Gáspár Annamária képein a női ideál és szerepvállalás, valamint az egyéni és társadalmi elvárások közötti feszültség kérdései köszönnek vissza. A női szépség problematikáját történelmi perspektívába helyezve vanitázsképekké alakulnak a munkái, amire ráerősít a monokróm, homogén háttér időtlensége. A héten Gáspár Annamáriával randiztunk.

Máramarosszigeten születtél, Orosházán nőttél fel. Kislányként milyen viszonyod volt a művészettel?

Mindig is fontos része volt az életemnek az alkotás. Már kétéves koromban nagyon sok árnyalatot meg tudtam különböztetni, a színek kicsiként is vonzottak. Otthon előszeretettel lapozgattam a művészeti albumokat, miközben azon gondolkodtam, hogy milyen jó lehet festőnek lenni, hiszen ők egész életüket az alkotásnak szentelhetik. Kisiskolásként egy ilyen albumból megfestettem egy női aktot, amivel eléggé megleptem a környezetem.

A pályaválasztás időszakában felmerült lehetőségként a művészi pálya?

Akkor még nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy merjem vállalni ezt az utat. Nem bíztam eléggé magamban, és a művészi pályát is bizonytalannak gondoltam. Úgy véltem, kell valami kézzelfogható szakma a kezembe, ami a földhöz köt, ami biztos megélhetést nyújt. De amíg rátértem erre az útra, addig is sok izgalmas dolgot tanultam: művészettörténetet és japanológiát, amelyekre ma mint a festészetemet gazdagító elméleti alapokra tekintek. Ezek tehát nem voltak tévutak vagy mellékvágányok a pályámon.

Volt esély arra, hogy művészettörténész váljon belőled?

Nem igazán, hiszen korán beláttam, hogy hiába jó az elmélet, a művészetet én tulajdonképpen csinálni szeretném. Ezért már az egyetem ideje alatt eljártam művészeti iskolákba, először a Ferenczy István Vizuális Műhelybe, majd a NaN-art Rajztanoda és Grafikai Műhelybe, ahol Nagy Gábornál elsajátítottam az olajfestés fortélyait. Közben pedig alkalmazott grafikát és illusztrációkészítést is tanultam. 

Milyen szemléletet kaptál a NaN-artban?

Nagy Gábor meghatározó személy volt számomra ebben az időszakban, hiszen nemcsak technikai tudást adott a kezembe, hanem a művészet iránti alázata is nagyon inspiráló volt. A nan-artos képzés során ismertem fel, hogy a festészeti képzettség is leírható a schlegeli elmélettel, amely szerint a tudás egy gömb, és minél nagyobb a tudásod, annál nagyobb felületen érintkezik a nem tudással. Vagyis minél többet tudunk, annál kisebbnek érezzük a tudásunkat. Erre rádöbbenve saját tanulási utat jelöltem ki, amelynek során elkezdtem alaposan mindennek utánanézni, és célzottabban kiállításokra járni.

A japanológiát egészen a doktori képzésig vitted. 

Igen, a doktori képzés során pedig ötvöztem a két képzést, hiszen doktori témaként a modern kori japán művészettel, a Meidzsi-kori fametszetekkel foglalkozom. 

Honnan ered a japán kultúra iránti érdeklődésed?

A japán kalligráfia kezdett el vonzani, így tulajdonképpen kalandvágyból iratkoztam be a japán szakra, ami aztán sokkal többet adott, mint gondoltam. 

Négy alkalommal töltöttél Japánban hosszabb-rövidebb időt. Hogyan hatottak a világlátásodra és a művészetedre ezek az utazások?

Nagyon meghatározó volt az a zen alapgondolat, hogy minden cselekedet és az élet minden pillanata lehet művészet. E felfogás szerint a létrejövő alkotásoknak olyan rezgésük lesz, amely magasabb szintre emeli a nézőjüket. 

A festészetemre is nagy hatást gyakoroltak ezek az utazások, valamint a japán esztétika. A képeimen megjelenő síkszerűség, aszimmetria, a körvonalak, valamint az aranyfólia használata innen eredeztethető, de gyakran építek be a kompozícióimba japán motívumokat is. 

Gáspár Annamária: Utópia I., 2021, 80×80 cm

Mi volt az a konkrét pont, amikor megfogalmazódott benned, hogy a festészet lesz a te utad?

A legutolsó japán utamról úgy jöttem vissza, hogy folytatom a doktori iskolát. Ám aztán nagyon sok hirtelen változás történt az életemben: megszűnt az addigi munkahelyem, a lakásomból el kellett költöznöm, és egy hosszú párkapcsolatom is abban az időben ért véget. Hatalmas űr keletkezett, amit krízisként is megélhettem volna, én azonban hitetetlen szabadságot éreztem. Rádöbbentem, hogy végre itt az idő azt csinálnom, amit ténylegesen szeretnék. Innentől már tudatosan alakítottam úgy az életemet, hogy legyen elég időm a festéssel foglalkozni.

A kompozícióidban is gyakran tematizálod ezt a fajta boldogság- vagy szabadságkeresést.

Hamvas Béla gondolata, hogy igazi szabadság, „effektív létezés csak a birtoklás teljes felszámolása után” lehetséges, azaz amikor megszűnik az ember minden tulajdonlása. Amikor semmi sincs, ami kötöttséget jelent, akkor az ember megtapasztalhatja az eufóriát, ami inspirálóan hat.

A saját életemben és a képeim minden rétegében azt kutatom, hogy milyen módon lehet megélni ezt a fajta szabadságot nőként, ebben a társadalomban, a mai korban. Az „esterházys” ontológiai derűt keresem, próbálom tematizálni a kompozícióimban. A képeimen megjelennek bizonyos negatív dolgok, fájdalom, veszteség, de törekszem arra, hogy a munkáim végső kisugárzása mégis pozitív legyen.

A kompozíciódban gyakran megjelenik képépítő elemként az arany háttér. Milyen szimbolikával bír ez?

Homogén, síkszerű háttereket festek, és úgy érzem, hogy épp ezek a felületek adják a kép lényegét: a nem látható valóság. A konkrét, hétköznapi és olykor nagyon személyes jelenetek így időtlen térbe kerülnek, ami elemeli a konkrét történetet az itt és mostból. Ezzel a komponálási módszerrel azt szeretném érzékeltetni, hogy az életünk apró-cseprő történései lebegő, tünékeny, pillanatnyi és továbbsuhanó események, az állandóság, a szépség a konkrét események mögött keresendő. 

Gáspár Annamária: Én nézek (Mezőszemere), 2021, 50×100 cm

Az esztétikumra való törekvésed is ebből a gondolatból ered?

Három dolognak kell teljesülnie, hogy egy művet jónak nevezhessünk. A határozott állásfoglaláson és a többértelműségen kívül fontos a magas szintű megkomponáltság is, amihez hozzátartozik a szépség is. Manapság a művészeti világban negatív fogalom ez a szó, de szerintem csak akkor van vele baj, ha az adott mű reflektálatlanul szép, mert abban az esetben nem műalkotásról, hanem dekorációról beszélünk. 

Sokáig önmagad és a szűk környezeted voltak a kompozícióid témái, mára azonban szélesebbre nyitottad a perspektívát.

Amikor még csak magamat festettem, annak terápiás vonulata is volt. Ezen túljutva azonban elkezdett tágabb értelemben foglalkoztatni, hogy a személyes életem problémáit miként tudom általánosabban megfogalmazni. Elkezdtem régi fotók után kutatni, amelyeken letűnt korok nőalakjai tűntek fel, és őket kezdtem el beépíteni a kompozícióimba. Az archív fényképek felhasználásának célja azonban nem a nosztalgia kiváltása, hanem a mulandóságról való kontempláció fontosságának hangsúlyozása. A régi korok női figurái a képeimen memento moriként működnek: emlékeztetnek arra, hogy az életünk véges, ezért szükséges megragadnunk az általa kínált lehetőségeket. A munkáim női karakterei segítségével bizonyos kérdések női szempontú, feminista olvasatát adom.

Feminista alkotónak tartod magad?

Úgy gondolom, hogy mindenki feminista, aki egyetért azzal a gondolattal, hogy a nőket ugyanazok a jogok illetik meg, mint a férfiakat. A feminizmusom abban áll, hogy a munkáim női karakterei segítségével bizonyos kérdések női szempontú, feminista olvasatát adom amellett, hogy a képeimnek univerzális értelme is van. Fontos témám a sisterhood, azaz női testvériesség is. Szeretnék rámutatni, hogy míg korábban a nők sokszor versengtek egymással, a mi generációnkra már inkább az összetartás, az egymás sikereinek való örvendezés a jellemző.

Hogyan néz ki nálad az alkotófolyamat?

Általában sorozatokban gondolkodom. Próbálok mindig meghatározni egy szűkebb irányt, amit képek formájában vizualizálhatnék. A terveimet össze szoktam írni, mert kell, hogy egyben lássam, mi foglalkoztat, mit szeretnék megvalósítani. Lehet, hogy szövegek hiányában elúsznék az alkotással. A leírt koncepciót azonban mindig megtartom magamnak, ugyanis nem szeretném ezzel keretek közé szorítani a befogadót. 

Ha kialakult a téma, akkor fotókat keresek hozzá a Fortepanon és egyéb helyeken. Olyan képekre vadászom, amelyek megérintenek, amelyekről úgy érzem: közöm van hozzájuk. Ha megvannak, akkor digitálisan kompozíciós vázlatot készítek belőlük. Ha pedig már összeállt, hogy milyen rétegekből szeretném felépíteni a képet, akkor elkezdek a vásznon dolgozni. De persze alkotás közben még sok minden változik; nem ragaszkodom szigorúan az előzetesen felvázolt kompozícióhoz. 

A kompozícióid szokatlan képkivágatokból állnak össze. Mi a szándékod ezzel?

Minden képem fő témája a háttér: igyekszem úgy komponálni, hogy az domináljon. Az erre felkerülő történet könnyebben befogadható, mivel kevésbé elvont, ugyanakkor mégis másodlagos a szerepe. Ezért nem fontos, hogy a képkivágat szimmetrikus vagy teljes legyen. Olykor az arcokat is szeretem levágni, jelezve, hogy nem portrét festek, hanem egy adott helyzetet vizualizálok. Az arctalanság az univerzalitást is erősíti. 

Képeid színhasználata is egészen sajátos.

Szeretem az erőteljes színeket, mert az árnyalatok élettelivé, felfokozottá, vibrálóvá teszik a képeket. Gyakran használom a vöröseket, a rózsaszíneket, amiket gyakran a nőiség szimbólumaként értelmezünk. A képeimen gegként is működik a domináns használatuk. Továbbá minden képemen igyekszem használni a fáradt mályvarózsaszínt, amely számomra a kristálytiszta tudatállapot, az éberség, a flow színe. 

Gáspár Annamária: Happy Go Lucky, 2021, 100×200 cm

Te magad hogyan kerülsz flow-ba?

Klasszikus eszközeim vannak erre: meditáció, jóga, légzésfigyelés, testmozgás. De nem várok az ihletre, hanem inkább igyekszem rutinszerűen elkezdeni az alkotást, és azt várni, hogy munka közben megérkezzen ez az állapot. Próbálok alkotás közben is fókuszált maradni, minden gondolatot kizárni, és teljesen benne lenni a festésben. 

A kompozícióid anyaghasználatukban is különlegesek.

Ha úgy érzem, hogy valami újhoz kell nyúlnom, újat kell kipróbálnom, elkap a „vászonallergia”. Olyankor elkezdek a vászonra hímezni, a bőrrel kísérletezni vagy szőröket, textileket beépíteni a kompozíciókba. Nyáron a mezőszemerei és a miszlai művésztelepen jó tapasztalataim voltak a műgyantával is, ami kiválóan alkalmas a fa konzerválására, valamint jól lehet vele különböző rétegeket építeni.

Gáspár Annamária: Éberség (minisorozat), 2021, 9 db, egyenként 40×40 cm

Hogyan befolyásolja az érvényesülési lehetőségeidet, hogy a klasszikus intézményi kereteken túlról érkeztél meg a művészeti világba?

Bizonyos szempontból nehezített pálya autodidakta művésznek lenni, mivel az elején folyamatosan legitimálnod kell a helyedet a szcénában, és bizonyítanod, hogy az alkotás nemcsak múló hobbi nálad, hanem olyasmi, amit hivatásszerűen szeretnél űzni. Bizonyos lépcsőket emiatt nehezebb megugrani, de ha sikerül, akkor már mindegy, hogy a tanulás éveit milyen környezetben töltötted. Viszont van pozitív oldala is: ilyen esetben nincsenek megfelelési kényszerek, amelyek akadályoznák az elképzeléseimet. Határozottabban lehet alakítani-formálni, hogy mit szeretnék csinálni.

Az indulásod óta számos visszajelzés erősítette meg, hogy helyed van ezen a pályán.

Valóban így van. Sokadik éve hívnak például a Miszla Art művésztelepre, amiért nagyon hálás vagyok. A Godot legelső art fairén különdíjat kaptam, 2018-ban pedig fődíjas lettem, ami nagyon fontos szakmai visszajelzésnek számít. Az utóbbinak köszönhetően 2020-ban önálló kiállításom volt a Godot Galériában, és jelenleg a Godot Labor képvisel. De hálás vagyok a Barabás Villa kurátorcsapatának is, akik már két alkalommal rendeztek önálló kiállítást a műveimből. Akárcsak a BÁV-nak, ahol már számos kortárs aukción szerepeltem sikerrel.

2018 óta a Godot Labor művészkollektívájának tagja vagy. Mit jelent számodra ebben a közösségben jelen lenni?

A csapatunk lelkes, egymásra figyelő közösség. Sokat találkozunk, diskurzusokat folytatunk a művészetről, véleményezzük egymás munkáját, segítjük egymást. Valóban csapatként működünk: olyan kollektívaként, ahol mindenkinek megvan a saját egyéni hangja, mégis izgalmasan rezonálnak a tagok munkái.

Min dolgozol most?

Áprilisban önálló kiállításom lesz a Godot Laborban, addigra szeretnék egy teljesen új sorozattal elkészülni.

Egy hely, ahol mindig otthon érzed magad: A műtermem a növényekkel és az állatokkal.
Egy könyv, ami inspirálólag
hatott rád:
Legutóbb a Georgia O’Keeffe és a Niki de Saint Phalle életéről szóló könyvek.
Egy zene,
ami mindig ellazít:
Nouvelle Vague, Pink Martini.
Egy képzőművészeti munka, ami fontos igazodási pontot jelent számodra:A sok közül Rubens mindig libabőr. A legfrissebb szerelem egy svéd képzőművész, Marie-Louise Ekman varrt munkái és objektjei. Konkrét munka pedig Fuyuko Matsui Sekai chuu no ko to tomodachi ni nareru (Becoming Friends with All the Children in the World) című alkotása.
Egy rutin, ami nélkül nem indulhatnak el
a reggeleid:
A biztos pont a macskaetetés.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu