Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?

Az akkor még nagyközségnek számító Mezőberényben születtem 1955-ben. Az első tíz évem nagyon meghatározó számomra, anyai nagyszüleim által ugyanis már egész kiskorom óta részese lehettem a tanyavilág csodáinak. Fantasztikus szabadság volt ez egy gyermeknek, olyasvalami, amely egy életen át elkísért.

A következő tíz évemet Békéscsabán töltöttem, ami hatalmas változást hozott az életembe. Itt ismerkedtem meg nagyszerű mesteremmel, Mokos József festőművésszel, aki a helyi képzőművészeti kör vezetője volt. Az általa képviselt körből kerültek ki olyan művészek, mint például Mengyán András festőművész, Lukoviczki Endre festő- és grafikusművész, valamint Fajó János festő- és Bohus Zoltán szobrászművész. A felnőtté válás korszaka volt ez.

Általános iskolás volt, amikor megismerkedett a művészetekkel?

Igen. Az általános iskolai tanárom, Gazsi Endre minden tanítványára nagy hatást gyakorolt. A modern művészetek imádója volt. Mokos József sokkal inkább a klasszikus értelemben vett mester szerepét töltötte be. Ez a kettősség végigkísérte az életemet. Gyakran megkérdezik, mikor gondoltam először azt, hogy művész lesz belőlem. Ilyenkor viccesen azt válaszolom, tulajdonképpen már tizenéves koromban, csak akkor még nem tudtam biztosan eldönteni, hogy indián vagy festő legyek.

Tél (2018), akril, vászon, 30×30 cm

Végül a modern festészetben találta meg önmagát.

Kalandos életutam volt. Tizenhét évesen Zebegényben, az akkori nyári képzőművészeti szabadiskolában rengeteget tanulhattam. De talán ami ennél is fontosabb volt, hogy akkoriban a balatonboglári tárlat is itt működött, amely Galántai György képzőművész nevéhez kötődött. Az 1970-es években az első avantgárd törekvéseket ők kezdték s honosították meg. A tábor végén én és egy balatonboglári srác kulcsot kaptunk Galántai budapesti műterméhez. Ott töltöttünk egy éjszakát. Ez volt az első találkozásom a számomra azóta is legfontosabbnak tartott avantgárd törekvésekkel. Ott álltam a gyönyörű Galántai-művekkel szemben, és csak csodáltam őket. Valójában a modern művészet iránti elkötelezettségem pillanata volt ez.

Gyakran említi, hogy Szentendrét egy szellemi és intellektuális aura veszi körül, amely már húszas éveiben magával ragadta. Hogyan tudta leküzdeni a tanyasi világból jött fiatal a honvágyat?

A tiszaugi hídon átkelve mindig megdobbant a szívem. Akkor éreztem igazán azt, hogy itthon vagyok, mígnem a nyolcvanas években Svédországból utaztam haza autóval. Hajnalodott, amikor Budapesten áthaladtam, pirkadt az ég. Ahogyan Békásmegyernél elém tárultak a budai s a pilisi hegyek, és azokban a gyönyörű színekben pompáztak, éreztem: itthon vagyok. Azt hiszem, ekkor váltam igazán szentendreivé.

A sötétség közepén (katedrális), 2015, ipari festék, vászon, fa, 70×100 cm
Két part között (2014), ipari festék, formázott vászon, fa, 110×180 cm

Vannak olyan festményei, amelyekben visszaköszön a tanyasi világ?

Természetesen. Az egyik alkotásom például a tanyasi világ mellett a telet és a számomra mostanában egyre inkább fontosabbá váló Holdat szimbolizálja. A négy évszak közül a tél a legmeghatározóbb számomra. Ugyanazt a lebontást hajtja végre a természetben, mint én a művészetben. Nagyon sok művész kitalál valamit, és azt építi; én bármit találok ki, azt leépítem, egyszerűsítem, mint ahogyan a tél is teszi a természettel.

Gyakran idéz Hamvas Bélától. Hogyan jelenik meg ez az attitűd a művészetében?

A művészet soha nem másolás, sokkal inkább a láthatatlan láthatóvá tétele. Ami megfogott Hamvasban, az a tradicionális szemlélete – a metafizikai valóságból kibontott létezés. Amikor Szentendrére kerültem, főként természeti és épített környezetből ihletett műveket alkottam. Az én esetemben, talán éppen a Hamvas-írások miatt, az alap már egy szellemi és intellektuális szférából indult.

Az olvasmányélményekhez kötődés hogyan nyilvánul meg a munkafolyamat során?

A Szentendrén töltött első éveimben elkezdődött egyfajta életműépítés – ahogyan az lenni szokott. Aztán a nyolcvanas évek végére úgy éreztem, hogy kifulladt mindaz, amit eddig alkottam, amiben eddig hittem. Az új festészet érdekelt, akkoriban rendkívül színes képeket festettem, de úgy láttam, nem tudok továbblépni. Úgy döntöttem, abbahagyom a képzőművészettel való foglalatoskodást egy ideig, és írok egy tipográfiai kézikönyvet. Tekintve, hogy nyomdászat a tanult szakmám, elkeserítő volt számomra, hogy a számítógépek és az új technika megjelenésével a tipográfia is hanyatlott. Reméltem, hogy könyvemmel segíteni tudok azoknak, akik bár a tipográfiához kevésbé, a számítógépekhez annál inkább értenek.

Miközben a korábbi évek szakirodalmát olvasgattam, szembejött velem egy reneszánsz kori megfogalmazás, amely alapvetően az aranymetszés szabályára utal. Érdekes módon

munkásságom alapját az olvasmányélmények, azon belül is egy-egy mondat vagy gondolatmenet képezi.

Ezek az ideák képesek rám oly hatást gyakorolni, amelyek aztán elindítják a festői munkafolyamatot. Itt sem volt másképp – ez a mondat azonnal el is hódított a kézikönyvírástól, s elindította az úgynevezett fekete korszakomat. Mindegyik ekkor készült festményem nagy méretű volt, utalva az imént is említett arányrendszerre. Fekete pedig csupán azért lett, hogy általa az érzelmi hatás helyett sokkal inkább a formák és az intellektualitás hatását váltsam ki az emberekből.

Amikor festek, minden esetben több réteget viszek föl a vászonra. Még ha nem is látszik, hogy a felső alatt számos más réteg is lapul, ad egy még biztosabb alapot nekem. Ezzel olyan rétegződés jön létre, amely – feltételezésem szerint – a szellemi kisugárzásban is meg kell jelenjen. Ez az én filozófiám.

Valóban szétválasztható ilyen élesen egymástól e két hatás?

Kezdetben erős lélekkel azt gondoltam, csak az intellektus az, ami célravezető. Ahogyan az ember bölcsül, rá kell jönnie, hogy ilyen nincs. Az embernek ez a kettős létformája nem elhanyagolható. Ugyanakkora jelentősége van az érzelmi, mint az intellektuális hatásnak, de semmiképpen nem arra alapozok.

Alkotásaiban gyakran megjelenik a mai néven horogkeresztként emlegetett szimbólum is.

Az Ararát tövéből fakadó négy szent folyó archaikus képe a horogkereszt maga. A paradicsomból való kiűzetés után ebben a jelben fogalmazódik meg az Istennel való szövetségünk.

Sokan támadták emiatt?

Sokan és nagyon erősen. Kellemetlen volt. Senki nem akarta elhinni, hogy én nem a 20. századi szimbólumot akarom újjáéleszteni, hanem az eredetit, a legrégebbit.

Említette, hogy a feketével a színek okozta érzelmi hatásokat próbálja háttérbe szorítani. Ugyanakkor a fekete színnek is van érzelmi kivetülése, mint például a gyász.

Igen, erre az egyre nem gondoltam a kezdetekkor. Amikor az első fekete korszakomban végére jutottam egy folyamatnak, kiállítást rendeztem Békéscsabán. Öt év munkáját vonultattam fel azon a tárlaton. Az utolsó simításokat végezve az ott dolgozók közül két hölgy elhaladt az ajtó elő, s csak annyi hallottam a folyosóról: „Jaj, ezek a fekete festmények… engem annyira deprimálnak.” Azt hiszem, ez volt az a mondat, amelynek hatására el kellett fogadnom, valóban hordozhat magában efféle aspektust is a művem.

Sokat változott az alkotói attitűdje a kezdetekhez képest?

A kilencvenes évek óta nem. Onnan kezdve beállt egy rend. Addig elég csapongó voltam. Úgy érzem, későn jöttem rá, hogy rossz úton haladok. Nem tudtam pontosan, mit akarok. Azt hittem, az, hogy megoldok egy egyszerű képletet a színekkel, kielégítő lesz. Rá kellett jönnöm, nekem ez nem elég. Úgy éreztem, kiürült mindaz, amit addig csináltam.

Mit gondol, van jövője a mélyről fakadó művészetnek?

Egyértelműen egyetlen útja van az emberiségnek: a visszafordulás, a megtérés. Két évvel ezelőtt csináltam is egy ilyen kiállítást, amelynek azt a címet adtam, hogy Metanoia (megtérés). Nem látok más utat. Már csak az a kérdés, hogy milyen mélyre kell mennünk ahhoz, hogy valóban meg tudjunk fordulni. Éppen ezért az a fajta alkotó vagyok, aki ritkán csinál kiállítást, voltaképpen csak akkor, ha egy gondolatsor végére érek, s érdemesnek tartom megmutatni azt a nagyközönségnek. Fontos, hogy érdemi üzenetet közvetítsek az alkotásaimmal.

Szalai Klaudia

A beszélgetés egy részlete megjelent a Magyar Kultúra magazin 2021/1. számában.

Nyitókép: Magyar Kultúra/Kurucz Árpád