsó pillanatban mégis beavattam, azt mondta, rendben van, de: „anyádnak ne mondd”. Mivel hamarabb zajlanak a művészeti felsőoktatási intézményekbe a felvételik, ezért nem volt kérdés, hogy ha nem sikerül, mehetek tovább a választott polgári hivatás felé. Magam is csodálkoztam, hogy sikerült bejutnom, mert senki nem foglalkozott velem, magam készültem fel a felvételire. Az a kiszakadni vágyó energia, ami bennem volt, lehet, hogy segített a felvételin, hogy igen, én ezt akarom csinálni, én színész akarok lenni.
Mindennek mindig van következménye. A Horvai–Kapás osztályba kerültem. Ők ketten, Horvai István és Kapás Dezső, a Vígszínház korszakos rendezői voltak, és ez sorszerűen meghatározta a pályámat. Nekik köszönhetően Marton László és Várkonyi Zoltán jöttek nézni a vizsgáinkat. Különös, csodálatos dolog, hogy azért vagyok itt öt évtizede, mert megtörténhetett ez a sok fantasztikus találkozás, nagyszerű munkákban való részvétel. A Vígszínház égi társulatának szinte mindegyik tagjával játszhattam, emlékeik bennem élnek, én belőlük is vagyok. Ha még messzebbre tekintek a színházi vérvonal mentén: Várkonyi Zoltán, Ódry Árpád tanítványa volt, Ódryt pedig Hevesi Sándor fedezte fel, tanította, nevelte, és így én egészen hozzájuk vagyok visszavezethető. Időben láthatatlanul fogják egymás kezét és vezetnek azon az úton, amely idáig elhozott. Nyilván nekem is erős közöm, hozzáadott értékem van ehhez az örökséghez, és a jövőbe tartó folytatáshoz is. Soha nem kértem és soha nem is utasítottam vissza egyetlen szerepet sem, és mindenkivel úgy dolgoztam, hogy akik meg élnek, alkotóként itt vannak közöttünk, bármikor tudnám folytatni.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
