A festőművész, amikor éppen nem a vásznaival bíbelődik, előad a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen. Most építészeknek tanít vizuális kommunikációt, alkalmazott vizuális ismereteket. Hogy ez mi lenne, arról így beszél:

– Talán inkább látványtervezésnek kellene nevezni. Azt próbáljuk körüljárni a hallgatókkal, mitől lesz izgalmas, tartalmas egy látvány. Azt vizsgáljuk – mert ezek mindig gyakorlatok, közös próbálkozások, kísérletezések –, hogy egy adott környezetben hogyan lehet elhelyezni valamit, ami szándékainknak megfelelően belesimul vagy kiugrik az adott térből, tagadja vagy igazolja a látványt.

Mindjárt rá is kérdezek, hogy az építészeti vizualitás kérdései vajon összefüggnek-e közelmúltban bezárt kiállítással. A Műcsarnokban ugyanis február közepéig látható volt – bár a járvány miatt sajnos csak virtuálisan – Bánföldi Zoltán Schrödinger macskája című tárlata, amely a leírás szerint egyszerre mutatja meg a 19. század végi és a mai Bécs jellegzetes vonásait.

A Filozófus (2018), 100×120 cm, olaj, enkausztika, mozaik, vászon

– Valójában az a kiállítás nem Bécsről szól – mosolyog, állával a műterem falánál álló képek felé bökve. – Véletlen, hogy éppen az osztrák fővároson mutattam meg azt, ami érdekel – teszi hozzá.

Kiderül, hogy a kiállítás létrejötte, ahogy fogalmaz „szerencsés együttállása volt a kvantumeseményeknek”. Tavaly kapott felkérést a Műcsarnoktól, Fazakas Réka kurátor kereste meg, hogy lenne-e kedve önálló tárlaton megjelenni. Persze hogy volt. Csakhogy festőnk mindig új anyagot állít össze, a nagyobb bemutatók kedvéért akár új képeket is fest. A Műcsarnok pedig éppen az a hely, ahol akár az egész kiállítás vadonatújképekből állhat. De miből? – tanakodott az alkotó, míg eszébe nem jutott a pár évvel korábbi osztrák ösztöndíjprogram, amikor több ezer fotót készített a városról.

A Parnasszus felé (2018), 100×120 cm, olaj, enkausztika, mozaik, vászon

– Itt van egy rahedli kép. Mindjárt tudtam, hogy fotó-vászon kiállításban fog realizálódni Bánföldi Zoltán önálló tárlata – mondja lelkesen. – Nyolcvan, száz, száztíz évvel ezelőtti bécsi helyszíneket kerestem meg az interneten, majd elballagtam ugyanazokra a helyszínekre, és csináltam egy képet ugyanabból a pozícióból. A két felvételt, a régit és az újat egymásra montíroztam, s ez lett a festmény alapja. Közel harminc munkát készítettem hat hónap alatt. Tavaly október végén nyílt a kiállítás, azaz nyílt volna, de úgy tárta ki a kapuit, hogy zárta is – teszi hozzá szomorkás gúnnyal. – Négy-öt napig lehetett nyitva, azután átköltözött a virtuális térbe. Most már sajnos lebontották. Itt vannak a képek.

Persze mindez nem magyarázza meg, hogyan kerül a képbe, vagy talán jobb úgy írni, a festményekre Schrödinger macskája. De mindjárt kiderül.

– A kvantumfizika iránti szerelmemből adódóan. Ha ugyanis nem képzőművész, akkor csillagász vagy filmrendező lettem volna. Hallgassa csak meg ezt a pár mondatot!

És olvassa: „Azt már elég régóta tudni lehet, hogy a részecskék kvantumszinten elég kiszámíthatatlanok, több helyen, több állapotban lehetnek, de amint megmérik őket, ez a helyzet rögtön megszűnik. Éppen emiatt rendkívül nehéz a kvantumrendszerekkel dolgozni. A helyzet megértéséhez érdemes előszedni a méltán híres Schrödinger macskája gondolatkísérletet, amelynek lényege röviden a következő: adott egy képzeletbeli macska egy zárt dobozban, amibe nem lehet belelátni. A macska mellett van egy darab radioaktív anyag, egy Geiger–Müller-számláló és egy hidrogén-cianidos üvegcse. Ha a Geiger–Müller-számláló észleli egy atom elbomlását, akkor egy kalapáccsal lesújt az üvegcsére, ami megöli a macskát. A gondolatkísérlet lényege, hogy a macska egészen addig lehet élő és halott is, míg ki nem nyitjuk a dobozt, akkor viszont egyértelműen kiderül, melyik a kettő közül. Kvantumszinten nagyjából ugyanez a dilemma áll fönn az úgynevezett kvantum-szuperpozícióval, amelynél a részecskék egészen addig több állapotban léteznek, amíg meg nem figyeljük őket. A mérés után a részecskék hullámfüggvénye összeomlik, és azonnal egy adott állapotba kerülnek. Ezt a folyamatot pedig a kvantumfizikusok kvantumugrásnak nevezik.”

Fényes utakon (2018), 100×150 cm, olaj, enkausztika, mozaik, vászon

Felnéz, és mintegy magyarázatként hozzá teszi: – Amikor én a két fényképet egymásra illesztem, illetve az így született fotómontázst feldolgozom, tulajdonképpen Bécs kvantumlétezését vizualizálom vagy talán inkább illusztrálom.

A technikákról kérdezem. Megtudom, hogy mostanában szívesen használ egy ókorból ránk maradt technikát, a méhviasz és a festék összekeveréséből születő enkausztikát, hogy a képeiről ritkán hiányzik legalább egy-két mozaikkocka, sőt azt is kiderül, hogy a mozaikok iránti szerelme Pompejiből, illetve Róma környékéről származik, ahol egy olaszországi ösztöndíj révén barangolhatott.

Giovanni Risi kalandos élete (2018), 70×100 cm, olaj, enkausztika, mozaik, vászon

– Nem akartam soha klasszikus mozaikképet kirakni. Az nem én vagyok – magyarázza. – Néhány éve azonban egy komolyabb stílusváltás során jutott eszembe, hogy a mozaikot fogom ötvözni a festészettel. De mindig csak annyit használok, amennyire szükségem van.

Stílusváltás? Egy stílusváltás? Azaz egy a sok közül? Nos, igen. Bánföldi Zoltán nem az a festő, aki „valamit elkezd a húszas, harmincas évei környékén, és nyolcvanéves koráig azt az előadásmódot tudja csinálni” – ahogy ő fogalmaz.

Időomlás (2017), 120×100 cm, olaj, enkausztika, mozaik, vászon
Másként történt (2018), 100×150 cm, olaj, enkausztika, mozaik, vászon

– Szeretek csapongani. A figurális festészetből az absztraktba, a geometrikusba, mindenbe belecsúszok. Hol hosszabb, hol rövidebb ideig egyfajta elbeszélésmódot alkalmazok, utána úgy érzem, elmondtam mindent. Nem tudok újat nyújtani. Érzem, hogy önismétlésbe fulladna a dolog. Akkor keresek egy másik utat, másik vizuális elbeszélésmódot, és azon a mezsgyén folytatom ugyanazt a történetet, amit elkezdtem több évtizeddel ezelőtt.

És hogy mit jelent ez a sokféleség, arról is mesél.

– Foglalkoztam már fotózással, performanszjelenésekkel, régen még videókat is csináltam. Mostanra a fotográfia és a festészet maradt meg. De minden szituációban

a múltnak a jelenbe való átemelése, a napjainkban való megélése, illetve az ezzel kapcsolatos vizuális elbeszélésmódok érdekelnek.

Mindig ugyanarról beszélek, csak más hangfekvésben.

Mutatja korábbi képeit. Akadnak nonfiguratív ecsetvonások, részletesen kidolgozott alkotások, mozaikképek, fotómontázsok. Valóban sokféle a hosszú pálya lenyomata.

Egy korábbi kiállítással kapcsolatban különös történetet mesél. Amikor a galériás megkérdezte, mi legyen a kiállítás címe, vezérfonala, festőnk csak vállat vont. Nem volt ötlete. De a dolog nem hagyta nyugodni, s éjszaka különös álmot látott. Mintha valami pikareszk regénybe csöppent volna, úgy jelent meg előtte Giovanni Risi kalandos élete. Másnap felhívta a kiállításszervezőt:  – A tárlat címe ez lesz: Giovanni Risi kalandos élete!

Susogók (2018) 100×120 cm, olaj, enkausztika, mozaik, vászon

Mikor rákérdezek a sokféleség okára, a tudatos tervezés és az impulzív alkotás kettősségére, hosszasan gondolkozik, mint aki azon töri a fejét, megérdemlem-e a beavatást abba a titkos tudásba, amit megosztani készül velem, esetleg azt mérlegeli, mennyire fogadjon bizalmába. Végül szavakat keresgélve válaszol.

– Az embernek nem egy énje van, hanem sok. Valakinek megadatik az, hogy erre ráébredjen, és el is fogadja, s vannak, akik ezzel nem foglalkoznak. Amikor váltogatom a nézőpontjaimat, akkor az mind én vagyok. Ez is egyfajta lélekvándorlás. Talán nem is az a jó szó, hogy több énünk van, hanem az, hogy a lélek valamiféle kvantumállapotban várja, hogy eldőljön, mivé válik. Ahogy Schrödinger macskájáról sem lehet előre tudni, él-e, hal-e, az emberi alkotás során sem lehet előre tudni, hogy aktuálisan melyik lélek bukkan elő belőlünk. Az csak a megjelenés pillanatában dől el.

A nyitóképen Bánföldi Zoltán. Fotó: Magyar Kultúra/Kurucz Árpád

A beszélgetés egy részlete megjelent a Magyar Kultúra magazin 2021/1. számában.