„A mindenség működik tovább” – Fekete Vince költővel beszélgettünk

A magyar költészet napján mutatták be a Halálgyakorlatok című verseskötetét. A Magvető Caféban megrendezett beszélgetés után többeknek is dedikálta az új könyvét. Fiatal korában mennyire járt író-olvasó találkozókra? Ha járt, melyik a legemlékezetesebb ilyen eseménye?

Ha éppen jött valaki (vagy valakik) Kézdiszentkeresztre, a szülőfalumba, akkor részt vettem magam is vagy az iskolában, vagy a kultúrotthonban, ahol általában az ilyen találkozókat szervezték. Nem volt belőlük túl sok, úgyhogy szinte mindenikre eléggé tisztán emlékszem. Többnyire a környékről vagy Kovászna megyéből érkeztek hozzánk írók, költők, közírók, újságírók: Farkas Árpád, Magyari Lajos, Ozsváth Gábor és még néhányan tiszteletüket tették a faluban valamikor a hetvenes évek közepén-végén.

Tizennégy éves koromtól aztán Kézdivásárhelyre kerültem középiskolába, az ottani 1-es számú Faipari Líceumba. Ide már, az iskolába, de a városba is, a Vigadó épületében levő ifjúsági klubba – ahol helyet biztosítottak a hasonló jellegű találkozóknak – sokkal többen ellátogattak, nemcsak a környékről, de Erdély és Románia más régióiból is. Ma már – különösen határon túl – nem túlságosan ismert nevek ezek, de akkor nekünk – a magyar szó miatt is – nagyon fontosak voltak. Közülük Kányádi Sándorra, aki Kolozsvárról jött, emlékszem a legélesebben. Elbűvölő, lenyűgöző előadó volt. Emlékezetes, maradandó élményként maradt meg bennem a vele való találkozás. Amikor már magam is írogatni, közölgetni kezdtem, személyesen is megismerkedtünk. Később egy válogatott verseskötetét is szerkeszthettem a Székely könyvtár sorozatban.  

A költészet hogyan volt jelen a gyermekkorában? Mely szerzők voltak a legnagyobb hatással önre, és hogyan ismerkedett meg a műveikkel?

Nyilván olvasmányok formájában. A Toldit olvasva például. Középiskolásként Király László, Farkas Árpád, Kenéz Ferenc, Páskándi Géza, Szőcs Géza versein keresztül. De olvastam Radnótit, Babitsot és szinte mindenkit, jót is, közepest is, akit akkoriban az otthoni könyvkiadók kiadtak. Nem volt túl sok belőlük. És ami megjelent, az is eléggé foghíjas, kiherélt, cenzúrázott, csonkított anyag volt. Legnagyobb hatással rám akkoriban egykori középiskolai tanárom, a fiatalon elhunyt költő, Boér Géza versei voltak. Aztán Szilágyi Domokos és amúgy a Forrás-nemzedékek költői.

Ha jól tudom, sokat ingázik Kézdivásárhely és Budapest között. Mikor és hol van a helyén?

Ha én ezt tudnám, hogy mikor és hol vagyok igazán a helyemen, akkor nagyon boldog volnék. Amikor itt vagyok, akkor otthon. Amikor hosszabb ideig otthon, falun, kertben, udvaron, erdőben, hegyen-völgyön, akkor úgy érzem, hogy telítődtem, és vissza kell ide jönnöm. Lehet, hogy az állandó helyváltoztatásban és az állandó innen oda, onnan vissza honvágyban. Ami viszont mindebben a legállandóbb, az a folyamatos, el nem múló, nem szűnő honvágy.

Mindenik vers az előzőt folytatja, mondta a könyvbemutatón. Ez az alkotás folyamatára vagy a szerkesztésre értendő?

Leginkább arra, hogy sem a vers, sem egyetlen kötet soha be nem fejezett teljesen, akárcsak a nagy festőknél, akik az örökkévalóságot próbálták megragadni, ezért minden mű, így a vers is, a kötet is az előzőt folytatja valamiképpen. Még ha gyökeresen más perspektívából teszi is ugyanazt.

A Halálgyakorlatok című kötetben több gyásztörténet és több figura van, akik a demencia más-más fázisában vannak. Miért fontos önnek ez a téma?

Hozzám nagyon közeli embereken keresztül vagyok érintett ezekben a történetekben. Akiket nagyon szeretek vagy nagyon szerettem, mert már nem élnek. Hogy meg tudjam írni őket, át kellett élnem, éreznem a sorsukban a mély, metafizikai magányt, a megfellebbezhetetlen elhagyatottság és reménytelenség érzését, amibe ezek az emberek kerültek, és most már abban léteznek folyamatosan. Talán ezért.

Olvasás közben úgy éreztem, hogy ezek nagyon személyes történetek, még akkor is, ha nem ön élte őket, de „átmosta” saját magán. Alkotás alatt mennyire fontos önnek, hogy eltávolodjon a szövegektől?

Amíg írom, addig teljesen benne vagyok a szövegben. Belebújtam a bőrükbe, meg akartam élni őket, a sorsukat, a lényüket. Hogy ilyen módon szembesülhessek mindazzal, amivel ők szembesülnek. Meg szerettem volna tudni valamit magamról is egyúttal, a világról, az emberi lét természetéről. Le kellett ereszkednem azokba a mélységekbe, az övékbe, a bezártságba, a kilátástalanságba, a reménytelenségbe. Mert nemcsak a tudat hagyta cserben őket, hanem a nyelvük is ezzel párhuzamosan. Vagy picit már korábban. Segíteni akartam nekik, hogyha már ők nem tudják, akkor én visszafoglaljam a nyelvet a nyelvben, hogy otthon legyenek valahol. A halál egyik legsunyibb formája, a felejtés ellen kellett tennem – értük – valamit. Az orpheuszi alászállás tehát nem csupán ebbe az alvilágba, ebbe a seolba, „pokolba” történik, ami az ő életük, hanem a megbomló tudatba is, ahol egykori tükör- és üvegszilánkok maradtak már csupán a régi életükből.

A (Mindig) című versben azt írja: „Arra kérem az én Jóistenemet, hogy / bármi legyen a nyelvemmel, // a szavaimmal, csak az eszemet, / a jó eszemet hagyja meg, hogy / tudjak magamról, tudjam, hogy // mit teszek, csinálok, egyebet ti / megértetek úgyis, kitaláljátok, / mit is akarok mondani nektek // csak az eszemet hagyja meg, s ha / nem lehet, aludjak el szépen, / vegyen el, vegyen el…” Jól érzem, hogy ez egy ima?

Igen, akár így is vehetjük, hogy ez egy kétségbeesett fohász, az egyik szereplőé, aki röpke, világos pillanatra szembesül a rá leselkedő félelmetes jövővel.

A korábbi köteteiben legalább négy ciklus volt. A mostaniban viszont elhagyta ezt a formát. Hogyan alakult ez? Mennyire volt tudatos döntés?

Minden kötetemben tudatos döntés eredménye, hogy lesznek vagy nem lesznek ciklusok a köteten belül. Ezt, itt, most így kívánta meg az anyag. Ezt az ívet nem szerettem volna megakasztani ciklusokkal. Ennek így kellett maradnia. Bárhol felüthető egyébként, előre és hátra is olvasható. Más-más arcát adja, más középpontok, centrumok köré rendeződnek a versek, ha nem pont a legelején kezdjük el olvasni. És ez jó. Más-más hullámverés szerint találunk képeket, ismétlődéseket, variációkat a múló időnkről.

A kötetben az összes vers címe zárójelbe van téve. Miért?

Mert a versek egyetlen nagy egésznek a részei, amelyek címestől, mindenestől belesimulnak ebbe a nagy egészbe, a halálgyakorlatok kísérleteibe.

Nemrégiben láttam Az apa című filmet, amely az időskori demenciát dolgozza fel. Ön látta a két Oscar-díjat nyert alkotást? Ha igen, mit gondol róla? Esetleg néz, figyel, követ olyan művészeti alkotásokat – legyen az film, színház, képzőművészet, zene –, amely a demenciával foglalkozik, azt dolgozza fel? És az hat-e a költészetére?

Nem, nem néztem meg a filmet, bár tudok róla. Színházban viszont láttam ilyen darabot, éppen itt, Pesten. De akkor már kész volt a kötet. Ismerős volt nagyon az alaphelyzet, de egészen más a színház, és nagyon más mindez versben, költészetben. Csak minimális átfedés volt aközött, amit – belebújva a bőrükbe – én tapasztaltam és amit a színpadi deszkákon láttam. Különösebben nem kerestem, nem követtem, nem is figyeltem a különböző, témába vágó művészeti alkotásokat egyébként. Ez a darab viszont szembejött velem.

Az (Apálydagály) című záróvers a születésről szól. „Imbolyogva viszik, víz alá tartják, mérlegre / teszik, simogatják, becézgetik, karjára szalagot tesznek, / adatokat írnak, majd rongyokba, ruhákba csomagolják, / öltöztetik, babusgatják… És akkor elerednek / szépen, lassan a könnyei, saját sírására ébred…” Mennyire szánta ezt egyfajta feloldozásnak, ami keretet ad a kötetnek?

A halálgyakorlatok reménytelenségét, azt a kilátástalanságot, magányt, rettenetet valamivel fel szerettem volna oldani a kötet végén. Ha már a kötetet keretbe záró két dőlt betűs vers első darabja a halállal indít, akkor a végén a születéssel rekesszem be. Ezt az elején levő verset a kötet végén egy kilencsoros szakasszal toldottam meg, egyébként a költemény első fele itt is ugyanaz, de ez a kilenc sor a halálból átbillenti, hogy van mégis remény, még ha nem a mi életünkben is, életidőnkben is, de a világ azért megy, halad, forog, a mindenség működik tovább.