Vagány gyergyószentmiklósi gyerek volt, nem törődött semmivel, később is, ha kellett, „harapta a vasat”. Zayzon Zsolt tizenhét és fél évesen került a Marosvásárhelyi főiskola színész szakára. Azt mondja: fiatalon dúvadként küzdött az igazáért, de az országváltás elbizonytalanította és óvatosabbá tette.

Yasmina Reza Művészet című darabjában, melyet a Tháliában próbáltatok, három férfi vitázik arról, hogy a fehér alapon fehér csíkos festmény vajon milliókat érő művészet vagy olcsó blöff.

Nem ismertem a darabot, most olvastam először és rögtön éreztem, hogy egészen fantasztikus. Kapásból azon kezdtem gondolkodni, ki az a barátom, akivel belemennék egy ilyenfajta konfliktusba, és rá kellett döbbennem, hogy megalkuvó vagyok. Kocsis Pál az egyik legjobb barátom. Tíz évvel idősebb nálam, ezért is lehet, hogy a legtöbb helyzetben ő az okosabb. Akadt néhány eset, amikor úgy éreztem, nincs igaza, mégis hagytam magam meggyőzni. Talán ő az egyetlen ember az életemben, akivel ilyen szoros baráti kapcsolatom van.

A darab attól működik, hogy már az első olvasás után elkezdesz kérdéseket feltenni magadnak.

Könnyű préda. Zayzon Zsolt és Udvaros Dorottya
Fotó forrása: Weöres Sándor Színház

Nem vagy az a bátor, igazáért küzdő típus?

De, bizonyos helyzetekben igen. Fiatalkoromban dúvad módjára küzdöttem magamért, és nem tudom, miként jutottam oda, hogy ma már ehhez csak néha érzek magamban elszántságot. Talán az országváltás hozta ezt a változást. Nem azt mondom, hogy gyávává tett, inkább megtanított arra, hogy nem kell belemenni értelmetlen konfliktusokba.

Marosvásárhelyen volt értelme vitatkozni?

Valószínűleg ott sem volt, de erre csak akkor jöttem rá, amikor egy éles váltás óvatosabbá tett. Minden színházváltás elővigyázatosságot vált ki az emberből, hiszen nem rúghatod rájuk az ajtót. A Pécsen töltött hat évem alatt voltak komoly szakmai vitáink, miközben szoros barátság kötött össze bennünket, a mai napig visszasírjuk azt az időszakot. Akkor haraptuk a vasat, és nem foglalkoztunk azzal, hogy beletörik a fogunk. Azóta mindannyian sokat változtunk, ha lehetőségünk volna rá se tudnánk ugyanúgy csinálni. Amióta gyerekem van – hét éve – én is egészen megváltoztam.

Zayzon Zsolt és Decsi Edit a Függöny fel! miskolci előadásán
Fotó: Ilovszky Béla / Gárdonyi Géza Színház

Marosvásárhelyen az egyetemen pontosan tudtad, mit akarsz?

Dehogy tudtam. Tizenhét és fél évesen jutottam be a főiskolára, tizenhárom év jégkorongozás után, volt bennem erő, lendület. Tavaly két gimnáziumi osztálytársam eljött megnézni Kecskeméten A király beszédében, utána iszogattunk, beszélgettünk, és egy idő után egyikük azt mondta: te nagyképű voltál a gimiben. Nem is értettem, majd rájöttem, hogy mivel leszartam mindent, a nemtörődömség könnyen kelthette nagyképűség látszatát. Mondok egy példát: az iskolánkban minden tanévben volt egy hét, amikor a diákok vették át a tanárok helyét. Mindenki jelentkezett, hogy órát tarthasson, én nem, ennek ellenére a többiek megszavazták, hogy én legyek az iskolaigazgató. Én meg azt gondoltam: mégis minek? S fogtam magam, elmentem Sepsiszentgyörgyre a nagybátyámhoz, aki kellékesként dolgozott a színházban, segítettem neki, esténként meg előadásokat néztem. Egyszerűen úgy tűnt, ennek több értelme van. Nem foglalkoztam semmivel, a kritikával sem. Amikor főiskolás lettem, szétverték az egónkat, betapostak a sárba, utána kezdődtek a kicsinyességek, a rettegések. Nem vagyok hálás a főiskolának, mert az egyéniség betörése nem jó módszer. Akkoriban – a román színház hatására is – nagyon izgalmas dolgokat tanultunk. A karaktereket aprólékosan építettük fel, míg Magyarországon sokszor azt érzem, hogy a színészek ösztönösen futnak neki a munkának. Az más iskola volt. A mai napig megőriztem ezt a mentalitást, hogy

én, mint Zayzon Zsolt, önmagamban nem vagyok elég érdekes a nézőknek. A történet, az előadás szolgája vagyok, és ez az alázat elengedhetetlen.

Látok zseniális ösztönös színészeket, akikre ha talál a szerep, akkor elképesztően jók, máskor meg olyanok, mintha erővel próbálnák magukra húzni a darabot.

A Caligula pécsi előadásán 2011-ben
Fotó forrása: Pécsi Nemzeti Színház

Ez a tudatosság ma is jellemző rád?

Abszolút, én ezt tanultam, ebben hiszek. A karaktert kell megkeresnem: hogy jár egy ilyen ember, miként gesztikulál? A főiskolán számon kértek rajtunk minden apró rezdülést. Nem fordult elő, hogy azt mondták: gyere be és nyomd érzésből. Bármilyen kiváló színész valaki, szerintem elfogadhatatlan, hogy megnézem három egymást követő este három darabban, és mindig ugyanolyan. Ez az én szubjektív véleményem, ezt nem tudnám csinálni, akkor inkább otthagynám a pályát. Mindig azt keresem, hogy mindenféle merjek lenni, így persze nagyobb a bukás lehetősége is.

Zayzon Zsolt Bognár Gyöngyvérrel A király beszédében
Fotó: Kecskeméti Katona József Színház/ Walter Péter

Sűrű színházváltások állnak mögötted: Pécs után Szombathely, Miskolc, Kecskemét majd ősztől a Thália Színház. Mennyi ebben a tudatos építkezés?

Nagyon kevés, talán a Thália az első tudatos váltás, a többit mind a körülmények szülték. Pécs menekülés volt. Marosvásárhelyen éppen akkor lefelé ment a színház, közben tanársegédként dolgoztam az egyetemen.

Szerettél tanítani?

Igen, de borzalmas lehettem, már csak a tapasztalatlanságom miatt is. Kudarcok sorozata volt az a két év. Tavalyelőtt Kecskeméten a gyakorlati idejüket töltő kaposvári diákokkal készítettem egy vizsgaelőadást, majd később öt főiskolással létrehoztuk az Amikor én fütyülni akarok, fütyülök című produkciót, ezt a munkát nagyon élveztem. Visszatérve a váltásokra: Pécsen kialakult egy jó csapat, Balikó Tamás elkezdett műhelyet építeni, de az igazgatóváltással ennek vége szakadt. Elmentem Szombathelyre, ám úgy éreztem, ott sem valósult meg az, amit Jordán Tamás remélt, ígért. Így jött Miskolc, ahol ugyancsak zűrös helyzet alakult ki, az akkori reménytelenségbe érkezett a kecskeméti felkérés, ami családi szempontból is könnyebbséget jelentett, mert közelebb kerültünk a budapesti nagyszülőkhöz. A Thália Színházba először a Bernd Róza Flamm szerepére hívott Schell Judit, majd szerződést ajánlott. Van ebben a döntésben hiúság is. Főiskolás korom óta hallgatom, hogy annyit fogok filmezni, a színházra nem is marad majd időm, ehhez képest alig volt alkalmam erre. Azt remélem, Budapestre szerződve könnyebb lesz.

Mentes Júlia Virginiával a Bernd Róza előadásában
Fotó: Puskel Zsolt

Eddig csak néhány kisebb szereped volt filmen.

Játszottam egy vizsgafilmben, forgattam nyolc napot a Rossz versekben, meg az Akik maradtakban fél órát, illetve játszom Szabó Szonja most készülő filmjében, a Vércsékben – eddig ez a „nagy filmes karrierem”. Színházilag már nincs bennem efféle vágy, rengeteg jó szerepet eljátszottam, és úgy érzem, megtalálnak a fontos munkák akkor is, ha nem megyek utánuk. Már hosszútávra tervezek. Ha úgy adódna, hogy jövőre csak két nyúlfarknyi szerep jut nekem bulvárdarabokban, akkor eljátszom, és tudom, hogy a következő évad majd hoz izgalmasabb feladatokat.

Mi kell ahhoz, hogy forgathass? Castingokra járni?

Akkor tudok castingra menni, ha hívnak. De egyelőre úgy tűnik, nem teljesítek elég jól a próbafelvételeken, mert nem kerülök be a filmekbe. Megkaptam egy induló HBO-s sorozat főszerepét, de aztán a régiós büdzsé csökkentése miatt elvetették a tervet. De igyekszem úrrá lenni a türelmetlenségemen, hiszen van még időm mindenre.