A legpetőfibb Petőfi – Háy János: Én vagyok én

Karel Čapek Rouss professzor kísérlete című novellájában egy tudós demonstrálja, hogyan lehet az emberek titkát asszociációs technikával kideríteni. Segít, ha a titok jellege már eleve ismert (az első alanyt gyilkossággal gyanúsítják), de mivel valamilyen titka mindenkinek van, hosszabb kérdéssorozattal bárkiére fényt lehet deríteni. Így szól az elmélet, és a látványos bemutató igazolni látszik az érvényességét. Igen ám, de a primitív gyilkos után senki sem akar második lenni, nem vágyik az övére emlékeztető „lelepleződésre”. Végül nagy nehezen mégis előszednek egy embert a hátsó sorokból, és megkezdődhet az újabb kísérlet. Ez hosszúra nyúlik, mert a kérdezgetett úr mindenre legalább három közhellyel válaszol: olyasfélékkel, mint „a haza java”, a „népünk dicső múltja” vagy a „lánglelkű vezetőnk”. A prof kitartóan próbálkozik, de végül csak azt tudja megállapítani, hogy a kísérlet sikertelen volt, mert ennek az alanynak nincs semmilyen titka. Kizárólag azt lehet róla megállapítani, hogy újságíró.

Háy János Én vagyok én című, a kulturális fővárosi év nyitó hétvégéjén, Veszprémben bemutatott darabja efféle kísérletnek tűnik, és az eredménye is hasonló. Petőfi titkát faggatja ugyanis, de addig-addig dekonstruálja-mítosztalanítja szegényt, míg arra nem jut, hogy egész biztosan csak annyit állapíthatunk meg róla: költő volt, az élete pedig a költészet (ameddig hagyták). Sok ez vagy kevés? Feltűnő, Háy micsoda vehemenciával próbálja a tételét igazolni. Mintha egyenesen szent ügyének érezné, hogy Petőfit, a bordalok, a szabadság és a szerelem költőjét további hamis azonosságaival együtt leleplezze. Hogy szerepekben szédelgő, versekben bujdosó haramia voltát bravúrosan igazolja, és rábizonyítsa: ha költészetről volt szó, semmilyen trükktől, szélhámosságtól nem riadt vissza, halhatatlan versekért és költői halhatatlanságért cserébe pedig akár az ördögnek is eladta volna a lelkét. Háy azok javára végzi „felvilágosító munkáját”, akik naivan készpénznek veszik: Petőfi valóban az volt, akinek mondta magát, és komolyan gondolta, amit írt. Például azt, hogy szereti a bort, vagy hogy szerelmes volt a tragikusan korán elhunyt Csapó Etelkébe. Meg hogy harcolni akar a világszabadságért. Ugyan, ugyan! Csak alakoskodott – de hát mi mást is lehet egy költőtől várni?

Sem azt nem értem, mi indokolja a nagy indulatot és a inkvizítori szigort, sem azt, mire jó, milyen eredménnyel kecsegtet. Hogy Petőfi a költészetet tekintette a hivatásának, mindenki tudja, az pedig, hogy a költő nem feltétlenül azonos a versei alanyával, nem olyan nagy titok, hogy ekkora felhajtást kellene csapni miatta. Háy mintha egyenesen élvezné, hogy a Petőfi által magáról korszakonként sugallt különböző képeket hazugságoknak bélyegezheti. Ám ilyen alapon a színészeket is tetemre hívhatná, hiszen estéről estére más és más szerepekbe bújnak; azon „csalás” ismeretében pedig még a rendőrök sem állnának meg előtte, hogy műszakjuk végeztével civil ruhába öltöznek, és másnap reggelig már egyáltalán nem akarják a bűnt üldözni.

*

Petőfi a Pannon Várszínház előadásában, Szelle Dávid alakításában megszállott költő, aki számára minden versek alapanyaga, és a valóságot a verseihez hajlítja. Az életben ügyetlen, sőt mintha az a költészethez képest különösebben nem is érdekelné. Még az „ahogy esik, úgy puffan” életvezetés gyanúja is alaposnak tűnik vele szemben: erre utal, hogy a darab szerint a Reszket a bokor, mert madárka szállott rá című verse őt is meglepve vezet későbbi házasságához a Kárpáti Barbara által játszott Szendrey Júliával. Búcsúversnek szánta, de mivel Júlia váratlan húzással pozitívan reagált rá, már nem volt visszaút: tovább kellett játszania a szerelmes szerepét. A költeménye „baleset folytán” életté konvertálódott, ő pedig hagyta magát sodortatni, főleg mert úgy hitte, a Szendrey papa pénze majd lehetővé teszi számára a kényelmes életet. Számítása azonban nem jött be, ezért roppant bosszús, ami egyáltalán nem használ a házasságnak.

De amit e téren el lehet követni, Júlia is hiánytalanul produkálja: Háy a legrosszabb házisárkányként állítja elénk, akinek semmi sem jó, és kivételes kitartással próbálja a költő életét pokollá tenni. Miért van annyit a márciusi ifjakkal, és miért nem inkább vele otthon, kérdezgeti Petőfit, és üres kifogásnak tartja, amikor ő a haza érdekére hivatkozik. Ezen a ponton kezdtem az egész darabot rossz viccnek vagy paródiának érezni, de még messze nem értük el a csúcspontot. A szenvedtetett férj továbbra is csak költ meg költ, a költői szenvedélyen túl a család megélhetésének kényszere is ezt diktálja a számára. Ám nemsokára új probléma állítja válaszút elé. Ő a frontoktól távol szeretne a szent szabadságharcról verselni – költőként, véli, kizárólag ez lenne a hivatása –, ám mivel a sajtóban gyávasággal vádolják, rájön, hogy a harctéren is bizonyítania kell.

A szerep, amelyet a verseiben alakít, arra szorítja, hogy hozzáigazítsa az életét, vagyis az önmaga által állított csapdába esik (akárcsak a házasságával).

Amit írt, túl sokan tekintik igaznak, ezért neki is úgy kell tennie, mintha igaz lenne. Azzá válik, amit hazudott magáról; és amiről azt hitte, hogy szerepjáték, most már véres valóság. Júlia ez ügyben sem szerepel szerető feleséghez méltóan: ráparancsol a határozatlan Petőfire, hogy menjen ki a csatatérre, mert ez – mármint hogy ő a szabadságharc lánglelkű, a boltba is karddal járó költője – most már nagy pénzt és dicsőséget hozó brand, amit nem lehet visszavonni. Vagyis nem hús-vér férjének az érdekét nézi, hanem a költőavatárjától várható hasznot – így aztán kis túlzással a halálba küldi az antiéletművészt. Ez sem nagy ár ugyanis azért, hogy Petőfi az az óriás, hős, „szuperköltő” legyen, aki mellett egy kisebb brand: a szintén költő, író feleségé és a nemzet jövendő özvegyéé is jócskán elfér majd.

De még ez sem a fedáksári (a legmagasabb kontrafokozat a tarokkban – A szerk.): Júlia számító ridegsége szintet lép, amikor férje halálhíréről annak barátjától (Lenchés Márton) értesülve leszögezi: senki sem tudhatja meg az igazságot, hogy a török dzsida hátulról érte Petőfit, aki eszerint gyáva volt, menekült, féltette rongy életét. Az általa koholt hivatalos változat az lesz, hogy a fegyver a mellkasába, egyenesen népéért dobogó szívébe fúródott.

*

Háy darabjának Vándorfi László által rendezett előadásában egyvalaki mindig ír: falra vagy táblára, mint az iskolában. A szövegek Petőfi versei vagy azok vázlatai, kulcsszavai. Komplett versek vagy a részleteik megszületését, materializálódását, majd eltűnését figyelhetjük meg. Azzal szembesülünk, hogy amit mi „kőbe vésettnek” tartottunk, itt átírható, kihúzható, végső soron pedig letörölhető. Emberi mű, amely alá van vetve a mulandóságnak, a módosításnak és az átértelmezésnek.

Szelle Dávid mint Petőfi nem különösebben rokonszenves karakter: izgága, egzaltált, egyfolytában verseket fogalmazgató és ezzel a sikert hajszoló fiatalember. Színész barátján, Haveren nehéz eligazodni, egyedi vonásai nincsenek. Meghallgatja, tanácsokat ad, visszatükrözi Petőfit, és kritizálja, amiket mond, kételyeit fejezi ki, hogy valóban úgy is gondolja-e stb. Talán csak azért van a darabba beleírva, hogy legyen, akihez Petőfi beszélhet, és aki relativizálhatja a gondolatait. Nem kizárt, hogy Háy szócsöve. Júlia az Örök Nőit látszik megtestesíteni, akivel Petőfi családdá válhat, férfi és férj lehet, vagyis megállapodhat: olyan lehet(ne), mint bárki más. De persze nem lehet olyan. Ha olyanná lenne, maga a petőfiség szenvedne csorbát, a só vesztené ízét.

*

Háy kérdése az: ki volt Petőfi, mi vele kapcsolatban az igazság, mi volt a titka, és mint elképesztő tényanyagot szintetizáló 2019-es kötete mutatja, ugyanez érdekli úgy általában a költőkre és írókra vonatkozóan. De miféle azonosságra kérdez rá valójában, és mi magyarázza, hogy mindig valami terhelőt talál? Könyvének Hol volt, hol nem volt című fejezetében elviccelődik azzal, hogy Petőfi talán nem is létezett, hanem Bajza, Vörösmarty és Toldy koholták. Versei ugyanis túl sokfélék ahhoz, hogy ugyanattól a személytől származhatnának, és a versei mennyiségéhez képest túl rövid életet élt. De végső soron nem mindegy? Sokat írtak, sokféle elméletet alkottak arról is, hogy Shakespeare ki volt, és jó pár kortársát gyanúsították meg művei szerzőségével. De mit számít ez pró vagy kontra, hogyan viszonyul Shakespeare színdarabjaihoz, halhatatlan szövegeihez? Legfeljebb a bulvárérdeklődést szolgálja ki, és a Loch Ness-i szörny létének vagy nem létének latolgatásával rokon.

A lényeg az életmű, azon túl pedig kizárólag az, ami a létrejöttét lehetővé tette.

Nehéz megértenem, hogy a magánéleti részletek boncolgatása miféle plusztudással gazdagíthatná a Petőfiről alkotott képünket, azt pedig kifejezetten kellemetlennek, rosszízűnek érzem, amikor Háy a darabban és a könyvben egyaránt azon élcelődik, hogy Petőfi színészként megbukott, vagy hogy szerinte rossz volt a zenei hallása és a ritmusérzéke. Ezt a kajánságot, kárörömöt egyáltalán nem tudom hova tenni, és nem tartom méltányosnak. Háy mintha félreértené a feladatát, amikor – mint a könyvében fogalmaz – hozzányúl a kultuszhoz, a mítoszhoz, hogy a valóságot megtalálja mögötte. Az igazi Petőfit. Ám ilyen, a költőről alkotott objektív kép valójában nincs – viszont ha a „leleplezés” kellően eredményes, végül vagy semmi sem marad, vagy ami marad, nem lesz informatív. Továbbá éppen a varázs, az összetéveszthetetlen karakter tűnik el a nagy munka eredményeként:

az, amitől Petőfi Petőfi, és ami miatt mindmáig az első számú költőnkként, sőt „a” magyar költőként gondolunk rá.

Romano Guardini Szeretet és világosság című, gyönyörű tanulmányának gondolatai ez ügyben is eligazítóak: „Kérdezzük meg (...) egészen alapvető módon: egyáltalán hogyan érthetjük meg a másik embert? Bizonyára vannak általános szempontok, amelyekkel fogalmilag megragadhatók és besorolhatók az emberek (...). Ez a megközelítés tárgyilagos és elvont. Ámde az ember lelkének mélye, ahol igazán ő van, nem merül ki semmiféle struktúrában. Erre nincs fogalmunk, hanem csak az illetőnek a neve, vagyis ő maga. (...) Bizonyosan nem érthetjük meg egymást pusztán értelmünkkel, hanem csak világossá váló szívünkkel. Olyan lépésekkel, amelyekkel együtt haladunk a másik életének menetével: átvesszük lényének érverését – rokonszenvre ébredünk iránta. (…) Még a másikról való bírálatunkat is úgy kell megalkotnunk, hogy elfogadjuk legbenső lényegét, igent mondunk rá. Tehát szeretnünk kell őt.”

Fotók: Beliczay László/Kultúra.hu