Aránylag keveset tudhatunk önről és a munkáiról.

A honlapomon elég sok információt talál, aki a kortárs zene iránt érdeklődik. De azt elismerem, hogy az interneten nem napi frissességgel vagyok jelen. El is hanyagolom, és e téren nem is túl jó a technikai tudásom. Tartok tőle, hogy ha rákap az ember az internetre, beszippantja, és az olyan sok időt elvesz! Én inkább a kottával vagyok elfoglalva. Igaz, néhány darabom felkerült a YouTube-ra.

Könnyű meglelni például a Tarantellát.

A Tarantella szóló csellódarab, a barátomnak, Déri György gordonkaművésznek írtam. Nagyon sokszor játszotta, és a tanítványai is gyakran elővették, tehát valószínűleg jó mű, de hát harmincéves. Azóta igazán szép számban és több műfajban komponáltam már darabokat.


Mosonmagyaróváron született, de Budapesten nőtt fel.

A Zeneakadémián karvezetés szakon végeztem, a Bartók Konzervatóriumban zeneszerzést tanultam. 1991-ben, 25 évesen Bécsbe költöztem, mert érdekelt az új zenei szellem, a másik nyelv és kultúra. Bécsben fejeztem be a zeneszerzői tanulmányaimat, de énekesként éltem. Ma is énekelek különböző operakórusokban és kis vokális együttesekben. Két évig Erőd Iván ugyancsak Bécsben élt magyar zeneszerzőnél tanultam, és utána is jóban maradtunk. Ez fontos kapcsolat volt számomra. 2019-ben, a halálakor triót írtam az emlékére. Azt hiszem, becsült engem, mert a zenei és esztétikai irányom hasonló, mint az övé volt. Nemsokára koncertünk lesz a fiával, Adrian Erőddel, a Bécsi Állami Operaház kamaraénekesével, kiváló baritonnal.

Ausztriában eleven a dalkultúra.

Nem hiszem, hogy az én dalszerzői munkásságom a tradícióval függne össze, inkább személyes elhivatottság. Mert modern dal gyakorlatilag alig létezik. Elsősorban azért, mert nehezen énekelhető. Lehet arról filozofálni, hogy az avantgárd zenei nyelvezet inkább hangszerekre alkalmas, mint szólóénekre. Az énekesek egyszerűen nem szívesen énekelnek Richard Strauss utáni műveket, míg egy hegedűs vagy zongorista számára egyáltalán nem probléma kortárs kompozíciót megszólaltatni.

Beszélhetnénk fiziológiai és más okokról is, de én szeretem a dalokat, és nagyon sokat írtam nagyon sok nyelven. Számomra minden költemény és minden nyelv új kontinens, amit föl kell fedezni. És tényleg fantasztikus szerzőkre és művekre bukkantam, akikről és amikről korábban sosem hallottam. Például Srecko Kosovel szlovén költőre, aki nagyon fiatalon meghalt, de a versei maradandók. Vagy a Franz Kafka-kortárs cseh lírikusra, Jiří Wolkerre. Nem olyan régen arab szöveget zenésítettem meg, ami teljesen más megközelítést igényel. Ha mondhatom így: a komponálás szórakoztató munka és kaland.

Ezek lüktető, önmagukban is dallamos költemények?

Számomra fontos, hogy valódi költemények legyenek, énekelhetők. Speciális műfajom az úgynevezett lied-phantasie, amely tíz-húszperces szólókantáta. Hosszabb, mint egy dalciklus, és olykor különböző nyelvi kísérleteket folytatok vele. Amikor rövid kis dalokat írok, akkor az a fontos számomra, hogy a szövegek költemények legyenek, amik kerek és behatárolt egységet adnak.

A kortárs opera nem könnyű ügy.

Sajnos különleges dolog. Pedig igazából nem kellene annak lennie. Az operairodalom kortársként keletkezett, régen szinte minden bemutató ősbemutató volt. Hogy a modern opera egy-két kivétellel kiszorult az operaházakból, abban a szerzők is hibásak. Ezt a kérdést hosszan lehetne elemezni. Én nagyon sok új, kortárs operában működtem közre mint énekes, és nem szeretném őket még egyszer előadni. Egyszerűen a hang ellenére komponálták őket, és legtöbbször a szöveg is színpadidegen, unalmas, senkit sem érdekel. Ezek a művek már nem felelnek meg annak a kívánalomnak, amit egy operának teljesíteni kell: hogy igaz és szép estét szerezzen a közönségnek.

Az előadói praxisa tükröződik-e az operáiban?

Abszolút. És még mindig tanulok. Most énekeltünk egy kis kórussal Hindemithtől oratóriumot. Ez számomra roppant érdekes volt: a darab nem remekmű, de szakmailag jól kidolgozott, valahogy mégsem tökéletesen sikerült. És hogy miért, azt fantasztikus felfedezni. Azt hiszem, hogy ilyen szempontból az ember sosem tanulhat eleget.

Hogyan választja ki az operák librettóját?

Nagyon-nagyon kényes vagyok ebben a kérdésben. Eddig két klasszikus szöveget választottam, két irodalmi alkotást. Az egyik Dylan Thomas hangjátéka, A mi erdőnk alján (Under Milk Wood/Unter dem Milchwald). Annyira kiáltott a feldolgozás után, hogy egyszerűen nem lehetett mást csinálni vele, mint megzenésíteni. A másik pedig Edmond Rostand drámája, a Cyrano de Bergerac. Úgy éreztem, az is szinte kész librettó, alig kellett benne valamit megváltoztatni.

Nem zavarja, hogy létezik egy korábbi Cyrano-opera?

Ismerem Franco Alfano művét. Nem akarok szerénytelen lenni, de számomra az nem konkurencia. Igen szép olasz opera, de az igazi lényeg, a dráma, a szépség és a szellem, az intelligencia és a test konfliktusa nincs benne. Az én darabom háromórás, háromfelvonásos, nagy zenekarral, sok szereplővel. A mi erdőnk alján száz perc, egyfelvonásosként érdemes játszani, a Tiroli Tartományi Színházban volt az ősbemutatója.

Most egy 17. században játszódó történet foglalkoztat, a szöveget én írom. Apácakolostor a helyszín, a történet azonban rendkívül aktuális. Az apátnő vízióiból alakul ki a cselekmény, de ez csak az egyik szála. A szüzsé elég ismert. Ha jól emlékszem, Cannes-ban tavaly mutatták be a sztoriból készült filmet.

Írtam egy másik operát is egy ismerősöm nagyon jó kortárs szövegére: az kétfelvonásos, elég hosszú. És komponáltam már 13 perces minioperát is. Innsbruckban két premierem volt, Bécsben három. Nagy operát igazi nagy házban előadatni, az szinte lehetetlen manapság. Új művel bekopogtatni egy szenvedéstörténet kezdete.

Alfano Cyranóját lemezre vették, valamelyik Operaház előadta, Plácido Domingo énekelte a címszerepet.

Erre csak hallgatni tudok válaszként. Ha Domingo egyszer valamit elő akar adni, akkor az automatikusan futni fog. Személyesen ismerem, sokat énekeltem vele. A Theater an der Wienben játszottunk egy operát, amit az ő számára írtak. Egy késő romantikus kis darabot, amit biztosan senki sem adott volna elő, ha nem Domingónak ajánlják. Számos neves sztárt ismerek, de nekem nincs ilyen jellegű kapcsolatom. Úgy látom, a Covid utáni helyzet csak ront az esélyeken: az operaigazgatók a standard repertoárral csalogatják vissza a publikumot: Traviatát, Varázsfuvolát, Carment játszanak.

Tanít?

Nem, szabadúszó vagyok. A tanítás kötöttséget jelent. A szabadságigényem nagy, és nem is hiszek abban, hogy valakinek szüksége lenne arra, hogy tőlem tanuljon zeneszerzést. Nem tudnék tehetségtelen növendékekkel mit kezdeni. Csak azt tudnám nekik mondani: „Gyerekek, hagyjátok abba, mert nincs értelme!”

Ha három kívánsága lehetne, mik lennének azok?

Fontos lenne, hogy a természetvédelem ne csak üres szó maradjon, hanem az emberek tényleg gondoljanak bele, hogy mik a valódi problémák. Ne azon vitatkozzunk, hogy szél- vagy napenergiát használjunk, azt nézzük meg, hogyan lehet kevesebb energiát elvonni a természettől. Ez sürgető feladat, mert különben az egész csak szóbeszéd. Amit magamnak kívánok: jöjjön egy intendáns, és mondja azt: „Új zenével akarok egy szép estet csinálni. Érdekes, közönséget érdeklő estet.” Abban jó lenne részt venni. Ez a második, a harmadik pedig az, hogy körülbelül így maradjak meg testben, egészségben. Ha ez így megy még harminc évig, akkor elérem az opus 200-at!

Fotók: Pavlicek Erwin