„A kortárs tánc és a mozgásszínház új perspektívát mutatott” – interjú Tomin Kis Anikó táncossal

Minek a hatására mozdultál el a kortárs tánc felé?

Amikor néptáncolni kezdtem, más mozgásforma nem nagyon volt elérhető a környezetemben, legalábbis nem találkoztam vele. A váltás azért történt, mert azt éreztem, eljutottam valameddig, s már más érdekel. Ha magyar néptáncot táncolsz, egyféleképpen létezel a színpadon: mosolyogva, teljes erőbedobással táncolva az adott koreográfiát. Azóta ezen a téren történtek változások, komplexebben épül fel mindez, bevontak színházi elemeket, van dramaturgiája a koreográfiáknak. Szóval én előadóművészként kíváncsi voltam más minőségek, más érzelmek megélésére a színpadon. A kortárs tánc és a mozgásszínház új perspektívát mutatott fel, így elmentem az első workshopokra, melyeket találtam.

A színészet nem vonzott? Ha már az előadóművészetet említed.

Azt hiszem, egyszerűen csak nem mozdultam felé, nem találkoztam amatőr színjátszással gyerekkoromban. Kanizsán akkoriban nem volt, s a néptánc kitöltött. Azóta persze már játszottam szöveges előadásban is, de akkor még tartottam tőle. Budapest ekkor még nem volt képben, a környéken fellelhető kurzusokra mentem el a Kosztolányi Dezső Színházba, Döbrei Dénestől és Varga Henitől tanultam, valamint akkoriban Magyarkanizsán dolgozott Nagy József is, s a Regionális Központba is szerveztek képzéseket, így elkezdtem figyelni, és kinyílt egy picit a látóköröm.

A sok év néptáncot később hasznosnak érezted?

A leghasznosabbnak. A magyar néptánc azért nem olyan egyszerű, emellett sokat segít a koordinációban. Örülök, hogy több mint tizenkét évig foglalkoztam vele, s annak is, hogy nem kortárs tánccal kezdtem a pályafutásom, mert azt az emberi mélységet, szellemiséget, amit a néptánc és a néptáncos közeg adott, máshol nem tapasztaltam volna meg.

Közben majdnem elvégezted a jogi egyetemet, néhány vizsgád maradt csak hátra.

Krízisbe kerültem. Abszolvens lettem, hazaköltöztem Magyarkanizsára, de valamiért minden motiváció megszakadt bennem. Nagyon erőteljesen azt éreztem, hogy én ezt nem akarom. Akkoriban ismerkedtem meg az egyik workshopon Táborosi Margarétával, aki mesélte, hogy épp felvételire készül Budapestre Horváth Csaba frissen nyíló fizikai színházi rendező-koreográfus osztályába. Azt mondtam magamban, azzal nem veszítek, ha megpróbálom. Felvettek, s ősszel ott találtam magam Budapesten, az SZFE-n. Ez a döntésem meghatározott minden továbbit. Akkor még azt sem tudtam, mit is írtam be, hova vettek fel, mit fogok tanulni. Nem voltam rá felkészülve, de ez nem zavart. Nagyon jólesett ott lenni amellett, hogy minden és mindenki új volt, nem tudtam, kinek kell nagyobbat köszönni, nem ismertem a táncosokat, színészeket. De lehet, hogy éppen így volt jó. Minden előítélet nélkül ismerkedtem ezzel a világgal.

Miért nem maradtál Budapesten az egyetem elvégzése után?

Úgy alakult, hogy több munkát kaptam itthon és Romániában, mint Pesten, így egyszerűbb volt innen utazgatni. Aztán itt ragadtam.

Azt tudom, hogy a butoh tánc nagy hatással volt rád, egészen Németországig mentél tanulni.

Az egyetemen Bata Rita tanította a butoh-t, és már akkor nagyon megszerettem. Ő mondta, hogy Yumiko Yoshioka butohmesternő Berlinben él, és talán van még annyira nyitott, hogy befogadjon és tanítson engem is. Az Erasmusnak köszönhetően megpályáztam, és összejött. Jelentkeztem, ő elfogadott tanítványának, aminek az lett a vége, hogy belekerültem az előadásába is. Az egyetem alatt ez volt az első professzionális munkám. Egyébként az egész berlini létezésem nagyon jó élmény volt.

Magyarországon egy kicsit küzdöttem azzal, hogy ki is vagyok én tulajdonképpen, másnak éreztem magam, mint a magyarországiak. Utólag visszagondolva ez elég felszínes érzés volt, de Berlinben feloldódott, amikor belecsöppentem abba a nagyon nemzetközi közegbe, ahol csak az számított, hogyan dolgozol, mit hozol ki a másikból. Nagyon felszabadító érzés volt. És a butoh technikái, valamint az egész filozófiája szépen átölelte az ottlétemet.

Mit szeretsz a butoh filozófiájában?

­A szabadságot. Hogy semmi nem zárt. Ez vonatkozik a zenére és a stílusra is. Nincsenek kódok és sallangok, amik bezárnak. Ez a formanyelv számomra a szabadságot hozta el és a jelenlétet, amit butoh-előadóművészként el kell sajátítani, hogy máshol is alkalmazni tudd. Nem sok embert láttam úgy mozogni, mint Yumiko. Az százszázalékos volt. Teljesen őszinte, s előttem transzformálódott. Mint egy festő ecsetvonása.

Neked is sikerült eljutnod a százszázalékos jelenlétig?

Az volt a lényeg, hogy ne szabj feltételeket, csak csináld.

A túl nagy szabadság nem ijesztő számodra?

Tud az lenni, de ezen nem gondolkoztam, csak csináltam. Ez egy tudatállapot. Egyébként ma már a civilek is máshogy értik a butoh táncot, mint tizenvalahány éve. Sokkal elfogadóbb a közönség. Nyitottak lettek, és nem azt nézik, milyen a forma, amit látnak, hanem azt, hogy amit a táncos vagy színész a színpadon csinál, az mennyire őszinte.

Most itt ülünk Magyarkanizsán, ahol pár éve megalakítottátok a Streamlet Art Associationt, ami nem csak a mozgásról szól: képzőművészeti kiállításokat, performanszokat is szerveztek. Ez volt az eredeti terv is? Egybefogni több művészeti ágat?

Sokfelé jártam a világban, s mindenhol azt éreztem, milyen jó lenne megosztani az itthoni emberekkel is, amit láttam, tanultam és tapasztaltam. Hisz sok olyannak, aki itthon van, nincs ezekre lehetősége, ahogy nekem sem volt anno. Egy-egy nemzetközi workshopot sikerült évről évre megszerveznünk, aztán jött a Streamlet, amit a praktikusság hívott életre. Könnyebb pályázni, programot meghirdetni, ha nem egy kölcsönkért egyesület égisze alatt dolgozol. A programjaink is kezdték kinőni magukat, ezért azt mondtuk, megérdemlik, hogy tartozzanak valahová. Három év munka után, 2017-ben öten meg is alapítottuk a Streamletet.

Előttem olyan példák voltak, hogy kell egy karizmatikus egyesületvezető, aki elég őrült ahhoz, hogy köré gyűljenek, aztán feláldozza magát, mindent ő csinál, s közben szép lassan eltűnik a szabadideje és a magánélete. Pár évig így csináltam, aztán láttam, hogy a dolgok mégsem haladnak, csapatra, emberekre vágyom. A Waldorf-közösségben részt vettem egy előadáson, amely arról szólt, hogyan kell egy szervezetnek belülről működnie. Sokat tanultam itt, változtattunk egy kicsit, így ettől az évtől emberibben működünk, nem a hierarchia elvei alapján. Rengeteg meetingünk van, ha valaki nem tudja elvégezni az adott feladatát, a többiek átveszik és megoldják. Most erős a csapatunk, s úgy néz ki, lehetőségünk lesz nemzetközi pályázatokkal is dobbantani. Ha mindenki csak a jót dobja be a közösbe, akkor pörögni fogunk.

A programot hogyan alakítjátok ki? Igazán neves művészek is voltak már nálatok workshopot tartani.

Annyi kapcsolatunk van, hogy egyszerűen alakul magától. Nagyon sokan szeretnek ide járni. A legbüszkébb a „kirakatunkra” vagyok, mert Szalma Zsókával kitaláltunk valamit, és végig is vittük. Pontosan megfogalmaztuk, mit szeretnénk, és össze is jött, anélkül, hogy belehaltunk volna. Azt éreztük, hogy akkor sokkal nagyobb dolgokra is képesek vagyunk.

Tényleg nagyon jól működött minigalériaként a KIRAKAT! IZLOG! Kortárs Képzőművészeti Kiállítás.

Zsóka apukájának köszönhetően kaptunk egy üzlethelyiséget a főutcán, hogy használjuk. Előtte ugyanis még bázisunk sem volt. Az üzlet kirakata olyan volt, mint egy vitrin, azt mondtuk: ide nagyon jól működő kis installációkat, kiállításokat, kisebb performanszokat is szervezhetnénk, élővé varázsolhatnánk. Kiírtunk egy pályázatot, hogy jelentkezzen, akit inspirál a tér, és be is indult minden.

A kirakat mellett több mozgás workshopot is szerveztetek, a világ minden tájáról érkeztek Kanizsára előadók, tanárok. Milyenek voltak a visszajelzések?

Nagyon szerettek itt Kanizsán. Matilde J Ciria, aki Yumiko táncosa, több alkalommal is tartott műhelymunkát, s az a tíz-tizenkét ember, aki először eljött hozzá, a következő évben is itt volt. Belgrádtól Romániáig több helyről érkeztek, mégis visszajöttek, annyira fontos volt nekik az első. Ez nagyon jó visszajelzés volt. A mai napig írnak nekem, tudunk egymásról, egymás művészetéről, és sokszor emlegetik, milyen hasznos volt nekik az itteni képzés, használják az itt tanultakat a munkájukban. Tehát szeretném azt gondolni, hogy az egész régióra hatottunk egy kicsit. És hát itt ez a csodálatos tér, a Regionális Központ próbaterme, ami táncra megfelel, mondhatni tökéletes, ezt is nagyon szokták szeretni. A Streamlettel több tervünkben is szerepel helyszínként, például a DZSEM Táncműhely foglalkozásaira is itt kerül majd sor.

Emilia Jagicával készítettetek egy előadást, ez volt az Ébredés, mely különös elegye volt képzőművészetnek és mozgásnak, táncnak. Ő képzőművész, te mozgásművész vagy. Hogyan zajlott a közös munka?

Emiliát Gyulai Zsolt mutatta be nekem még a régi Klein House-ban, Szabadkán. Annyit mondott: „Ismerkedjetek meg, ti ketten szerintem nagyon hasonlóak vagytok.” Igaza volt. Ettől a pillanattól kezdve magánakcióban rezidenciaprogramokat szerveztünk magunknak, azaz három hónapon keresztül együtt dolgoztunk Kanizsán. Manapság ilyet nem csinál senki, ha nem kap rá támogatást egy ösztöndíjprogram keretében. Ezt a három hónapot kétszer-háromszor megismételtük, közben pedig dolgoztunk. Én a színházban, Emilia Berlinben pincérként. Ő akkoriban azért dolgozott, hogy eljöhessen Kanizsára ezekre a hónapokra. Igazán szuper munkafolyamat volt. Kilenc órát dolgoztunk mindennap, nyakig benne voltunk a készülő anyagban. Az előadás bekerült a belgrádi Bitef Színház repertoárjába, egy évig játszhattuk volna, de közben várandós lettem, így ez elmaradt.

Most mik a terveid?

Szakmailag most első helyen a Streamlet szerepel, azon belül is a már említett DZSEM improvizációs táncműhely. Ezt úgy kell elképzelni, hogy van egy zenész és a résztvevők, akik főleg civilek, és vagyok én. Táncosok nem igazán jelentkeznek, ami számomra érdekes. Itt van ez a néhány civil, aki úgy érzi, hogy ez alatt a másfél óra alatt felszabadul és boldog. Nézve őket azt kell mondanom, hogy ha befényeznénk őket és jelmezeket adnánk rájuk, gond nélkül felléphetnének közönség előtt is, mert amit csinálnak, az színház.

Az emberek igazi jelenléte lenyűgöző tud lenni. A táncműhelynek van egy kerete, szabályrendszere, hogy mindenki biztonságban érezze magát, tudjon magához kapcsolódni, de az improvizáció kapja a legnagyobb szerepet. Az elején néha gyakorlatokkal indítok, aztán csak engedem őket táncolni. A Pesten működő inkluzív jam példájára építettünk, és velük is szeretnénk felvenni a kapcsolatot, szakembereket, segítő táncosokat hívni, bevonni sérült embereket és a családjaikat. Engem most ez érdekel, ez a fő projektem: a művészetet aktívan az emberekhez kapcsolni. Azt érzem, hogy mostanra már egész jól bemásztam Kanizsa bőre alá. Kineveltük és megmozgattuk a közönségünket.

Fotók: Szerda Zsófia