A Látható láthatatlan összeállítása során a klasszikus görög filozófiai alapvetést követtem, a kép és a vers összefüggését, illetve átjárhatóságát kívántam érzékeltetni – fogalmazott a megnyitón Szilágyi András, aki kiállításrendezői szerepet is betöltött.
A tárlaton a képek mellett az ön versei olvashatók. A versek párbeszédet folytatnak a gyűjtemény képeivel?
Egymást értelmezhetik, kölcsönhatásba léphetnek. A képzőművészetnek és a költészetnek vannak olyan átjárásai, amelyeket az érzékelés folyamán nem mindig láthatunk, de létezik olyan metafizikai rés, amelyen át érzékelhetővé válik a láthatatlan. A képzőművészetnek és a költészetnek van egyfajta kölcsönhatása, de olyan, evidens találkozási pontjai is, mint a metafora, amely a nyelvet használja ugyan, mégis képként jelenik meg. Nem véletlen, hogy a nyugati gondolkodásban a képzőművészetet néma költészetnek, a költészetet pedig beszélő festészetnek tartják.
A versek születtek a képek hatására vagy a versek hatására születtek képek? Esetleg „négykezes” alkotás is létrejött?
15 éven át írtam filozófiai traktátusokat és verstöredékeket Schéner Mihállyal „együttműködve”. Sok filozófiai kiindulású, versorigójú szöveg született, általában úgy, hogy Mihály rajzolt, én mondtam valamilyen szöveget vagy én mondtam egy szöveget és ő elkezdett rajzolni. És ezek oda-vissza hatottak egymásra. Nagyon sok képzőművésszel volt szoros alkotói kapcsolatom. Nagyszerű inspiratív beszélgetések zajlottak, aminek azért van jelentősége, mert ebben a régióban eléggé elszigeteltek az alkotók, valahogy elszakadnak a folyamatoktól. Ezért tényleg nagy szükség van az ilyen ösztönző beszélgetésekre.
Ugyanakkor a tárlaton többféle keretben jelennek meg ezek a művek, mert nemcsak önmagukban képeket akartunk kiállítani és a kortárs, a félmúlt kortárs magyar festészet remekműveit bemutatni, hanem a költészeti összefüggések mellett vizuális közegbe ágyazni őket. És van még egy kontextus: ez a regionalitás és a globalitás kapcsolatát érinti a magyar festészet kapcsolatrendszerében.
Miért tartotta fontosnak, hogy legyen egy nagyobb képünk ezekről a folyamatokról?
Negyven éve írok képzőművészetről, és azt tapasztaltam, hogy a regionális művészet, különösen az ország e délkeleti részének művészete nagyon perifériára szorul, miközben innen olyan alkotók származnak, akik nemzetközi értelemben is jelentősek. De az itt élő alkotók sincsenek elhelyezve a magyar festészet egységében. Ezt intézményes hiátusnak is érzem.
A helyi kiállításokat a helyi kultuszok jellemzik – például Munkácsyé vagy a békési tájé –, de nem igazán látható a nagy, egész kép. Még az itt élő művészek alkotásainak sincs meg a kontextusa. A kiállítások az én és sokak álláspontja szerint azért fontosak, hogy a kortárs művek találkozzanak egymással, felerősítsék egymást. És a befogadó számára is érdekes lehet, hogy egy Győrben vagy Debrecenben élő, de hasonló szemlélettel gondolkodó alkotó milyen műveket hoz ide.
Az ilyen jellegű tárlatok arra is lehetőséget adnak, hogy országos kitekintésben mutassák meg, hol helyezkednek el az itt élő regionális művészek, és milyen módon állják meg a helyüket a műveik. Ezért is tartottam fontosnak, hogy kontextusba helyezzem például Eyas Kovács Józsefet, aki tulajdonképpen teljesen a szélre szorult, noha az 1960-as évektől a modern konstruktív formanyelv egyik regionális képviselője volt.
Emellett újabb és újabb nemzedékek jönnek, és bármennyire kiemelt a vizualitás a mai modern életben, nem találkoznak jelentős művekkel és a művészeti alkotások összefüggésrendszerével. A tárlatnak tehát van egyfajta ismeretterjesztő szerepe, feladata is. Most úgy gondolom, hogy kisebb részletekben folytatni fogom ezt a kezdeményezést.
A kiállítás három egységre tagolódik: láthatók szentendrei alkotók, továbbá a neoavantgárd, az absztrakt expresszionizmus és az úgynevezett szimbolizmus képviselői.
Eredetileg Kárpát-medencei összefüggéseket is szerettem volna bemutatni, méghozzá egyfajta kánontörési szándékkal, a saját értékválasztási szempontjaim alapján, de erre most nem volt lehetőség.
Nagy hangsúlyt helyeztem a szentendrei művészekre, az ő egységükben különösen érdekes anyag látható: Aknay János, Balogh László, Bartl József, Bálint Endre, Bereznai Péter, Deim Pál, Gadányi Jenő, Gubis Mihály, Kántor Andor, Wahorn András, Vaszkó Erzsébet munkái. Szentendrét nem véletlenül szokták a festők városának is nevezni. Úgy gondolom, Gyula maga is festőváros lehetne, mert minden adottsága megvan hozzá, csak nem tud élni vele.
A neoavantgárd alkotói közül egyebek mellett Hencze Tamás, Fajó János, Csík István, Óvári László, Eyas Kovács József alkotásai láthatók. Az absztrakt expresszionizmus irányzatát Kéri László, Lossonczy Tamás, Sváby Lajos, Schéner Mihály, Szabados Árpád, Szentgyörgyi József, Szabó Zoltán, Végh András, Gaál József, Dienes Gábor és Nagy Gábor festőművészek képviselik, az úgynevezett szimbolizmus szemléletét pedig Drégely László, El Kazovszkij, Szentgyörgyi Kornél és Váli Dezső. A kiállítás különlegessége Fábri Zoltán Kossuth-díjas filmrendező és festőművész Két barát című műve, amelyben a rendszerváltozáskor kialakult szemléleti pánik, az egymás ellen uszító hangok megjelenése fejeződik ki.
Egy magángyűjtemény darabjainak összeválogatását nagyon szubjektívnek gondolom. Hogyan indult ez a szenvedély?
Amikor gyűjteni kezdtem, a kiválasztás szempontja a minőség mellett elsősorban a személyes ismeretség, a kapcsolat volt a helyi festők kiemelésével. De aztán folyamatosan tágult a kör. A műgyűjtés több mint 45 éve indult. Még egyetemista koromban vásároltam részletre egy Sváby-alkotást, és a folyamatos műtárgyfigyelés azóta is zajlik. Nem a divatot követem, nem a műtárgykereskedők szempontjai vezérelnek, hanem az értékek felismerése a célom. Számomra nem a birtoklás a lényeg, hanem az, hogy a kép ott legyen a közelemben, és szellemi kontaktusba tudjak lépni vele. Nemcsak egyszer, hanem újra és újra, végtelen számú műértelmezés előtt megnyitva ezzel a lehetőséget.
Lehet, hogy csak kép vagyok.
Mind azok vagyunk.
Festett másik,
mégsem egyformák.
Fotók: GyulaKult
