Drávucz Zsolt kedvence: Csorba Győző: Űr utánam
Akkor még nem tudtam, hogy végül is a birtoklás látszatának és az elengedés aktusának ritmusos játéka szervezi az életünket, mikor először olvastam ezt a verset. 17 éves lehettem, és bár az aggastyánok nyugodt, csöndes bölcsességét azóta sem tudhatom magaménak, időről időre észreveszem, hogy mindegyre mélyebb együttérzéssel térek vissza Csorba Győző soraihoz. Talán majd egyszer, ha ez a ritmusos játék a végére jár, és én is a saját rendje szerint helyrerakni vágyom majd minden dolgom, megtudhatom, ki is az az egyetlenegy, akiről Csorba is ír. Addig is beérem annyival, hogy egyre kevéssé érzem magam ostobának, mikor újra és újra elolvasom azokat a műveket – köztük ezt is –, amelyek velem maradtak az évek során.
Akkor tehát megfosztva végképp
szobámtól szememtől virágaimtól
fiókjaimtól írótollaimtól
kedvem szerint választott rám parancsolt
mozgásaimtól
s kint a kertben fáimtól bokraimtól
vagy messzebb a Széchenyi tértől
a szelíden hajló Mecsektől
satöbbitől satöbbitől
s ami mindenek közt a legkegyetlenebb
megfosztva önmagamtól is –
(De ki lesz megfosztva mindezektől
ha én már nem leszek?
Szóval magam nélkül
magam a mindenségben szétoszolva
szabályosan
de úgy hogy nem magam már)
Jobb volna még előbb begyűjteni
begyűjthetni
régi természetes zsákmányaim
mik valahol kísérnek
s mindegyiket a saját eszközével
a saját rendje szerint helyrerakni
Hogy űr utánam ne maradjon
űrt utánam senki se lásson
legföljebb csak az az egyetlenegy
aki amint beszélik
hajszálaim számát is ismeri
Fehér Enikő kedvence: Kiss Anna: Hinták
Választhattam volna bármelyik versét. A Hinták jó példa arra, milyen a játékért tett játék, amikor valami olyan súlyossal zsonglőrködünk, amit komolykodva el sem bírnánk. A személyes kötődés is sokat nyom a latban: emlékszem, hogy négyévesen üvöltöm az Embersólyom című versét (csakazértse’ azt választom): „Ideje fölrepülnöm, ideje fölrepülnöm / Sötéten vagy fehéren magam a fénybe ölnöm”. Neki sikerült, bizonyítja minden sor. Amikor Kiss Anna-verset olvasok, valami nagy közös része vagyok. Amikor Kiss Anna-verset olvasok, körbeölel a matematika. Amikor Kiss Anna-verset olvasok, nem tudom, miért sírok.
Hinták, az
égen átkelő,
magát kettőző
héj lebeg,
a víz üres
mélyét a lomb
lassú vérével
tölti meg,
hinták,
a léten átkelő,
magát kettőző
héj a hold,
és látni, hogy
üres belül
a héj-fehér,
a volt-ha-volt,
lomb hull alá,
míg hull alá,
a nem telő
nagy semmibe,
megérintett
tükrén a víz
talán egy
fordított ige,
mert minden szó
üres belül,
mint héj repül
a volt-ha-volt,
csak hold lebeg,
a víz színén,
magát kettőző
héj, de holt,
mint héj, repül,
üres belül,
a vízben nem
merülnek el,
a vízben, még
rád sújt a haj,
le-fel hogy áldoz
és delel,
hinták,
a léten átkelő,
magát kettőző
héj lebeg,
a víz üres
mélyét a lomb
lassú vérével
tölti meg,
hinták,
a léten átkelő,
magát kettőző
héj a hold,
és látni, hogy
üres belül
a héj-fehér,
a volt-ha-volt,
lomb hull alá,
míg hull alá
a nem telő
nagy semmibe,
megérintett
tükrén a víz
talán egy
fordított ige,
és minden szó
üres belül,
mint héj, repül a
volt-ha-volt,
csak hold lebeg
a víz színén,
magát kettőző
héj, de holt.
Györgyei-Szabó Magdolna kedvence: Kántor Péter: A hallgatás falára
Egy döntés, legyen akármilyen kicsi vagy nagy, mindig csak a jelenlegi információink alapján hozható meg. És bár utólag már könnyű tisztán látni, még az sem biztos, hogy lesz rá lehetőségünk: ebben a magunknak teremtett káoszban talán csak részleges megértésre jutunk. Ha nem hazudjuk el már magát a kérdést is.
Utólag persze könnyű lesz tisztán látni.
Csak hát lesz-e valaha is utólag?
És nincsenek-e most is figyelmeztető előjelek?
Felemelt ujjak, összevont szemöldökök?
Nem voltak-e és nincsenek-e komoly ellenvetések
többek részéről, ismételten, kezdettől fogva?
Ellenvetések, amiket soha nem lehetett volna
csak úgy lesöpörni az asztalról.
Mégis minduntalan le lettek söpörve az asztalról.
A vágy lesöpörte őket az asztalról.
A bármire igazolást találó erő és elszántság
képes volt száműzni minden logikát, ha kellett,
kukába hajította a kételyeket, az ellenérveket,
és acélossá keményítette a szíveket,
valahányszor döntésre került a sor.
Aztán történt, ami történt. Ami történik.
Utólag minden meg lesz magyarázva, semmi kétség,
ahogy máskor is, mindig is meg lett magyarázva,
hogy miért történhetett és történik,
ami történik velünk és általunk.
Mindez egyáltalán nem új nekünk,
hogy magyarázzunk, és ha kell, magyarázkodjunk:
Anyám, én valami egész mást akartam!
Nem így képzeltem! Higgy nekem!
Ő pedig szomorúan feleli valahonnan messziről:
Már hazudsz is, fiam? És elfordul.
Kiss Péter kedvence: Kenéz Ferenc: Egy holland ősz hátterében
Kenéz Ferenc verse számomra azon kevés emberi alkotás egyike, amelynek szavait mágikusnak érzem, és minden iróniája, idézőjele ellenére a ráolvasások, imák erejével hat rám. Emelkedettség és humor, reményvesztettség és „csak azért is” remény a legharmonikusabban egyesül benne és talál szíven. Hétköznapi fordulataival és látomásosságával egyszerre éri el, hogy egészen közelinek: barátunknak, sorstársunknak érezzük, és a leghatározottabban meggyőződjünk annak sürgető kényszeréről, hogy új életet kell kezdenünk. Még ma.
A holland kakaó üres ragyogása
a sötétben
s a gyermek ragyogása
az ürességben
a holland szélmalmok
megmagyarázhatatlan jelenléte a földes
tanyasi szobákban
s szegélyvonalán
az áhított földnélküli csavargásoknak
a holland korcsolyabajnoknő betoppanása
vidéki látványosságok közé
s a kamaszkor
talizmánokra függesztett
csillagvilágába
úgy tűnt
a világnak az a fele amit nem kaptam meg
hollandnak nevezhető
valamiféle személyes gyűjtőnéven.
Aztán
mikor mindezt már rég el is felejtettem
húszéves voltam éppen
találkoztam valakivel aki járt Hollandiában.
Azt mondta nekem:
öregem tudod milyenek a holland házak
az ablakon
átlátni a szobák során a belső udvari kertekig.
Nem sokkal később
azt hallottam
ebben a fészeknyi országban van a világ legnagyobb repülőtere
majd azt
hogy
Julianna királynő minden délelőtt kerékpározik a főutcán
s azt
hogy
az ország miniszterelnöke parasztfiúból lett.
Egyszer csak azon kaptam magam
hogy
meg akarok tanulni hollandul
a huszonötöt is betöltöttem már akkor
nem sokkal ezután életemben először léptem át egy nagykövetség küszöbét
s legnagyobb döbbenetemre
a nagykövetség hófehér épületében hófehér ajtó mögött hófehér szobában
egy őszi ablak ragyogásában
hófehér inges férfiak hófehér ingujjra vetkőzött férfiak
hatalmas aranyló ládákat szegeztek
egy óriás szoba ürességében
én álltam ott
meg akarok tanulni hollandul mondtam
s ők szegeztek tovább
meg akarok tanulni hollandul mondtam
s ők csak szegeztek tovább
aztán hazajöttem
közönséges
ősz fogadott
itthon
aztán még egyszer elmondtam valakinek hogy én
stb.
a vonat már éppen füttyentett
s én mind csak kisebbedtem a kirobogó vonat
árnyékában
egyre kisebb s kisebb lettem a kiürülő peronon.
Pár napja harminc vagyok
s most
csak úgy megint eszembe jutott ez az egész dolog
gondolkoztam gondolkoztam s az jutott eszembe
lehet
nem is az elérhetetlen nyelvet csupán az elérhetetlent akartam megtanulni
csupán a holland kakaót akartam megtanulni
csupán a holland szélmalmokat akartam megtanulni
csupán a holland korcsolyabajnoknőt akartam megtanulni
csupán a holland kertig-ablak házakat akartam megtanulni
csupán a világ legnagyobb repülőterét akartam megtanulni
csupán Julianna királynő délelőtti kerékpárját akartam megtanulni
csupán a parasztfiúból lett miniszterelnököt akartam megtanulni
csupán a világnak azt a felét akartam megtanulni
amit nem kaptam meg soha
s ami ma már ha jól sejtem megtanulhatatlan
s ott van mindenestől bezárva talán
azokban az
óriási arányló ládákban
melyeket
szemem előtt szegeztek le ingujjra vetkőzött férfiak
egy
holland ősz hátterében
s ma már
ki tudja hol milyen tenger hátán ringatóznak
s ki tudja hová.
Igaz még semmire sincs késő
még csak harmincéves vagyok még megtanulhatom
(a holland nyelvet)
még csak harmincöt éves leszek még megtanulhatom
(a holland nyelvet)
még csak negyven éves leszek még megtanulhatom
(a holland nyelvet)
még csak negyvenöt éves leszek még megtanulhatom
(a holland nyelvet)
még mindent meg lehet tanulni fiúk fiaim fiatalok
még mindent meg lehet tanulni
csak szorgalom kell
csak kitartás
csak akarat
még nem vagytok fiúk ötvenévesek addig még a holland nyelvet
Is meg lehet tanulni
még nem vagytok hatvanévesek fiaim addig még a holland nyelvet
Is meg lehet tanulni
még nem vagytok hetvenévesek fiatalok addig még a holland nyelvet
Is meg lehet tanulni
márpedig a holland nyelvet megtanulni
amint látjátok
igazán roppant nehéz.
Kocsis Katica kedvence: Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából
Nagy rátalálás volt ez a vers, mert korábban mindig csak magamnak, hangtalanul olvastam, akkor vált kedvenccé, amikor egyszer esti meseként felolvastam a gyerekemnek. Úgy valahogy sokkal inkább értelmet nyert. Aztán volt egy hosszú időszak, amíg mindig ez volt az esti mese, de a végét már gyakran csak magamnak olvastam a szuszogó gyerekem mellett.
Édes fiát az anyja hívta,
messziről kiáltott,
édes fiát az anyja hívta,
messziről kiáltott,
a ház elé ment, onnan kiáltott,
nehéz kontyát lebontotta,
szőtt abból sűrű rengő fátyolt,
bokáig-érő drága leplet,
szőtt súlyosan-lobbanó palástot,
fekete-rojtos zászlót a szélnek
a tűz-lucskos, vér-szagú alkony.
Ujjait csillag-kacsokba fonta,
arcát a hold habja bevonta
és úgy kiáltott édes fiának,
mint egykor édes gyermekének,
a ház elé ment és szólt a szélnek,
szólt az énekes madaraknak,
szólt a szerelmes vadludaknak,
odaszólt a didergő nádnak,
a holdban-lebzselő krumplivirágnak,
a földbe-nőtt here-fürtű bikáknak,
a kutat-árnyazó kis ecetfának,
odaszólt az ugráló halaknak,
a gyűrűknek, amik gyapjasan szaladnak:
hallgassatok madarak, ágak,
hallgassatok, mert fölkiáltok,
hallgassatok halak, virágok,
hallgassatok, mert szólni szeretnék,
hallgassatok föld mirigyei,
vibráló-uszonyok, égi-ernyők,
csöndesűlj nedvekbe ágyazott zsongás,
atomok mélyéből szívárgó zajongás,
érc-szemérmű szűzek, vatta-szügyű nyájak
hallgassatok, mert fölkiáltok,
fölkiáltok az én fiamnak!
A teljes vers ide kattintva olvasható el.
Pintér Laura kedvence: Gyurkovics Tibor: A vers
Magyar szakos egyetemistaként több száz verset olvastam iskolai keretek között, ennek negyedét hagytam igazán „átfolyni magamon”, a legemlékezetesebb találkozásom a magyar lírával azonban mégsem tankönyvi szerzőinkhez kötődik. Mikor szembejött velem Gyurkovics Tibor A vers című írása, életemben először azt éreztem, lehet, hogy szeretnék tetoválást. Tudtam, csak akkor varratnék magamra bármit is, ha biztos lennék benne, hogy egy életen át szívesen viselem majd. „Mindig marad egy fátyol köztem és a lényeg között.” Ha egyszer rám kerül, ezt a sort nem mosom le magamról.
A vers valami éteri magány, amit mégis meg lehet osztani.
Egyetlen pont, melyben benne csillog a világegyetem, mint pupillán a könny.
Minden egyes vers az élet értelméről szól, még akkor is, ha csak egy játékos húrpendülés.
Benne van a versben a költő, mint virágban az illat, tört fűben a kasza egyetlen gyomban a saját életére tört keserűség.
A versben minden megvalósul – még Isten is. A „fiat!” gesztusa van benne, a „legyen!”
Ó, ó, verset írni a legszebb, legboldogabb állapot, az ember maga is verssé válik és elfoszlik az égbe.
A vers – ima, melyben megismerjük legrejtettebb vágyainkat, legöntudatlanabb bolondságainkat is.
A vers – levél, melynek címzettje a halhatatlan szerető.
Talán olyan a vers, mint a kesztyű, melyet lehúzunk és kifordítva látjuk: saját bőrünk az.
A vers a szeretet nyelve. Egyetlen verset sem írtam gyűlöletből vagy közönyből.
A vers – a gyermeki kegyelem. „Kegyelem, kegyelem! Ne öljetek meg!”
A vers, hogy „látva… se… lássanak”. „Színről-színre,” mégis „tükör által, homályosan.” Mindig marad egy fátyol köztem és a lényeg között.
Ez a fátyol a vers. Mégis jobban érzékeltet, mint önmagam és jobban, mint a lényeg – ő a vers.
A vers megemel – valahová, a sebezhető végtelenbe.
A vers elejteni a vadat, a nagyvadat, az egyszarvút, hogy vére folyik, noha nincs is vére.
A vers – égi akupunktúra, mely minden ponton érint. Csak minket szúrnak és nem mi szúrunk.
A vers – szent Sebestyénnek lenni, combszúrva, mellszúrva, nyakszúrva – égi fénnyel szemünkben.
A vers – én vagyok, meg egy kicsit már nem is én. Átlényegülés, amilyen lehet Krisztussá lenni kenyérből és borból. Vagy fordítva? Testből és vérből eledellé lenni.
A vers könnyű szél simítása homlokunkon – mintha egy álombéli kéz illetné verejtékcseppjeinket.
A vers egy kézfejre támasztott, tenyérbe ejtett homlok, és oldalt nézés, mert nem bírunk szemből annyi fényt. Mégis azon tűnődünk – milyen lehet a fény?
A vers – véraláfutás a… felhőkön, és felhőjáték a… vérünkben. Vértükör, melyben tótágast állnak a fák, a Loire-menti nyárfák, a Balaton-parti fűzfák, a Tisza-menti nyírfák, miközben mi egy hajó után integetünk, amin utazunk s ami régen eltűnt a kanyarban.
Poós Zoltán kedvence: Kemény István: XX. század, „B” változat
1987 óta számomra Kemény István A költő. Szinte minden versét szeretem, sokat kívülről is tudok, Az ellenség művészete című kötetéből szakdolgoztam. A XX. század, „B” változatot azóta ismerem, hogy 1988 körül elolvastam az Alföldben, akkor, ha jól, emlékszem, még a cím része volt ez is: Valahol Keleten. A vers a Témák a Rokokó-filmből című kötetben jelent meg az 1989-es könyvhétre. Számomra ez a tökéletes apokalipszisvers, kellően szórakoztató tónusokkal. Szinte mindig eszembe jut, amikor autópályán utazon, és előzgetem az M5-ösön a kamionokat. Amikor magamban szavalom, otthon, az is olyan, mintha száguldanék a vers titokzatos városába, amely két óceánig tart.
Minden út a halálba vezet.
Megdöbbentem és csak várok,
Róma körül sötétzöld övezet:
Könnyű eltéveszteni a Várost.
Minden út a halálba vezet,
Minden úton autókaravánok.
Fenyvesek, indokolt rémület:
Ez nem Róma széle, biztos.
A sztráda aljában lakott üreg,
Az autók zöme horpadt és piszkos,
Egy egész évszázad jött itt közbe,
Ez nem Róma széle, biztos.
A benzint, ha elbújt vagy elfolyt,
Itt már nem tölthetjük újra,
Itt most az működik, ami megvolt –
Végelátható szürke túra.
Őrült kissrácok dobálják a konvojt
S ez az évszázad kezdődik újra.
Csak most rosszabbak a feltételek,
Megdöbbentem, és csak várok:
Minden út a halálba vezet,
Könnyű eltéveszteni a Várost.
Róma körül zöld méregövezet –
A két óceánig tart a Város.
Seres Gerda kedvence: Csukás István: Ó, édes semmittevés
Csukás Istvánt mindenki ismeri, ám a többségnek először Süsü, Mirr-Murr vagy Pom Pom jut róla az eszébe, miközben az író-költő kivételes szépségű gyerekirodalmi hagyatéka mellett gyönyörű „felnőttverseket” hagyott ránk. „Az akármiben tanulja meglelni a mindent” – fogalmazott róla találóan Tandori Dezső. Költői ideáljának Petőfi Sándort tartotta, akinek verseiben már gyermekként a hétköznapiság, a beszélt nyelv egyszerűsége ragadta magával, és később ő is erre törekedett. Ez a verse különösen szép példája ennek.
Ó, édes semmittevés, nyári varázslat,
hegedűhúr-idegeket leengedő;
fekszem a füvön, fejemnél száz fekvőtámaszt
csinál a hernyó, bőre csupa redő,
cinke guggol, szitakötő cikázik,
a platánfa nagy levélfület lebegtet,
nő a fű, a jázmin lágyan virágzik,
a nap asszonyos mosollyal melenget,
csúszok a semmibe puhán, mint
furcsa, fordított születésbe,
már nem számít, már ennyit se számít,
amitől tegnap még felgyorsult szívverésem,
az összevissza hangolt cimbalom,
az összevissza szóló ének,
a fogcsikorgás, a hegesedés a szívfalon,
most látom, hogy semmit se érnek,
bár sírnom kéne, de most mégis derűsen
nézek át a negyvennégy éven:
mennyi izgatott hangyalábnyom a fűben,
mennyi káromkodás-füst az égen,
s közben, tán egy nagyobb parancsra,
úgy-ahogy, de ép maradt testem-lelkem,
nem lettem elfoszlott évek roncsa,
éveket, éneket átvészeltem,
lustán pislogok most kicsire, nagyra,
s válaszolok is tán, tanulékony szajkó,
boldogan alig ügyelek már magamra,
a tudatom is nyitva felejtett ajtó.
Terján Nóra kedvence: Pilinszky János: Azt hiszem
Az első szerelmemtől kapott Pilinszky-kötetet a mai napig féltve őrzöm. A versben kétely és bizonyosság, szorongás és feltétlen összetartozás váltja egymást. Aki átélte már a „szeretet tériszonyát”, tudja, mi az ára annak, hogy teljesen átadjuk magunkat valakinek, a költő pedig csodálatosan fogalmazza meg a bennünk dúló érzések párharcát.
Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.
Várkonyi Éva kedvence: Radnóti Miklós: Hetedik ecloga
Az irodalom mélysége és gondolatisága engem sokáig kizárólag a prózán keresztül szólított meg, a versek megérkeztek, de nem töltöttek túl sok időt bennem. Mígnem fiatal felnőttként találkoztam Radnótival, aki nem csak tiszta és érzékeny költészetével érintett meg, igazságtalanul tragikus sorsa a mai napig fájdalmat és indulatot gerjeszt bennem. Felesége, Gyarmati Fanni személyes hangvételű és őszinte naplóját olvasva került aztán végképp közel hozzám a költő, azóta élnek velem együtt a versei. A Hetedik ecloga a legelkeseredettebb költeményei egyike, melyet az utolsó munkatáborban írt feleségének néhány hónappal a halála előtt. Örök érvényű mementója Radnóti fényes nagyságának és a történelem sötét borzalmainak.
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
