Papp Dániel: A magyar komolyzenei hagyomány és hegedűiskola világszerte híres

Kaposváron, édesapjával kezdett hegedülni, hatéves korában. Nyilván óriási hatással volt önre a játéka. Volt, amit később, más tanárai a nyilvánvaló örökségek ereje miatt nehezebben tudtak átformálni?

Szüleim mindketten zenetanárok, édesapám hegedűt, édesanyám zongorát tanított aktív éveiben. Ilyen környezetben felnőni csodálatos dolog. Viszonylag gyorsan kiderült, belőlem is zenész lesz, és a hegedű felé vonzódtam. Sokszor volt lehetőségem hallgatni a játékukat. Minden gyermek számára hatalmas motivációt jelent szüleit „munka” közben szemlélni, esetemben hallgatni, bár az előadó-művészetet, legyen az bármely ága, semmiképpen nem nevezném „munkának”.

Édesapám egészen a Zeneakadémiáig tanított, ott Kertész István növendéke voltam. A nyilvánvaló örökség ereje. Őszinte leszek, ritka, amikor szülő tanítja gyermekét, és ez a szó legjobb értelmében működik is. Nekem, ha úgy tetszik, szerencsém volt. Hegedülni tanulhattam attól, akinek játékát a legjobban szerettem, és egyben, mint emberre, apára felnéztem. Emberi és szakmai kapcsolatunk a mai napig aktív, sokszor kérem a tanácsát.

Ezért működhetett. Miután minden ember más, nehéz univerzális megoldókulcsokat alkalmazni. Nem is lehet. Édesapám olyan szakmai alapokkal látott el, amiket nem átformálni kellett, hanem továbbfejleszteni. Elkerülhetetlen volt a változás, hiszen vidékről felkerültem Budapestre. Kinyílt a világ minden tekintetben. Zeneakadémián tanáraim ezt, a számomra tágabb világ lehetőségeit mutatták meg szakmai értelemben.

Fellépett hangversenytermeken kívül más helyszíneken, és a Próbatermi vendégség sorozatban a Nemzeti Filharmonikus Zenekar próbatermébe invitálják a közönséget. Szereti a szokatlan helyszíneket? Ilyenkor ugyanolyan átéléssel tud játszani, vagy fél szemmel a teret is pásztázza?

Budapesten számos olyan lehetőség kínálkozott, ami vidéken nem volt. Például a rengeteg kamarazenélés. Gyermekként sokat duóztam édesapámmal, növendékhangversenyeken pedig édesanyám kísért zongorán. Sok új műfaj lépett az életembe, amit addig nem tapasztalhattam. A kamarazene óriási, kifogyhatatlan irodalmával nem lehet betelni. Több élet kevés, hogy akár csak pár szerző életművét az ember eljátssza. Szerencsére kötelező tantárgy a Zeneakadémián, amit tudtam, megtanultam. Mindegyik mű motivált egy másik előadására.

Ez meg is maradt a mai napig. Ezt csinálom a legszívesebben. Kisebb formációkkal, ahol csak lehetőségünk volt, felléptünk akadémiai éveim alatt. Miután bekerültem a Nemzeti Filharmonikus Zenekarba, adta magát a helyzet. Egy zenekarban minden hangszer rendelkezésre áll. Ezt ki is használta, használja az együttes a Próbatermi vendégség sorozat keretein belül. Nyilván nem lehet összehasonlítani és nem is kell egy ilyen koncertet egy nagyzenekari hangversennyel. A sorozatnak nem is ez a célja. Két embertől egészen 10-15 emberig terjedő létszámban lépnek fel a zenekar művészei. Egyikünk néha műsorvezető-szerepet is vállal, ami kötetlenebbé teszi az eseményt. Ilyenkor nem egy szűken értelmezett koncertről van szó. Előfordult már olyan is, hogy a fellépő művészek interjúalannyá is váltak közben, ami egyfajta családiasabb légkört képes teremteni.

Az előadás minősége természetesen olyan, mint amit egy professzionális együttes művészétől elvárhat a közönség. Legyen az próbaterem, templom, hangversenyterem, színház, a minőség ugyanaz. A helyszín akusztikája pár hang után úgyis megmondja, mit kell majd máshogy játszanom, a közönséget pedig érezni lehet minden szempontból. Így az átélés nem változik ezek tekintetében sem.

A templomi fellépések előtt van módja speciálisan ráhangolódni a fellépésre, vagy ilyenkor az egyháztestületek vendége, és viszi úgymond a protokoll lendülete?

Hangversenyprotokoll valamilyen szinten minden koncerten jelen van. Noha sokszor jó lenne átélni a hely szellemét, a templomok sem kivételek. Hacsak nem istentisztelet vagy mise keretén belül kell játszanom. Nagyon szeretem a templomépítészetet, annak minden korszakát, és ha van lehetőségem, utánanézek az aktuális helyszínnek.

A templomi fellépések már önmagukban meghatározzák az előadandó műveket, illetve korszakokat. Persze akadhat kivétel, hiszen nem etikus például Tartini Ördögtrilla-szonátáját templomban előadni... Viccet félretéve köszönet a barokk mestereknek, számtalan csoda íródott abban a korszakban (is). Megjegyezném, mára már a templomok koncerthelyszínné avanzsáltak, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Ha fordítva nézem a helyzetet, sokkal érdekesebb. Egyházi művek többször hangzanak el manapság hangversenytermekben, mint templomokban. Pedig nagyrészt oda íródtak. Amikor az ember olyan akusztikában, olyan körülmények közt játszhatja el a művet, ahova írták, egészen más dolgok szólalnak meg hirtelen.

Mi volt a legkülönösebb helyszín, ahol valaha fellépett?

Erre nehéz válaszolni, mert minden helyszín különleges a maga módján. Ha pusztán a hangversenytermeket nézem, ahol a zenekarral játszhattam világszerte, nem tudnék választani. Csodás templomok az egészen picikétől a hatalmas katedrálisokig éppúgy különlegesek, mint egy hajó, egy borászat kúriája vagy egy moziterem.

Amikor szólistaként lép fel, azt ugyanúgy élvezi, mint mondjuk a kamarapartneri megszólalásokat?

Nehéz összehasonlítani, mert ugyanolyan, de mégis más. Ha úgy vesszük, a kamarazene is egyfajta szólistaattitűdöt kíván, de egy zenekari koncert is képes ugyanazt az élvezetet nyújtani mondjuk egy világhírű karmesterrel. A szólistavonat azonban gyorsan elmegy. Pillanatok alatt kiderül, ki lesz az, és ki nem. Ki alkalmas rá, ki nem. Ez nem feltétlen csak szakmai oldalról értelmezendő. Volt számos alkalmam szólistaként fellépni különböző zenekarokkal. Hozzá kell tegyem, amióta elsősorban zenekari művészként lépek fel, komoly műhelymunkát igényel a szakmai karbantartás.

Különleges dolog például úgy hegedülni, hogy önmagát nem hallja, nem hallhatja az ember. Nem azért, mert minden hangos. Sokkal inkább egy szuper halk zenekari hangzáshoz kell úgy játszani, hogy a saját hangom effektíve alig hallatszik. De amikor ezt 14 hegedű csinálja meg egyszerre, tud a hideg futni a közönség hátán. A zenekari játék egy külön szakma, amely gyökere a kamarazenélésben rejlik. Egyek vagyunk a sok közül, de nélkülünk nincsen „sok” sem.

Amikor barokk együttesekkel lép fel, akkor a barokk „karakterológiája” másféle attitűdöt, hozzáállást is feltételez a játékhoz, mint amikor 20. századi darabot játszik?

Természetesen. 2006 óta játszom barokk hangszeren is. Maga a hangszer, a húrok, a vonó és a hangolás is teljesen más. Ezek a fizikai paraméterek. Amennyiben viszonylag hitelesen szeretnék előadni egy barokk művet – szándékosan használom a „viszonylag” kifejezést –, mindenképpen szükséges a fennmaradt irodalmat elolvasni, megtanulni, ami esetünkben nem egy-két könyv. Ez elengedhetetlen szerintem, mivel másunk nincsen abból a korszakból. Számtalan iskola, táblázat, előadói gyakorlat könnyedén hozzáférhető manapság, ami segíti az előadásmódot. Hogy mi a hiteles, azt pedig a közönség dönti el.

Magam részéről mindenek elé helyezem Nikolaus Harnoncourt szavait, miszerint mindegy, hogy barokk vagy modern hangszeren játszik valaki, az előadás legyen meggyőző. Ezenkívül pedig alapvetően mindenevő vagyok. Minden zenei stílust meghallgatok. De van, amit csak egyszer. Ha kifejez valamit számomra, akkor én is ki tudom fejezni majd. Ha nem, akkor nincs dolgunk egymással.

Fellépett Európában, Amerikában és a Távol-Keleten is. Érezhető valamiféle speciális elvárás a magyar művészekkel szemben a nemzetközi porondokon, vagy egy hegedűművész a globális klasszikus zenei térben hasonló elvárásokkal szembesül?

A magyar komolyzenei hagyomány, a magyar hegedűiskola, mint olyan, világszerte híres. Tapasztalataim szerint ezt tiszteletben is tartják mindenhol. Ezenkívül nem gondolom, hogy szükséges különleges bánásmód a magyarokkal szemben. Egy alapvetően technikaorientált világban élünk, ami kihat a zenére is. Értem ezalatt, hogy a mérhető dolgoknak a helyükön kell lenniük. Ha valami hamis vagy csúnya, és ezek miatt nem értelmezhető, nem ad élményt, az nemzetiségtől függetlenül rossz.

Számos versenyen mérettette meg magát, és nyert is díjakat. Mire tanítják meg a művészeket ezek a versenyek?

Hogy Bartók Bélát idézzem: a verseny a lovaknak való. Egy versenyen, pláne manapság, az első és legfontosabb, hogy technikailag rendben legyen a hangszeres játék. Ezzel nincs is semmi baj. Amit hiányolok, az a zenei kifejezés és annak megfelelő oktatása, majd értékelése. Nem az előzőek helyett, hanem azok mellett. Persze egy szubjektív műfajról beszélünk, ezt is tudni kell. Ami nekem tetszik, az másnak nem feltétlen. Ez a szép a művészetben.

Ha őszintén megnézzük, legyen szó bármilyen versenyről, a hiba előbb fog feltűnni, mint a koncepció. Ez egy ilyen világ. Ugyanakkor csak tanulhat belőle az ember. Érdekes megélni a helyzet másik oldalát, amikor például próbajátékot tartunk a zenekarban. Súlya van a döntésnek, mert nem mindegy, kit választunk magunk közé. Szakmailag a fentebb említett technikai dolgok azonnal feltűnnek. De mi a helyzet akkor, amikor azok rendben vannak? Na onnantól nehéz igazán jó döntést hozni testületileg. Ez pedig csak egy szegmens, mert emberileg nem tudhatjuk, milyen, akit választunk. Képes-e, akar-e alkalmazkodni olyan módon, ahogy egy összeszokott együttes játékmódja, tradíciója megköveteli. Ez volt az én feladatom is annak idején, ez lesz a jövő generáció feladata is.

A Nemzeti Filharmonikusokat, illetve annak elődjeit olyan formátumú művészek dirigálták, mint Ferencsik János, Kobajasi Kenicsiró, Kocsis Zoltán, illetve most Vashegyi György. Vezetőváltáskor újra- és újrapozicionálják a zenekart is, vagy van egy afféle jogfolytonosság?

Vezetőváltás esetén szükségszerűen az együttes sem tud ugyanaz maradni, mint előtte. Minden karmester, akit egy zenekar élére hosszabb időre kineveznek, előbb-utóbb saját arcára formálja azt. Elkerülhetetlen. Ízlés, repertoár, játékmód. Kialakul egy másik profil (is). Ami a pozicionálást illeti, ma a piac diktál. Egyre többször minőségtől függetlenül. Éppen ezért a jogfolytonosság kifejezés számomra egy feltétel nélküli elfogadást jelent, ami művészeti szempontból szerintem nem megfelelő.

Egy együttest, hangszeres művészt nem lehet pusztán a neve, elnevezése alapján besorolni. Ugyanakkor mégis, hiszen professzionális szinten jó esetben nagy meglepetés nem érheti a hallgatót. Természetesen továbbra sem mindegy, hogy a név viszi az előadót, vagy fordítva. És ez maradjon is így. Ejtsünk itt szót a hagyományról, tradícióról. Úgy gondolom, egy zenekar esetében ez nem csak a karmester dolga. Nekünk, zenekari zenészeknek is tovább kell vinni a saját hagyományainkat, ízlésünket, repertoárunkat, játékmódunkat. A ma működő professzionális zenekarok mindegyike közeli vagy távoli múltjából él, táplálkozik minden egyes koncerten. A jó vezetőnek pedig érdeke kell legyen, hogy együttesét emelje, ezáltal az együttes is emeli őt. Így fejlődik régiből újabb-régivé egy zenekar. Tradíció és egyben fejlődés.

Milyen tervekkel indul neki a 2026-os évnek?

Az elmúlt időszak igen sűrű volt szakmai tekintetben. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar mellett más együttesek időszakos tagja is vagyok, ezek felkéréseinek is igyekeztem megfelelni. Mindegyikből csodálatos életélményekkel gazdagodtam. Egy nap viszont nekem is csak 24 órából áll, és jóval kevesebbet tudtam ezáltal a családommal lenni. Elsődleges célom háromgyermekes apaként 2026-ban sokkal több időt tölteni velük, és feleségemmel, aki szintén művész, fotográfus. Szakmai tervek, felkérések vannak, mind szóló, mind vendégkoncertmesteri, mind kamarazenei. Ezek egyeztetése a zenekar hangversenynaptárával nem egyszerű, de valahol ez is csak olyan, mint egy hangszer. Hangolást igényel.

Poós Zoltán

Fotó: Sorok Péter / Kultúra.hu