Minden képéből harmónia sugárzik, még akkor is, ha olykor fájdalmas érzéseket vagy feldúltságot fejez ki. Miért fontos ez?

Egy képzőművészeti alkotásnak mindig harmonikusnak, egységesnek kell lennie, még akkor is, ha egymásnak feszülő, esetleg diszharmonikus dolgokról szól. Ha ránézek egy képre, a szememnek szüksége van arra, hogy harmonikusan be tudja fogadni a látottakat, mert különben elkezdek feszengeni. A gyerekek ezt ösztönösen érzik. Bár nem értik feltétlenül egy alkotás szimbolikus utalásait, mégis valami megragadja, odaszögezi a tekintetüket, és az valamilyen egység, harmónia, amely még a gesztusfestészetben is elengedhetetlen.

Őrangyal (1976), 70×110 cm, olaj, pasztell, farost

A képeket nézegető múzeumlátogatók legtöbbször fogódzókat keresnek az értelmezéshez. Alkotóként mit szól a laikus kérdéshez: „Ez miről szól?”

Nagyon nehezen tudok válaszolni az efféle felvetésekre. Öt évtizede alkotok, és ezek a munkák mind egymásra épülnek. Ez egy élő folyamat: a festészetemet tápláló alapélmények átalakulnak, változnak a hangsúlyok, egységben érdemes ezeket szemlélni. De jön egy néző, és teljesen jogosan felteszi a kérdést a legújabb munkám előtt állva, hogy mit ábrázol a kép. Miközben szerintem a helyes kérdés, hogy megérinti-e vagy sem. Nekem az a fontos, hogy valamivel megragadjam a figyelmét, és az sem baj, ha esetleg később kezd el gondolkodni azon, mit jelképeznek a színek, vagy az egyszerűsített geometriai formák mögött felsejlik, hogy ezek korábban házak körvonalai lehettek.

A művészet lényege, hogy az ember átszűri magán az általa látottakat, és a saját képére formálja.

Bár a munkáim talán nem populárisak, ugyanúgy festek, mint amikor valaki hagyományos tájképet alkot. Éppúgy van rajta ég-föld, az előtérben és a háttérben különböző dolgok… Nem erőszakolom meg a témát, hanem egy folyamat részeként eljutottam bizonyos eszközökig, formákig, amelyek kifejezik azt a világot, amelyet önmagamban hordozok. Ennek egy része saját tapasztalat, más része hagyaték: a rám hatást gyakorló művészek – Barcsay Jenő, Deim Pál – inspirációi, akik szinte öntudatlanul szivárogtak be a lelkembe, amikor ötven éve Szentendrére jöttem. Bár érdekes módon már a korábban készült munkáim is ebből a hagyományból építkeztek, és ezért is lehetett számomra olyan otthonos az itteni alkotói közeg, miközben fontos, hogy amit alkotok, kifejezetten az enyém legyen. Ha valaki avatott szemmel rátekint, megmondja, hogy ez egy Aknay-kép.

Szentendre (1976), 70×110 cm, olaj, pasztell, farost

Tehát nem arról van szó, hogy Szentendre alapjaiban alakította az ön festői stílusát, hanem inkább itt talált stilárisan otthonos közegre.

Igen, bár nincsenek véletlenek. Fiatalon ezek a művészek számomra valami istenivel határos dolgot testesítettek meg. Miközben már ifjan is előszeretettel mondtuk magunkról, hogy művészek vagyunk.

Emlékszik, mikor mutatkozott be így először?

Talán 1971-ben, a betiltott szabadtéri tárlat idején. 1972-ben megalapítottuk a Vajda Lajos Stúdiót, onnantól már evidens volt, hogy művészek vagyunk, bár ez nekünk nem volt kardinális kérdés. A példaképeink egyenrangú partnerként tekintettek ránk, nem volt jellemző a mester–tanítvány viszony. Voltak, akiknek csípte a szemét, „mit akarnak ezek a félautodidakta fiatalok?”. Ellendrukkerek már akkor is akadtak. De szépen építkeztünk, és bár nem volt egyszerű az út, a fiatalság könnyedsége sok mindenen átsegített minket a hetvenes, nyolcvanas években. Tudtuk, hogy mit akarunk, és abból nem engedtünk.

A műtermében is láthatók gyerekkori rajzok. Nem mindenki tartja ezeket ilyen nagy becsben. Önnek miért fontosak?

Ma nem divat az identitásra hivatkozni, ám nekem mindig nagyon fontos volt: a családtól kezdve a magyarságomig.

Gondolja, ha ránéznek egy Frankfurtban kiállított képére, látják, hogy magyar alkotó munkája?

Valószínűleg nem, ettől függetlenül nekem sokat jelent. Minden nemzet művészetének vannak sajátos stílusjegyei, egyedi zamata. Deim Pál művészetén is érezzük, hogy csak itt, a Kárpát-medencében történhetett meg így. Ez nem olyan, mint egy cégér, hogy mindenhová odafestem a kis piros-fehér-zöld zászlót, mégis rá lehet érezni. Ha valaki erősen hisz valamiben, azt érezni az alkotásain is.

Emlékszik, mikor eszmélt rá, hogy a rajzolás több lehet gyermeki kedvtelésnél?

Minden gyerek kezében ott van a marsallbot, amíg el nem rontják. Kilenc-tíz éves koromra kialakult, hogy ezt a pályát választom. Korábban is mondogattam már, hogy művész leszek. A Debreceni Képzőművészeti Kör – Veress Gézával, Menyhárt Józseffel, Félegyházi Lászlóval, Berky Nándorral, Nagy Ferenccel – nagyon jó iskola volt. Miközben az általános iskolában azért kaptam hármast rajzból, mert nem vonaltól vonalig festettem ki vízfestékkel a képet. Mégis – a fiúsan nem túl fényes bizonyítványom dacára – Hajdú-Bihar megyéből egyedüliként vettek föl a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba. Nagyon hálás vagyok a kisképzőnek, ami egy külön kis sziget volt akkor az országban, és átmentette a számomra otthonról ismerős értékeket. Amikor úgy hozta a sors, hogy nem mehettem főiskolára, Sebestyén Ferenc tanárom azt mondta: „Nem baj, Jancsikám, leszel te még művész!”

Soha nem bizonytalanodott el ebben?

Nem. Amikor tizennyolc évesen behívtak katonának, az kemény tapasztalat volt, felvértezte az embert a nehézségekre. Mai napig örülök, hogy az erkölcsileg visszás helyzetekben is a sarkamra tudtam állni, mertem nemet mondani. Tudtam, hogy ez a helyes döntés, és éreztem, hogy akkor is véghezviszem, amit akarok. És valóban: ha harmadszorra vagy negyedszerre is, de felvettek bennünket a Művészeti Alapba, ami a hivatásos művésszé válást jelentette. Persze meg kellett élni: voltam a vízműnél gépész, éjjeliőr, annyi mindent csináltam. Jólesett volna diáknak lenni, mégsem bánom, hogy ezt az utat választottam. Ahhoz képest egy csoda, hogy itt ülünk ebben a műteremben.

Ha most végigsétálna az 1971-es templomdobi tárlaton, milyennek látná?

Beszorítottak bennünket az iskola udvarára. Kicsit komikus volt. Ott volt Barcsay Jenő, Pirk János bácsi, Deim Pali, rengetegen nyomorogtak a szűk udvarban. A rendőrök tíz percet adtak, hogy lebontsuk a kiállítást. Nem is értették, hogy mi akkor a szabadság különös fokát éltük meg belül. 1955-ben kezdtem az iskolát, amikor Rákosi Mátyás képe lógott az osztályterem falán. Nem érdem, hogy ezeket megéltem, mégis annyi élmény sűrűsödik bennem. Nem véletlen, hogy a legtöbb képem címe: Emlék. Úgy vagyok elvont művész, hogy a képeim nem rideg geometriára épülnek, hanem a személyes történetek líraiságára, benne van az ember.

Kislányom emlékéreTriptichon (1986), 3×150×150 cm, akril, vászon

Mitől válik személyessé egy kép?

Nekem minden képem személyessé vált, de a kérdés fogós, mert a befogadó dönti el, hogy mindezt megérzi-e belőlük. Az biztos, hogy amit festek, azt komolyan csinálom. Nem fogok festeni azért, hogy odabiggyesszek két formát, megvan, vigyék. A képeim keményen végiggondolt munkák. Néha kis képeken dolgozom egy hetet, és élvezem, cizellálom, javítom, kiegészítem.

A munkához ihletett pillanatokra van szükség.

Nem véletlenül jövök ide a műterembe. Felteszem a vásznat, és még nem is tudom pontosan megfogalmazni, hogy milyen lesz a kép, de belül már megszületik.

Különleges élmény együtt látni a képeket. A nagyobb kiállítások alkalmával néha én is rácsodálkozom, hogy te jó ég, ezeket mind én festettem? Visszatérve a kérdésre: minden kép megalkotásánál ugyanúgy izgul az ember, megküzd azért a képért. Van egy szakrális sorozatom Jézus életéről. Egy barátom felkérésére készítettem, egyébként nem dolgozom megrendelésre. Ezt is évekig húztam-halasztottam, nem volt ötletem, aztán egyszer csak egy sárospataki művésztelep előtt jött a sugallat: megcsinálom. Levágattam a fatáblákat az asztalos barátommal, és akkor már tudtam: elkészül. A művésztelepen sorra végigrajzoltam őket, hoztam haza Szentendrére a táblákat, megfestettem, és éppúgy elidőztem az első szín felvitele előtt, hogy milyen legyen.

Krisztus Pilátus előtt (2014), 40×60 cm, akril, fa

Miért fontos a szakralitás?

Szinte közhely, de a művészet szakrális. A kétezres évektől divat lett a szakralitás, boldog-boldogtalan kezdett Jézuskákat festeni, erről azonban nem vagyok jó véleménnyel. Ezek szentebb dolgok, és talán akkor is azt kellett volna festeni, amikor nem lehetett. Az őszinte művészet a hitből táplálkozik, és ez egyáltalán nem egyenlő a vallással. Ezek transzcendens dolgok, amikor egy mű átlép önmagán. Nem tudjuk megmondani, hogy mi az a plusz, ami benne van, a másikból meg hiányzik, de érezzük. Legyen szó egy filmről, egy regényről vagy egy festményről.

A megváltó (2019), 50×50 cm, akril, vászon

Ötven éven át mindvégig meg lehet őrizni az alkotás örömét?

Csak akkor festek, ha érzem, hogy dolgom van vele. Isteni szerencsém van, mert sok mindent elvállaltam életemben: zsűrizést, szakmai érdekképviseletet, és mégis, amikor visszatérek a vászon elé, éppen ott tudom folytatni, ahol abbahagytam. Következetes vagyok, mert van egy kijelölt utam, és azon haladok. Másfelől önző is, mert ennek prioritása van.

Visszatérve a harmóniára: a családot és a többi tevékenységemet igyekszem ezekkel összhangba hozni, hogy sehol ne érződjön a hiány. Emberszerető vagyok, nem az a típus, aki napokra magára csukja az ajtót, és alkot. Szeretem a társaságot. Szokták mondani, hogy szeretek villogni is, élvezem a kiállítást. És miért ne? Kellőképpen hiú vagyok, és jólesik, ha sokan kíváncsiak a képekre, ez hozzátartozik.

Utolsó vacsora (2015), 40×60 cm, akril, fa

Nagyon sokfelé vannak munkáim gyűjtőknél. Ha csinálok egy nagyobb kiállítást – bár az elmúlt években is csináltam néhányat –, mindig eszembe jut, hogy feladok néhány hirdetést, hátha előkerülnek rejtett munkák. Na, majd legközelebb.

A nyitóképen Aknay János. Fotó: Magyar Kultúra/Kurucz Árpád

A beszélgetés egy részlete megjelent a Magyar Kultúra magazin 2021/1. számában.