Érdekes, hogy nem bölcsészcsaládból származol, ennek ellenére mégis az irodalomban kötöttél ki. Hogyan történt?

Úgy, hogy anyám mosónő volt, apám pedig vadakat terelő juhász, vagy fordítva – már nem emlékszem pontosan. Nem kell zseninek sem lenni, elég, ha fejbe kólint az élet. Ha például tudod, milyen a szegénység, milyen esőben vagy hóesésben fürdeni a kertben.

Van néhány józan pillanat, ami meghatározza azt, hogy honnan nézz a világra, melyik gépállás a tiéd és minek is látnak téged mások. Például kisgyerekként a szüleid, kortársaid, barátaid. Mennyire vagy és lehetsz egy velük, milyen antennákkal detektálod, hogy nekik te ki vagy, mit jelentesz, és kik lehettek ők a szüleiknek, mert ők meg tőlük tanulták, mekkora távok vannak két ember között.

Akár a szerelemben, amiről megint semmi centipontosat nem lehet tudni, mert nem létezik, majd csak ha megteremteni sikerül, a kezdeti lelkesedés vagy elragadtatottság után, saját szabálytalan szabályok szerint. Majd hogyan szakadsz, és maradsz mégis önmagadra, mert/ha nincs jobb… marad az irodalom, és már saját életedre, sebedre is úgy tekintesz, mint Kosztolányi, mint köznapi esetére az orvos.

Jól gondolom, hogy te nem az a költő vagy, aki mintegy operálja a sorait, hanem az, aki egyszerűen nekilát, engedi, hogy az írás átvegye az irányítást?

Az hiba lenne, és dilettantizmus is, ha kontroll nélkül írnék, és azt képzelném, hogy a múzsa tévedhetetlenül vezeti a kezem. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennék engedékeny, mikor a szöveg úgyis jobban tudja nálam, mi következik, mikor azokat az összefüggéseket nem az ész, hanem valami más, rejtélyesebb igazságok döntik el, akkor hagyom magam vezetni, utólag még mindig van mód a szövegbe belenyúlni vagy kiegyezni magammal. Írás közben is tud az ember moderálni, javarészt ismeri, sejti a medret, még ha viszi is a lendület.

Sok pofont kaphattál az élettől. Ezt onnan gondolom, hogy elképesztően hiteles alkotó vagy. Ha olvaslak, tudom, hogy minden versed mögött ott kell lennie egy megtörtént, megélt eseménynek. Hogyan alakul át az élmény verssé? Hogy néz ki ez a folyamat nálad?

Nagyon sok tehetséges fiatallal találkozom, de mégsem biztos, hogy költő lesz belőlük, mert épp nincs szerencséjük, hogy elég pofont kapjanak, vagy éppen az általuk választott versvilágot, ízlést nem támogatja a személyes habitusuk, költői alkatuk, érzékenységük stb. Vagy csak útközben jönnek rá, ha boldogok akarnak lenni, lehet, nem ez az útvonal a legevidensebb, és még ott van a folyamatos belső háború, a minden dolgok alapja.

Hitelessé válni gyakran fájdalmas dolog. Túl sokszor kell tükörbe nézni, és hiába sminkelsz, amivel megalapozod magad, abba többszörösen is bele kell halni, pedig te csak írni szerettél volna, szépnek lenni…

Viszont ez nem biztos, hogy büntetlenül megúszható.

Aki először a büntetést kapta meg, annak már könnyebb a költői pályája felé menni, csúnyának is lenni, fordítva nem tudom, hogy érdemes-e belekezdeni. De ez a választás nem áll készen mindenki előtt, ugyanis az élmény mélyebb, régebbi kell, hogy legyen, mint amit közvetlenül épp megtapasztalsz. Valahogy úgy, ahogy az okozat képes megelőzni az okot – bármennyire is tűnik képtelenségnek.

Mintha az idő nem lineárisan lenne jelen a létezésünkben, vagy ha mégis, elfelejtettük volna elfelejteni a korábban tanultakat, átélteket, és az örökös ismétlődés elviselhetetlen, félelmetes mókuskerekében taposnánk agyon az önbecsülésünket, vagy mikor mi kerül a talpunk alá. Az élmény, az eszmélet mindent visz, dölyfös nagyúr (nem pedig az „én”), a vers pedig csak „cifra szolga”, majdnem egészen úgy, ahogyan Ady mondja.

Fotók: Juhász Katalin

Szilágyi Zsófia Emma teljes interjúja a Helyőrség oldalán olvasható.