A lélek kvantumállapota – Beszélgetés Bánföldi Zoltánnal

Képző

Véletlenül sem jutott volna eszembe, hogy egy festőművész képes lehet kvantumugrást előidézni, de lássuk be, ők mindenre képesek. Ha akarnak, elrepítenek bennünket az ókori Pompejibe vagy elmesélik, merre kalandozott Giovanni Risi, az ismeretlen 18. századi szerencselovag, de ha nagyon akarjuk, azt is megmutatják, milyen a kvantum-szuperpozíció. Minderről Bánföldi Zoltán műtermében győződhettem meg, aki a Szentendrei Régi Művésztelep megunhatatlan csodavilágában ringatózva alkotja különleges műveit, fűzi-szövi még különlegesebb gondolatait.

A festőművész, amikor éppen nem a vásznaival bíbelődik, előad a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen. Most építészeknek tanít vizuális kommunikációt, alkalmazott vizuális ismereteket. Hogy ez mi lenne, arról így beszél:

– Talán inkább látványtervezésnek kellene nevezni. Azt próbáljuk körüljárni a hallgatókkal, mitől lesz izgalmas, tartalmas egy látvány. Azt vizsgáljuk – mert ezek mindig gyakorlatok, közös próbálkozások, kísérletezések –, hogy egy adott környezetben hogyan lehet elhelyezni valamit, ami szándékainknak megfelelően belesimul vagy kiugrik az adott térből, tagadja vagy igazolja a látványt.

Mindjárt rá is kérdezek, hogy az építészeti vizualitás kérdései vajon összefüggnek-e közelmúltban bezárt kiállítással. A Műcsarnokban ugyanis február közepéig látható volt – bár a járvány miatt sajnos csak virtuálisan – Bánföldi Zoltán Schrödinger macskája című tárlata, amely a leírás szerint egyszerre mutatja meg a 19. század végi és a mai Bécs jellegzetes vonásait.

– Valójában az a kiállítás nem Bécsről szól – mosolyog, állával a műterem falánál álló képek felé bökve. – Véletlen, hogy éppen az osztrák fővároson mutattam meg azt, ami érdekel – teszi hozzá.

Kiderül, hogy a kiállítás létrejötte, ahogy fogalmaz „szerencsés együttállása volt a kvantumeseményeknek”. Tavaly kapott felkérést a Műcsarnoktól, Fazakas Réka kurátor kereste meg, hogy lenne-e kedve önálló tárlaton megjelenni. Persze hogy volt. Csakhogy festőnk mindig új anyagot állít össze, a nagyobb bemutatók kedvéért akár új képeket is fest. A Műcsarnok pedig éppen az a hely, ahol akár az egész kiállítás vadonatújképekből állhat. De miből? – tanakodott az alkotó, míg eszébe nem jutott a pár évvel korábbi osztrák ösztöndíjprogram, amikor több ezer fotót készített a városról.

– Itt van egy rahedli kép. Mindjárt tudtam, hogy fotó-vászon kiállításban fog realizálódni Bánföldi Zoltán önálló tárlata – mondja lelkesen. – Nyolcvan, száz, száztíz évvel ezelőtti bécsi helyszíneket kerestem meg az interneten, majd elballagtam ugyanazokra a helyszínekre, és csináltam egy képet ugyanabból a pozícióból. A két felvételt, a régit és az újat egymásra montíroztam, s ez lett a festmény alapja. Közel harminc munkát készítettem hat hónap alatt. Tavaly október végén nyílt a kiállítás, azaz nyílt volna, de úgy tárta ki a kapuit, hogy zárta is – teszi hozzá szomorkás gúnnyal. – Négy-öt napig lehetett nyitva, azután átköltözött a virtuális térbe. Most már sajnos lebontották. Itt vannak a képek.

Persze mindez nem magyarázza meg, hogyan kerül a képbe, vagy
talán jobb úgy írni, a festményekre Schrödinger macskája. De mindjárt kiderül.

– A kvantumfizika iránti szerelmemből adódóan. Ha ugyanis nem
képzőművész, akkor csillagász vagy filmrendező lettem volna. Hallgassa csak meg
ezt a pár mondatot!

És olvassa: „Azt már elég régóta tudni lehet, hogy a
részecskék kvantumszinten elég kiszámíthatatlanok, több helyen, több állapotban
lehetnek, de amint megmérik őket, ez a helyzet rögtön megszűnik. Éppen emiatt
rendkívül nehéz a kvantumrendszerekkel dolgozni. A helyzet megértéséhez érdemes
előszedni a méltán híres Schrödinger macskája gondolatkísérletet, amelynek
lényege röviden a következő: adott egy képzeletbeli macska egy zárt dobozban,
amibe nem lehet belelátni. A macska mellett van egy darab radioaktív anyag, egy
Geiger–Müller-számláló és egy hidrogén-cianidos üvegcse. Ha a Geiger–Müller-számláló
észleli egy atom elbomlását, akkor egy kalapáccsal lesújt az üvegcsére, ami
megöli a macskát. A gondolatkísérlet lényege, hogy a macska egészen addig lehet
élő és halott is, míg ki nem nyitjuk a dobozt, akkor viszont egyértelműen
kiderül, melyik a kettő közül. Kvantumszinten nagyjából ugyanez a dilemma áll
fönn az úgynevezett kvantum-szuperpozícióval, amelynél a részecskék egészen
addig több állapotban léteznek, amíg meg nem figyeljük őket. A mérés után a
részecskék hullámfüggvénye összeomlik, és azonnal egy adott állapotba kerülnek.
Ezt a folyamatot pedig a kvantumfizikusok kvantumugrásnak nevezik.”

Felnéz, és mintegy magyarázatként hozzá teszi: – Amikor én a két fényképet egymásra illesztem, illetve az így született fotómontázst feldolgozom, tulajdonképpen Bécs kvantumlétezését vizualizálom vagy talán inkább illusztrálom.

A technikákról kérdezem. Megtudom, hogy mostanában szívesen használ egy ókorból ránk maradt technikát, a méhviasz és a festék összekeveréséből születő enkausztikát, hogy a képeiről ritkán hiányzik legalább egy-két mozaikkocka, sőt azt is kiderül, hogy a mozaikok iránti szerelme Pompejiből, illetve Róma környékéről származik, ahol egy olaszországi ösztöndíj révén barangolhatott.

– Nem akartam soha klasszikus mozaikképet kirakni. Az nem én
vagyok – magyarázza. – Néhány éve azonban egy komolyabb stílusváltás során
jutott eszembe, hogy a mozaikot fogom ötvözni a festészettel. De mindig csak
annyit használok, amennyire szükségem van.

Stílusváltás? Egy stílusváltás? Azaz egy a sok közül? Nos,
igen. Bánföldi Zoltán nem az a festő, aki „valamit elkezd a húszas, harmincas
évei környékén, és nyolcvanéves koráig azt az előadásmódot tudja csinálni” –
ahogy ő fogalmaz.

– Szeretek csapongani. A figurális festészetből az
absztraktba, a geometrikusba, mindenbe belecsúszok. Hol hosszabb, hol rövidebb
ideig egyfajta elbeszélésmódot alkalmazok, utána úgy érzem, elmondtam mindent.
Nem tudok újat nyújtani. Érzem, hogy önismétlésbe fulladna a dolog. Akkor
keresek egy másik utat, másik vizuális elbeszélésmódot, és azon a mezsgyén
folytatom ugyanazt a történetet, amit elkezdtem több évtizeddel ezelőtt.

És hogy mit jelent ez a sokféleség, arról is mesél.

– Foglalkoztam már fotózással, performanszjelenésekkel, régen még videókat is csináltam. Mostanra a fotográfia és a festészet maradt meg. De minden szituációban

a múltnak a jelenbe való átemelése, a napjainkban való megélése, illetve az ezzel kapcsolatos vizuális elbeszélésmódok érdekelnek.

Mindig ugyanarról beszélek, csak más hangfekvésben.

Mutatja korábbi képeit. Akadnak nonfiguratív ecsetvonások,
részletesen kidolgozott alkotások, mozaikképek, fotómontázsok. Valóban sokféle
a hosszú pálya lenyomata.

Egy korábbi kiállítással kapcsolatban különös történetet mesél. Amikor a galériás megkérdezte, mi legyen a kiállítás címe, vezérfonala, festőnk csak vállat vont. Nem volt ötlete. De a dolog nem hagyta nyugodni, s éjszaka különös álmot látott. Mintha valami pikareszk regénybe csöppent volna, úgy jelent meg előtte Giovanni Risi kalandos élete. Másnap felhívta a kiállításszervezőt:  – A tárlat címe ez lesz: Giovanni Risi kalandos élete!

Mikor rákérdezek a sokféleség okára, a tudatos tervezés és
az impulzív alkotás kettősségére, hosszasan gondolkozik, mint aki azon töri a
fejét, megérdemlem-e a beavatást abba a titkos tudásba, amit megosztani készül
velem, esetleg azt mérlegeli, mennyire fogadjon bizalmába. Végül szavakat
keresgélve válaszol.

– Az embernek nem egy énje van, hanem sok. Valakinek megadatik az, hogy erre ráébredjen, és el is fogadja, s vannak, akik ezzel nem foglalkoznak. Amikor váltogatom a nézőpontjaimat, akkor az mind én vagyok. Ez is egyfajta lélekvándorlás. Talán nem is az a jó szó, hogy több énünk van, hanem az, hogy a lélek valamiféle kvantumállapotban várja, hogy eldőljön, mivé válik. Ahogy Schrödinger macskájáról sem lehet előre tudni, él-e, hal-e, az emberi alkotás során sem lehet előre tudni, hogy aktuálisan melyik lélek bukkan elő belőlünk. Az csak a megjelenés pillanatában dől el.

A nyitóképen Bánföldi Zoltán. Fotó: Magyar Kultúra/Kurucz Árpád

A beszélgetés egy részlete megjelent a Magyar Kultúra magazin 2021/1. számában.