A Szöllősi-Nagy–Nemes házaspár mára több ezer darabosra tehető, nemzetközi viszonylatban is egyedülálló képzőművészeti és fotógyűjteményének története a kommunista kultúrpolitika által idehaza tiltott vagy épphogy tűrt magyar művészek munkáinak összegyűjtésével kezdődött. A harminc éve Párizsban épülő kollekció ősztől két ikonikus füredi villában kap állandó helyet, amelyeket Vikár András és Lukács István Ybl- és Pro Architectura-díjas építészek tervei alapján kortárs üvegfolyosóval kötnek össze. Az attrakcióval a balatoni város a kortárs képzőművészet nemzetközi térképére is felkerül.
Több hazai kiállítás után Balatonfüreden állandó otthonra lel a Szöllősi-Nagy–Nemes gyűjtemény: megnyílik a Modern Műtár, a MoMű. Mondhatjuk, hogy ezzel révbe ér a gyűjtemény?
Szöllősi-Nagy András: Abszolút. A Balatoni Limnológiai Intézetben egy nemzetközi konferencia kapcsán beszélgettünk Balatonfüred polgármesterével arról, hogy negyven év gyűjtőmunka után, Párizsból hazaköltözve itthon keresünk helyet a gyűjteményünknek, mert szeretnénk mindenki számára elérhetővé tenni. Mint kiderült, a város épp azon dolgozott, hogy a Blaha Lujza utca elején álló két műemlék épületet kulturális tartalommal tudja megtölteni. Találkozott a két elképzelés, és ebből jött létre ez a csodálatos történet: a szükséges átalakítások után várhatóan már idén ősszel megnyithatjuk a Modern Műtárat Balatonfüreden.
Figyelemre méltó fegyvertény a régió részéről, hogy a Veszprémben elhelyezett Vass-gyűjteménytől csupán néhány kilométerre, Balatonfüreden az ország másik legjelentősebb nemzetközi modern képzőművészeti gyűjteményét mutathatja be. A két gyűjtemény konkurál vagy erősíti egymást?
Szöllősi-Nagy András: Erősítik egymást. Olyannyira, hogy mi Vass Lászlóval személyesen is erősítjük egymást immár harminc éve. Nemcsak a köztünk lévő jó barátság révén, hanem a szinte azonos gyűjtési fókusz miatt is: a kapcsolatrendszerünkkel többször segítettünk egymásnak egy-egy mű megszerzésében. Úgy tűnik, a két gyűjtemény együtt csakugyan unikummá válik a Balaton északi partján. A bemutatkozásunk különös hangsúlyt kap amiatt is, hogy Veszprém 2023-ban a balatoni régióval közösen Európa kulturális fővárosa lesz.
Tudatos gyűjtők, gyűjteményük számos tematikába rendezhető. Mi látható majd mindebből a várva várt új épületegyüttesben?
Szöllősi-Nagy András: Az anyag mintegy nyolcvan százaléka külföldi – európai, amerikai, dél-amerikai –, a maradék húsz százalék nagyrészt modern és kortárs magyar, kisebbrészt közép-európai. Ami közös bennük, az a geometria és a konkrét művészet túlsúlya.
Van egy nagyobb 20. századi fotógyűjteményünk is, amit szintén szeretnénk bemutatni a bizonyos időszakonként változó tárlatok részeként. Legfőképpen pedig élő kulturális teret szeretnénk létrehozni múzeumpedagógiai programokkal, workshopokkal és egyéb rendezvényekkel.
Szívbéli küldetésnek tűnik, hogy a gyűjtemény első jelentős hányada Franciaországban élt vagy élő magyar művészek alkotásaiból állt össze. Hogyan kezdtek gyűjteni?
Nemes Judit: A gyűjtés iránti vágy már tizenéves korunk óta jelen van – 14 éves korunk óta ismerjük egymást. Később megismerkedtünk Kolozsváry Ernővel, aki az 1960-as évektől kezdve értékes gyűjteményt rakott össze olyan magyar művészek munkáiból, akiket idehaza akkoriban épphogy csak megtűrtek. Tőle, részletre vettük meg az első festményünket, ami egy Bálint Endre-kép volt.
A vágy, hogy ezektől a nonfiguratív stílusban alkotó művészektől vásároljunk, akkor is megmaradt, amikor 1989-ben Párizsba költöztünk, miután András tudományos igazgatói állást nyert el az UNESCO-nál. Eleinte közvetlenül a művészektől vásároltunk, mint Anna Mark, Vera Molnar, Pierre Székely, arra gondolva, hogy ez egyfajta leletmentés. Tudtuk, hogy ezeket a műveket egyszer haza szeretnénk hozni.
Később hogyan egészült ki a gyűjtemény a nemzetközi konstruktivista-geometrikus munkákkal?
Szöllősi-Nagy András: Az első néhány év után rádöbbentünk: az, hogy valaki magyar művész Párizsban, nem művészeti kategória, legfeljebb pech… Judit bekerült egy művésztársaságba, amelynek tagjai konstruktív geometrikus munkákat csináltak. Hatásukra, hosszú vajúdás után arra jutottunk: annak érdekében, hogy a gyűjtemény koherens egységet alkosson, nagyon specifikusan kell meghatároznunk, mit gyűjtünk. Így aztán maradtunk a konkrét geometrikus munkáknál.
Amelyek szintén legfeljebb a tűrt kategóriába férhettek bele itthon. Hiány van ezekből a művekből a hazai múzeumokban? Keresik a gyűjteményüket emiatt?
Szöllősi-Nagy András: Úgy tűnik, igen. Mostanában például a debreceni Modemben, a remek nemzetközi áttekintést adó Párizsi absztraktok: Abstraction-Création tárlat alkotásai között volt látható a gyűjteményünkből Réth Alfréd századelős kubista rajza és Etienne Beothy (Beöthy István) festménye. A Kiscelli Múzeumban pedig a Makarius–Müller grafikai gyűjtemény bemutatását segítette Sameer Makarius egyik nálunk levő geometrikus munkája.
Az elmúlt években a Kiscelli Múzeumban és a Modemben megrendezett Vera Molnar-tárlatok anyagának jelentős része a mi gyűjteményünkből származott. A Ludwig Múzeumban, az Esterházy művészeti díj kapcsán is van pár kapcsolódó mű tőlünk Manfred Mohrtól és Vera Molnartól. A Rákoskeresztúron a napokban megnyílt kamaratárlat pedig Rippl-Rónaitól Hantai Simonig sorakoztat fel pár tucat művet Párizsban dolgozó magyar művészektől, szintén a mi gyűjteményünkből.
Nagy öröm számunkra, ha segíteni tudunk olyan alkotásokkal, amelyek itthon nem könnyen hozzáférhetők. A németországi Ettlingen városi múzeumában az Emilia Suciu-gyűjteménnyel közösen február elején nyílik A jövő múltja című átfogó tárlatunk, amelynek fókuszában a luminokinetikus (a mozgást fényhatásokkal vegyítő) művészet áll.
Segíti a magyar művészeket az ismertség megszerzésében, hogy nemzetközi gyűjteménybe illesztik a munkáikat?
Szöllősi-Nagy András: Azt hiszem, igen. Annál is inkább, mert külföldön kimondottan szeretik a geometrikus absztraktot. Húsz évvel ezelőtt az egyik franciaországi kiállításunk reveláció volt:
a franciák rácsodálkoztak, hogy Kelet-Közép-Európában is volt modern művészet.
Vasarelyt persze ismerték, de számukra ő francia. Ekkor döbbentünk rá, hogy a mi egyik feladatunk az egyébként nagyon is meglévő európai kulturális kontinuitást igazolni, amelyben az elmúlt század borzadályos politikai rezsimjei dacára létezett kapcsolat a vasfüggöny mögötti és a nyugati művészek között. Az hajt minket, hogy igazoljuk: ez a térség, Közép-Európa mindig is része volt az európai kultúrának – és persze megfordítva is.
Hogyan látják a ma élő magyar képzőművészek helyzetét? A szakma nemzetközisége miatt a munkásságuk könnyebben beilleszkedik a nemzetközi kánonba?
Nemes Judit: Néhányan a nemzetközi kánon részei. Azt azonban sajnálatosnak tartjuk, hogy állami szinten, támogatások és pályázatok révén nem tettek a kortárs művészet fő sodrába sorolható magyar művészeknek a nemzetközi közönséggel való megismertetéséért. A nemzetközi galeristák, múzeumok érdeklődését vásárokon, cserekiállításokon szervezetten kell felkelteni. Nemzetközi szinten elismert művészeink: Maurer Dóra, Nádler István, Bak Imre már a hatvanas évektől kezdve kiállítottak, jelen voltak a nemzetközi színtereken. Állami támogatást persze akkor nem kaptak.
Szöllősi-Nagy András: Ha onnan közelítjük a kérdést, hogy csakugyan beleillik-e az európai fősodorba a kortárs magyar művészet, akkor épp a geometrikus képzőművészet kapcsán lehet egyértelmű igent mondani. Ennek egyik hazai ősforrása Kassák és köre, Moholy-Nagy és még nagyon sokan, akik a Bauhauson keresztül a legkülönfélébb művészeti ágak képviselőire hatottak és hatnak mind a mai napig. A magyar konstruktivizmus műalkotásai komoly hozzájárulást adtak a 20. század globális vizuális művészetéhez.
Milyen tematikával indulnak ősszel az új balatonfüredi kiállítóhelyen?
Szöllősi-Nagy András: A Vaszary Galériában jelenleg Praeludium, vagyis előjáték címmel látható ízelítő a geometrikus munkákból. Ez tulajdonképpen a MoMű nyitánya. Az első tárlatunkat, az Európa összeköt – Europe Connects-et a címe és tartalma a 2023-ban induló Európai kulturális fővárosa program indításához időzíti. Mintegy száz munkánk van a 98 éves és máig aktívan alkotó Vera Molnartól. Előtte még az idén önálló kiállítással szeretnénk tisztelegni.
Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László
