Érzékiség. Talán e fogalom mentén lehet összefogni a tárlat anyagát, amely egyszerre szól az ökológiai válságról, az elveszett édenkertről, a kert fogalmában jelen levő szentségről és a belső kert kiépítésének fontosságáról. Utópisztikus víziók és realisztikus képzetek is megjelennek a kiállításon, a munkák zsigeri volta, intenzív festőisége emlékezteti a nézőt, hogy a kert az élet ünnepléséről szól, a soha el nem múlásról és a folyamatos újrakezdésről.
A szenzualitás legintenzívebben talán Borbás-Tóth Marica és Tóth Annamária képpárjaira jellemző: festményeiken önmagukért való gesztusok áramlanak egymásba, olyan tájakat kirajzolva, amelyeknek ritmusuk van, a folytonos változás érzetét keltik, a puha foltok és a sebes vonalak mégis olyan tereket képeznek, melyek megnyugtatják, lecsendesítik a befogadót. A néző asszociációs mezejében a menedék képzete jelentkezik, amely átölel, beburkol, védelmet nyújt a külvilág zsongásával és zavarosságával szemben.
Koleszár Kata kompozíciója az édenkert burjánzását jeleníti meg, amelynek buja sűrűsége és pasztózussága az élet vibrálását idézi, ugyanakkor a szőnyegmintákra emlékeztető síkszerűség, ornamentikus jelleg a látszat felé mozdítja el a mű olvasatát. A képeken az igazi állatokat nippek képviselik, az ősi növényzetet pedig cserepes virágok helyettesítik, ami nyugtalanságot szül, vagy éppen ráébreszt, hogy a paradicsomi állapotok már csak megidézhetők, de nem hozhatók vissza teljesen.
Bár az eddig említett alkotásokon is nyomot hagy a szentség fogalma, ez talán Gáspár Annamária textilmunkájára igaz a legintenzívebben: a kertet jelentő, gazdagon hímzett felület fölött felbukkanó sziluett egy női alakra – Szűz Máriára vagy éppen a Földanyára – emlékeztet, aki fentről letekintve óvja az örök és folytonosan formálódó természetet. Sokkal utópisztikusabb a Crocodile Power művészduó helyspecifikus projektje, amely új, hibrid világot vizionál, melyben múlt, jelen és jövő összekapcsolódik. Különös lények és egzotikus növények népesítik be ezt az univerzumot, amelyben a mágikus motívumok és a high-tech elemek organikusan kapcsolódnak egymásba. Martinkó Márk művei a természetes és a szintetikus játékából építkező kompozíciók, amelyek szorosan kötődnek az elmúláshoz.
Míg e művek esetében a bizarr és a szokatlan ragadja meg a néző figyelmét, addig Tereza Tomanová természetes pigmentekkel festett képei félelmet keltenek. A sötéten kavargó foltok a veszély érzetét ébresztik fel, ugyanakkor vágyat is keltenek: az érzéki foltok és a telített színek ösztönösen is bevonzanak, magukkal ragadnak, így a befogadó is a gesztusok keltette örvénylés részévé válik. A művész kertjei teli vannak titokkal és misztikummal, varázslattal és boszorkánysággal, mégis szinte vágyódunk e terekbe.
Körei Sándor üvegszobrai konzerválják mindazt a szépséget, amely megmaradt a természetből, de be is zárják, keretek közé vonják, a plexi homályossága pedig titokzatossá teszi a kompozíciókat, a hagyományos vanitas csendéletek dinamikáját is megidézve.
John McAllister tájai szépségükkel, harmonikusságukkal nyűgözik le a nézőt, de a megjelenő finom gesztusokban feszültségek is húzódnak. Az egyik festményen például nem egészen világos, hogy a tündöklő napfény „égeti-e ki” a látványt, vagy erdőtüzet látunk, amely minden útjába kerülőt elpusztít. Mátyási Péter cianotípiái hasonló érzeteket keltenek: az előtűnés és a feloldódás határán billegnek, érzéki voltuk egészen magával ragadó.
Kondor Attila kertje a meditáció helyszíne: az alkotó a kerttervezés mitikus és vallásos hagyományaiból merít, képeinek és a kiállításra készült animációjának hatására transzcendens érzetek születnek a befogadóban. E művek kontemplációra hívnak. Hasonlóan melankolikusak, mint a Muntean–Rosenblum alkotópáros festményei, amelyeken a divatmagazinokból átemelt alakok kerülnek ellentmondásos helyzetekbe, hiszen a klasszikus tájképeken ezek a figurák meglehetősen szokatlannak, oda nem illőnek tetszenek.

A kiállításon külön teremben szerepel David Claerbout Madárkalitkája. E videómunka összefogja az egész anyagot, amely tulajdonképp folytonosan az élet és a halál körül cirkulál: a kert szimbóluma végességünk mellett az élet soha el nem múló lüktetését is eszünkbe juttatja.
A kiállítás február 16-ig látogatható.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu