Nyár elején két hónapot Wormsban töltöttél, a Luther című előadásban játszottál a Niebelungen-Festspielen. Gáspár Ildikó, az előadás rendezője szerint Lukas Bärfuss drámája a szabadságról, a szabad gondolkodás, a véleménynyilvánítás lehetőségéről szól. Számodra mitől volt izgalmas a történet?
Luther története univerzális, az egyház megreformálásával politikai szerepet is vállalt. A próbák kezdetén a szerző hosszasan beszélt arról, hogy a körülmények szerencsés együttállásának köszönhető, hogy Luther véghez tudta vinni, amit elképzelt. Hiszen száz évvel korábban Husz Jánost hasonló tanokért máglyán égették el. Luther idejében viszont elindult a könyvnyomtatás, a Fugger családtól pedig anyagi kölcsönt remélhetett, így könnyebben juttathatta el a gondolatait az emberekhez. Olyan volt ez, akár egy hatalmi játszma, a katolikus egyház képviselőivel kellett megküzdenie.
Számodra mit jelent a hatalom?
A hatalom számomra azt jelenti, hogy van fölöttem egy rendszer, amely meg akarja mondani, hogyan éljem az életemet; igyekszik keretek közé szorítani.
Te meg igyekszel tágítani ezeket a kereteket?
Nem vagyok forradalmár alkat, ám a világról rendszerkritikusan gondolkodom, és mindezt talán a munkám is tükrözi.
Két kisebb szerepet játszottál az előadásban, ám érdekesség, hogy kavaloztál benne. Ez Gáspár Ildikó ötlete volt?
Igen, korábban dolgoztunk együtt Szabadkán, és mikor felkért erre a feladatra, említette, hogy talán szükség lesz a hangszeres tudásomra. Ezért hoztam magammal Wormsba a gitáromat, egyébként is szeretem, ha nálam van. A kaval befért a tokba, így elhoztam azt is. Az egyik próbán bedobtam az ötletet, hogy ide jó lenne egy kis zene, és Ildi nyitott volt rá.
Egyre gyakrabban fordul elő, hogy amellett, hogy játszol egy előadásban, zenélsz a színpadon vagy te szerzed a produkció zenéjét.
A zenélés a középiskolában indult, elég tipikusan, ahogyan Háy János is megírta.
Vagyis hogy gitárral még csajozni is jobban lehet?
Pontosan. A középiskolában az volt a célom, hogy az osztálykiránduláson elbűvöljem a huszonöt lány osztálytársamat a gitárjátékommal. Később a főiskolán arra bátorítottak bennünket a tanáraink, hogy próbáljunk minél több hangszeren játszani, így kapott a zene egyre nagyobb szerepet az életemben. A színházban olyan szerepeket játszottam, ahol volt lehetőségem megmutatni mindezt, és ezzel párhuzamosan engem is egyre jobban érdekelt. Zenekarokban léptem fel, zenét szereztem. Amikor akad szabadidőm, hangszert veszek a kezembe, és pötyögök rajta. Ez egy komoly hobbi.
Érdekesen futott párhuzamosan az életedben a zenélés és a színház, hiszen az első gitárodra egy gyerekszereppel kerested meg a pénzt.
Az az első elektromos gitárom volt. Az első gitárt az édesapámtól örököltem, ott porosodott a szobámban, és amikor átjött egy osztálytársam, megkérdezte: „Miért nem játszol rajta?” Édesanyám korábban megpróbálta a bátyámat beíratni a zeneiskolába, ő azonban az első óra után kijelentette, hogy soha többet nem teszi be oda a lábát, így velem már nem is próbálkozott.
Autodidakta módon tanultál?
Mindent, mert valahogy soha nem mondtam otthon, hogy ezt szeretném csinálni. Akkor már az interneten is elérhetők voltak oktatóvideók, így könnyebb volt.
A dalszerzést mikor kezdted?
Már középiskolában is voltak kezdetleges próbálkozásaim, verseket zenésítettem meg. A főiskolán is kellett valamilyen gyakorlathoz zene, próbáltam rímekben gondolkodni, formát adni a szövegeknek, majd zenét írni hozzá. Dalszerzéssel akkor kezdtem komolyabban foglalkozni, amikor megnyílt Szabadkán a kArc irodalmi kávéház, ahol Kucsera Gézával – aki a társulatunk zenei vezetője, korrepetitora – közösen kezdtünk verseket megzenésíteni. Aztán tamburáztam, buzukiztam Bakos Árpád zenekarában, később jött a nagybőgő. A közös zenélés 2003 óta folyamatosan átszőtte az életemet, és tíz éve a dalszerzést is komolyabban veszem.
Még mindig egy fekete noteszbe gyűjtögeted a dalszövegeket?
A fekete noteszem betelt, szóval most egy kék kockás füzetbe írom, ha valami eszembe jut. Előfordul, hogy a közértben kipattan az agyamból egy sor vagy szókép, és akkor gyorsan lejegyzem, néha a laptopomba pötyögöm be. Van, hogy ezek a sorok hónapokig, évekig pihennek, és akkor teljesednek ki, máskor viszont két-három nap alatt megvan egy dal. Annyi biztos, hogy a zene folyamatosan velem van.
Keresed is annak a lehetőségét, hogy a színházi munkában alkalmad adódjon zenélésre, vagy inkább már téged keresnek meg ezzel?
A nálunk dolgozó rendezők többsége tisztában van azzal, hogy zenélek. Vannak, akik örömmel „használják” ezt az előadásukban, mások meg úgy gondolják: annyit zenéltem már, hagyjuk. De sosincs ellenemre, ha hangszer mögé ültetnek a színpadon. A zene azonnal lelki húrokat pendít meg az emberekben, az első hangtól fogva kapcsolatot teremt a közönséggel. Még akkor is, ha például egy filmben érezzük, hogy a zene közhelyes, hatásvadász, könnyen azon kapjuk magunkat, hogy a szemünket törölgetjük.
Csaknem húsz éve játszol a Szabadkai Népszínház társulatában. Mi inspirál?
Mindig jönnek új rendezők, akik újabb inspirációkat hoznak. Felemelő dolog ebben a közegben színházat csinálni azoknak az embereknek, akik minden nehézség ellenére kitartanak mellettünk, és kíváncsiak ránk. Amikor az ember hosszú időt tölt ugyanannál a társulatnál, óhatatlanul megesik, hogy unja a másikat, zavarják a másik rigolyái, a másik pedig valószínűleg épp így van velem. A toleranciát, az egymás iránti figyelmet is tanulni kell.
Nagyon szeretek dolgozni, sokan mondják, hogy munkamániás vagyok, és ebben van igazság. Egyszerűen szeretem a próbafolyamatokat. Elindulunk egy anyaggal, és az első néhány bénázós próba után, amikor az ember azt sem tudja, hogyan oldja fel magában a görcsöket, elindul valami, és elkezdünk szabadon alkotni. Büntetlenül játszunk. A közös alkotás bizsergető érzésébe szerettem bele akkor is, amikor eldöntöttem, hogy színész leszek. A csapatban gondolkodást is nagyon szeretem. De az is feltölt, ha másutt dolgozom. Nemcsak az új közegben szerzett élmények miatt, hanem mert távolról jobban rálátok a mindennapi környezetemre, és újra felismerem annak értékeit.
Otthon vagy a népszínházban és Szabadkán egyaránt?
Szeretek ott élni. Még ha északon is, de a Balkán részei vagyunk, és szeretem ezt a mentalitást, az élet vehemenciáját. Bár nem vagyok egy bulizós, extrovertált figura, ezeket a színpadon élem ki.
Amikor egyszerre veszel részt színészként és zeneszerzőként egy produkcióban – ahogyan a kisvárdai fesztiválon is játszott A gyászoló család esetében –, akkor tudsz „párhuzamosan” figyelni?
Ez volt az első ilyen munkám, és nagyon nehéz volt. A darabot rendező Andrej Bokával már fél évvel korábban elkezdtünk dolgozni a zenei világon. Sokáig „bolyongtam”, hogy megtaláljam azt a hangzást, ami mindkettőnknek elfogadható. Ráadásul bizonyos részeken a jelenet hosszához kellett igazítanunk a zenét, a zárókép aláfestését néhány nappal a bemutató előtt raktuk össze a stúdióban. Nem repestem az örömtől, hogy a főpróba után még mentünk vágni. De az utolsó napokban egészen ki tudtam kapcsolni mindezt, igyekeztem csak a szerepemre összpontosítani.
Azt mondod, munkamániás vagy. Ki tudsz kapcsolni?
Ha arra gondolsz, hogy elutazom valami nyaralóhelyre, és egész nap feltett lábbal pihenek, akkor nem. Én munkával töltődőm, leginkább abban fáradok el, ha nincs konkrét feladatom.
Mit csináltál a karantén idején?
Dalokat írtam. Alakulóban van egy új zenekar. Nagyon szerettem a korábbi jazzes, bossa novás projektünket, a Hát persze együttest is, ám két koncert után kiderült, hogy nem tudjuk összeegyeztetni az elfoglaltságainkat. Ráadásul pocsék menedzser vagyok, amikor arra kerül a sor, hogy emberekkel kellene felvennem a kapcsolatot, magunkat reklámozni, akkor rendre megbukom. Az új zenekar egészen más: grunge-os, rockos hangzású, torzított gitárokkal, angol szövegekkel, most ilyen periódusomat élem. Wormsban is írtam három új dalt. Ha minden jól megy, újév környékén adunk egy debütáló koncertet.
A rendezés nem foglalkoztat?
De, és talán egyszer lesz elég merszem, hogy belevágjak egy saját projektbe. 2005-ben a Záróra című előadásunk úgy született, hogy közösen kitaláltuk, és együtt írtuk a szöveget. Hasonló volt öt évvel később a Safe House, majd a Gaudeamus Igitur című szatíra. Ezek mind olyan munkák voltak, ahol egy ötletre felépítettünk egy előadást, és amikor írtuk, abban már benne volt a színrevitel mikéntje. Mezei Zoltán rendezte, de végig ott voltam mellette, ötletekkel bombáztam, talán jó tanulópénz volt egy későbbi munkához. Ami nagyon foglalkoztat, az a színház határmezsgyéje és a zenével közös performansz: egy koncertszínházi előadás. Csináltam már hasonlót az említett kArc kávéházban versekkel, zenével a halál témájára felfűzve. Izgalmas kísérlet volt, talán érdemes lenne továbbgondolni.
A nyitóképet Szerda Zsófia készítette.
