Mit játszol a Viharban?
Prosperót táncolom. Nem könnyű darab; mindenki újat vár tőle, hiszen annyian feldolgozták már. Ahány néző, annyifélét tud belelátni az előadásba: olyanokat is, amikre mi, alkotók nem is gondoltunk, olyanokat pedig nem, amikben biztosak voltunk, hogy mindenki számára egyértelmű lesz. Számomra örök érvényű kérdés, hogy aki a deszkának azon az oldalán áll, ahol nincsen szék, vajon ha színpadra helyez egy művet, sikerül-e mindenkihez maradéktalanul eljuttatnia az üzenetét, és baj-e, ha nem.
Lássa, érezze, érintse meg a nézőt az előadás, és akkor jó emlékekkel megy haza.
A mi Viharunk két részből áll: az első harminc perc a karakterek ábrázolása, az előzmények bemutatása. Ez rendkívül táncos rész, míg a másodikban jön a varázslat, a látványvilág nagyot fordul. Többet nem spoilerezhetek. Shakespeare-nek ez az utolsó, színpadra írott műve. Írói összegzés, melyet követően letette a pennát. Magát írta bele Prosperónak, aki a történet végén mindenkit elbocsát, hogy legyen boldog, ő pedig visszahúzódóan, remeteként kívánja leélni a hátralevő életét. Ezt magamra is vehetem, hiszen annyi „búcsúkoncertem” volt már, mint az Omegának.
Mennyire vagy zárkózott? És hol tartasz Prosperóval?
Bizonyos értelemben befelé forduló vagyok, de azért nem élek elefántcsonttoronyban. Az ember, ahogyan öregszik, egyre kevésbé alkalmazkodó. Az alkotásban kezdetben a megvalósítás köti le a figyelmemet. A szerepekkel általában a finisben szoktam foglalkozni, a velük való azonosulás számomra mindig a próbafolyamat utolsó két hetében valósul meg. Egyszer kipróbálnám az úgynevezett method acting-et, de valószínűleg fél év alatt megunnám, hogy hosszú hónapokon át próbálok, de majd csak egy év múlva lesz a bemutató.
A táncban a mozdulat ereje sokkal lényegesebb, mint a szerepformálás.
A színészek általában megkeresnek magukban valamilyen érzést, ami passzol a megformálandó szerephez, a szöveghez. Nálunk a mozdulat hozza az érzést; érezhetek bármit, hiába, ha a mozdulatom nem elég szép, nem harmonikus, nem kifejező. Noémivel, a „házi koreográfusommal” – ahogyan viccesen nevezni szoktam – ilyen szempontból könnyű dolgom van, mert minden szerepet, mint egy kabátot, rám szab.
Szoktatok a közös munkáról vitatkozni?
Kicsit a próbateremben éljük az életünket, ezért természetesen vannak köztünk összezördülések, de a többiek jókat mulatnak rajtuk. A jókedv mindig megmarad. Ha Noémi alkotói fázisban van, a környezetét kicsit elfelejti, ilyenkor néha visszahúzom őt a való világba, efféle mondatokkal: „Jövünk, mesternő, kérünk még tíz másodperc türelmet, hogy felhúzzuk a zokninkat.”
Mivel otthon születnek a darabokra vonatkozó ötletei, megosztja őket velem. A vihar esetében például Gyuláról jött először a felkérés, hogy a szokásos nyári Shakespeare-fesztivál számára – amelyen minden évben részt veszünk – készítsen a Tellabor produkciót. Régóta foglalkoztatta Noémit ez a mű. Van egy dramaturgunk, Cseh Dávid, akivel ilyenkor összedugják a fejüket, és meghatározzák a művészeti vezérfonalat, majd hármasban kitaláljuk, hogyan, kikkel valósítjuk meg a produkciót. A Tellabornak nincs fix társulata, projektalapú együttesként működünk. Én általában a technikai részt felügyelem, de a művészi részbe is beleszólok; Noémi kíváncsi a véleményemre.
Sok olyan koncepciót valósított meg elképesztően, amiről kezdetben el sem tudtam képzelni, hogy működhet.
Ilyen volt például Miskolcon A nagy Gatsby. Csodás, nagy ívű előadás lett. A munkafolyamatok elején általában rengeteg kérdés merül fel, azokon együtt agyalunk – miközben rohangálnak körülöttünk a gyerekek –, majd egy időre elfelejtjük őket. Aztán kreáció közben egyszer csak becsap az isteni villám, és megszületik a végleges irány.
Bizonyára sok férfinak nem tetszene, hogy a munkahelyén a felesége mondja meg, mit csináljon. Te hogy vagy ezzel a balett-teremben? Kikkel dolgoztál a pályád során, és ki tett rád mély benyomást?
Noémivel általában megfogadjuk, hogy soha többé nem dolgozunk együtt, de aztán persze nem tartjuk be. Szeretünk együtt lenni, együtt alkotni. Jobban kedvelem a női koreográfusokat. A férfikoreográfusokkal kevésbé vagyok elfogadó, talán mert közülük számomra Maurice Béjárt volt a példakép, akit mesteremnek is mondhattam. 18 évesen két éven át tanultam tőle Svájcban, a lausanne-i iskolájában. Másodévben koreográfiát készített, amiben Che Guevarát Don Quijotéval ötvözte, és tizenhárman táncoltunk benne. A táncjátékkal majdnem fél éven át körbeturnéztuk egész Európát és Dél-Amerikát. Az együttesbe a suli után nem vett fel, mert későn érő típus vagyok. Húszévesen még kajla voltam. Harminc felé kezdtem „normális” táncos lenni.
Miután hazajöttem, Győrbe szerződtem, és ott töltöttem hat évet, aztán szabadúszó lettem a fővárosban.
Mikor és hogyan lettél érett művész?
Akiket Béjárt felvett az együttesbe, már fiatalon sokkal erősebb karakterek voltak, mint én. A színpadi kisugárzásuk, fizikumuk, kiállásuk jelentősebb volt, mint nekem akkor. Ha harminc ember feláll a színpadra, 28-nak azt mondják, hogy „köszönjük, nem”, kettőnek pedig azt, hogy „igen”. Nem tudod pontosan meghatározni, miért. Éppolyan pontos, megbízható és lelkes voltam, mint akiket Béjárt ott tartott, csak nekem még idő kellett. Rengeteg különböző alkotóval dolgoztam, Győrben számtalan lehetőséget kaptam, és a színpadon eltöltött időt követően megjött a rutin, a magabiztosság.
Hogyan léptél a táncos pályára?
Mondom a kálváriát. Negyedik osztályos koromban a napköziben nem éreztem jól magam, nagyanyám volt az iskolaigazgató. Szigor volt. Végül a szüleim kivettek, de otthon nem tanulással, hanem lógással töltöttem a délutánokat. Biciklizni jártunk a haverokkal, bandáztunk, és leromlottak a jegyeim. Édesanyám a XVI. kerületi Ikarusz-gyárban dolgozott, és úgy döntött, hogy engem lekötendő délutánonként járjak be az Ikarusz művház gyerekfoglalkozásaira. Így kezdtem táncolni, és a hölgy, aki az órákat tartotta, azt mondta anyukámnak, hogy nagyon alkalmas a testem a balettra, érdemes lenne a Balettintézet előkészítőjét megpróbálni. Fogalmunk sem volt, mi az.
Elmentünk az Andrássy úti iskolába, beálltam a rúd mellé, és felvettek.
Onnan a Balettintézetbe is bejutottam. Körülbelül negyvenen voltunk fiúk az évfolyamban. Fodor Gyula volt az első balettmesterem. Erős, balhés évfolyamunk volt, ezért szigorú, idős balettmesternő vett át minket. Akkor úgy éreztem, hogy inkább nem csinálom tovább. Szétnéztem, merre lehetne menni, és a Győri Táncművészeti Szakközépiskolát választottam, ahol nagyon jól éreztem magam. Életre szóló barátságokat kötöttem, és ott is végeztem. Édesanyám valahol meglátott egy felhívást, hogy felvételit hirdetnek a Béjárt Balett iskolába. Én 18 éves voltam, a bátyám 22. Édesapám pénzt adott, és ránk bízta az autóját, mi pedig nekivágtunk Svájcnak és a próbatáncnak. Egyáltalán nem számítottam rá, de felvettek, és akkor jött a nagy kérdés: mivel az érettségi évében voltam, döntenem kellett, mit választok. Kimentem, ezért nem érettségiztem le. Amikor hazajöttem, Győrben 24 évesen végigjártam az utolsó évfolyamot, és pótoltam a vizsgákat.
Szabadúszóként mivel indítottál?
Bozsik Yvette-nél léptem fel először, akivel a mai napig is sűrűn dolgozom. Nekem mint férfitáncosnak női alkotókkal együtt dolgozni kifejezetten motiváló. Alapvetően bárkivel szívesen együttműködök, csak az a fontos, hogy tudja, mit akar. Ez egy játék. Nyilván a „házi koreográfusommal” kicsit más a helyzet, hiszen vele szemben többet engedek meg magamnak.
Szinte mind színpadon állunk még, akikkel anno együtt kezdtük a pályát. Szeretjük és elbírjuk ezt a munkát. Nem esünk kétségbe a problémáktól. Cserhalmi Györgyöt idézve itt az marad életben, aki a legjobban tud dolgozni, mert ez munka. Sokan azt hiszik, hogy a művészet, a tánc kizárólag belülről fakadó önmegvalósítás, de ez azért valójában hosszú távon: kőkemény munka.
Amikor 2007-ben elkezdtem a szabadúszást, Bozsik Yvette nagy lélegzetű Varázsfuvolájával kezdtem a Müpában. Sok, színházon kívüli kisebb-nagyobb munkát is vállaltam. Jöttek a nyári darabok, amelyekbe Barta Dóra hívott Egerbe. Ott szerettünk egymásba Noémivel. A West Side Story-t és Peer Gyntöt táncoltam, azután Dóri leszerződtetett az akkor induló egri színházi társulatába. Éppen meguntam a szabadúszást; azt, hogy semmire nem mondok nemet, és szünet nélkül dolgozom, ezért szívesen szerződtem Egerbe. Egészen az igazgatóváltásig ott táncoltunk. Sok értékes darabot állítottunk színpadra Dórival kőszínházban és szabadtéren egyaránt.
A Müpában minden nyáron felléptem a maratoni Wagner-napokon – ez a mai napig így van –, és Bozsiknál is tovább táncoltam. Egyszer nyolc óra alatt ugrottam be Yvette-nél egy kétrészes produkcióba (Menyegző/Halál és a lányka). Emlékezetes volt. Közben Noémivel összeházasodtunk, és úgy döntöttünk, ha már eljövünk Egerből, ideje valami saját projektbe fogni. Visszatértem a szabadúszáshoz, Noémi pedig elment tanítani a Táncművészeti Egyetemre. Aztán megszületett a két gyermekünk és a Tellabor.
Mindent szívesen táncolok. Balettalapú vagyok, ezért az ilyen műveket szeretem leginkább, noha klasszikus balettet a versenyeket leszámítva életemben nem kellett nézők előtt, színpadon táncolnom. Hamar rá tudok hangolódni a koreográfusok különböző stílusaira. Gyorsan tanulok. A mestereink is arra tanítottak, hogy ne csak a testünket, hanem az agyunkat is használjuk.
Hogyan tartod magad formában?
Otthon nemigen tudom magam rávenni a napi gyakorlatokra. A feleségemtől karácsonyra biciklit kaptam, azzal közlekedem. Gyerekkorom óta nagy szerelem számomra a bicikli. Ha dolgozunk, keményen melegítek. Óraadó vagyok a táncművészetin. Van egy évfolyamom, akiknek hetente kétszer modern tréninget tartok, és mindig velük együtt csinálom a gyakorlatokat. Előadás előtt nagy hangsúlyt fektetek a koncentrált mozgásra, de alapból már nem kelek fel reggel hatkor, hogy legyen időm gyakorlatozni. Pont elég a két gyerek.
Hogyan érintett a pandémia? Téged ez egy nagyon komoly betegség közepén talált, amelyen a család mellett a tánc lendített túl.
Nyirokcsomó-daganatot, Hodgkin-szindrómát diagnosztizáltak nálam, ami az én koromban a férfiaknál eléggé gyakori, de azt mondják az orvosok, hogy preferálják ezt a fajtát, mert „rossz, de jó”. Szeretik gyógyítani, mert tudják gyógyítani. Nyolcvan fölötti százalékkal teljesen elmulasztható, kemoterápiával kezelik. 2019 végén, miközben A faunt táncoltuk Szarvas Krisztina táncművésszel, úgy éreztem, hogy meghúzódott a nyakizmom, de azt hittem, ez csupán annak a jele, hogy lassan kiöregszem a szakmából.
Elkezdtem kivizsgáltatni magam, és az egyik sebész rokonom segítségével kiderítettük, miről van szó. Fantasztikus orvosok kezébe kerültem. Soron kívül megoperáltak. Zenére műtöttek, végig fenn voltam. Amikor az eredményt vártam, párszor megterveztem a temetésem, és azon gondolkodtam, hogyan fognak felnőni nélkülem a gyerekeim. De jó lett az eredmény: nem találtak áttétet, és a kemoterápia segített. A kórházak a kezelésem idején le voltak zárva, mindenhol több órát kellett várnom, és üres folyosók, szkafanderes nővérek fogadtak. Kicsit megviselt a kezelés, de jók voltak a véreredményeim, és még híztam is.
Pozitívan éltem meg, ami történt. Közben online tanítottam az osztályomnak, és nyáron bemutatóm volt. Aki nem tudta, el sem hitte, hogy beteg vagyok, annyira nem látszott rajtam. Végigtáncoltam a kezelésem időszakát. Nagy dohányos voltam, de letettem a cigit, és azóta még egészségesebben étkezünk.
Ma már tudom, milyen öröm, amikor felkel a nap. Másképp nézek a feleségemre, a gyerekeimre. Szoktunk otthon arról beszélgetni, hogy rendesen kijutott nekünk életünk során a megpróbáltatásokból. A tánc nagy fegyelemre és problémamegoldó képességre nevelt. Apró dolgokon nem pörgünk. Amikor a kislányunk, Natasa koraszülöttként két lyukkal a szívén jött világra, úgy éreztük, ez feladat, most erre kell koncentrálni. Így éltük meg együtt az én betegségemet is.
Mi lenne veled tánc nélkül?
Apukám autószerelő és -fényező mester volt. Manapság én is szerelem az autókat: délutánonként kimegyek, és fetrengek az olajban. Sok minden érdekel, főleg a szerelési munkálatok. Szeretem a motorsportokat, szívesen lennék autó- vagy kerékpárversenyző. A pandémia alatt arra is gondoltam, hogy követem a nagyapámat, és pék leszek. Hobbiból elkezdtem süteményeket sütni; jól megy, de ez is művészet. Az OKJ-s asztaloson is gondolkoztam. De amikor Noémivel nemrég kijöttünk a Táncművészetiről, fontos dolgot mondtunk ki egymásnak. Egész délelőtt két teremben, paralel próbáltunk két darabot, és keresztbe rohangálva hol az egyikkel, hol a másikkal foglalkoztunk, mégsem merültünk ki. Nekünk ez a valódi kikapcsolódás, mert nagyon szeretjük csinálni, és azt hiszem, értünk is hozzá.
A Vihar a Nemzeti Táncszínház online műsorán, május 18-án, este fél kilenckor látható.
Nyitókép: Csere Zoltán, Vihar. Rendezte: Kulcsár Noémi, Tellabor társulat. Fotó: Jókúti György
