Neve a Tűz-tánc című antológiával vált szélesebb körben ismertté. A könyv, melynek ötlete tőle származott, és az ő verse adta a címét, 1958-ban jelent meg. Fiatal költők műveit gyűjtötte egybe, olyanokét, akik az 1956-os forradalom bukása után is elkötelezték magukat a szocialista eszme mellett, elvetve persze a múlt hibáit, de elfogadva a kialakuló politikai rendszert. Feltételezhető, hogy néhányan nem igazi tehetségként így tudtak érvényesülni, de ez nem vonatkozott az antológia minden szereplőjére. Garai Gábor kimondottan tehetséges költő volt, de ugyanezt elmondhatjuk Kalász Mártonról, Mezei Andrásról, Ladányi Mihályról és Váci Mihályról. Utóbbiak különösen pályájuk további szakaszában tűntek ki jelentős költészetükkel.
Garai Gábor 1929. január 27-én született Budapesten. Az 1940-es évek óta jelentek meg versei. 1948-ban az Új Idők közölte Átutazók című költeményét, 1953-ban pedig Hajnali vallomás címmel publikálta első kötetét, miközben közgazdasági egyetemi tanulmányai származása miatt megszakadtak. Pénzügyi tisztviselőként helyezkedett el a MÁV-nál. A Tűz-tánc megjelenése idején még az állami cég alkalmazottja volt.
Költészete a Nyugat körének hatása alatt bontakozott ki. Mivel Ady szürreális-szimbolikus líráját követte, a „vájtfülűek” költőjeként emlegették. Az antológia szerzői közül Garai számára némiképp menedék is volt ez a költői szerveződés, mert származását vélte kompenzálni vele. A Rupprecht név – amely a születési anyakönyvben szerepel – patinás, jómódú és előkelő soproni családot jelöl. Apja később Marconnayra változtatta, de ezt csak ő használta, fia az anyai Garai nevet vette fel. A neves család ötvenes évekbeli megítélése csak részben aggasztotta, nagyobb teher volt apjának politikai múltja. A jó tollú újságíró és költő, Marconnay Tibor, aki a Nyugat szerzői közé tartozott, a negyvenes években a szélsőjobb befolyása alá került, s az eszmét hirdető indulatos cikkei jelentek meg a nyilaskeresztes párt Magyarság című lapjában, amiért 1945 után indexre került, és csak 1960-ban jelenhetett meg kötete, amelyet Aczél György engedélyezett Garai Gábor pártelkötelezettsége miatt. (1957-ben lépett be az MSZMP-be, s a hatvanas évektől 1980-ig a Központi Bizottság tagja volt.)
Garai Gábor a Tűz-tánc antológiával megváltotta ugyan belépőjét az aczéli kultúrpolitikába, de aggályai miatt soha nem szárnyalhatott úgy a szocialista költészetben, mint a nép soraiból származó, hasonlóan jó alkotótársa, Váci Mihály.
Garai tanári diplomát szerzett az ELTE-n. A MÁV-tisztviselőségből szabadulva az Európa Könyvkiadó angol–német lektoraként működött, majd az Élet és Irodalom rovatvezetője, később pedig főszerkesztő-helyettese lett. 1964-től a Magyar Írók Szövetségének külügyi titkáraként, idővel pedig a főtitkáraként is dolgozott. Élete utolsó éveiben a Látóhatár című folyóiratot szerkesztette.

Magas, sovány alkatú volt, kreolos, homorú arcán, mélyen ülő, élesen figyelő szemében, mozdulataiban, viselkedésében mindig éreztem valami nyugtalanságot. Szerelmes természete reménytelen kalandokba kergette. Írói, emberi kapcsolataiban elegáns volt, szerkesztőként pontos, alapos. Politikai karrierjét úgy viselte, mint egy rosszul szabott, de levehetetlen öltönyt. Az érzékelhető kényelmetlenséget konyakkal oldotta. Szépek vágyódó, borongós, nosztalgikus szerelmes versei és lírai vallomásai az emberbe vetett hitről, az iránta megnyilvánuló hűségről. 1968-ban számos más díja, kitüntetése mellé Kossuth-díjat kapott.
Kötetei mellett filmforgatókönyvet is írt, Balassi Bálintról, Banovich Tamással közösen. A Keleti Márton rendezte Hattyúdal közismert és kedvelt betétszáma, A Villa Negra románca is az ő nevéhez fűződik. 1987-ben hunyt el Budapesten.
A kurzushoz kötődése, elkötelezettsége megpecsételte költői sorsát, a rendszerváltozás után, mint annyi más tehetséget, körültekintés nélkül vetették feledésbe. Pedig Garai Gábor kitűnő költő, életműve érdemes arra, hogy feloldja ezt a pecsétet.