Jókedvében, tánc vagy éneklés helyett, de szomorúságában is verset ír, de soha nem öncélúan: szerinte az irodalomhoz nemcsak szerző, olvasó is kell. A közel ezer versét végigkísérik az erdélyi magyarok létkérdései, illetve az a „szellemi szülőföld”, amelyet pályája elejétől épít, mintegy megpecsételve a fogadalmat, amelyet első kötetének nyitóversében tett: „A gyerekkor el nem hagy soha.” A Kossuth-díjjal frissen kitüntetett költőt kolozsvári otthonában kerestük fel.

Követi a híreket?

Állandóan.

És kivel beszéli meg azokat?

Úri dolgom van, mert három percre lakik Zoli fiam (Király Zoltán József Attila-díjas költő, műfordító  – a szerk.), minden nap találkozunk, együtt szoktunk étkezni. Külön szerencse, hogy tudunk beszélgetni, hogy talál a szó. Előfordulhatna, hogy nem egy hangszeren játszunk, de ő is ír, én is írok. Farkas fiam (Király Farkas költő, író – a szerk.) Budapesten él, vele ritkábban tudok beszélni, mert a kütyükkel nem foglalkozom, idegenek számomra. Maradi vagyok ilyen szempontból. Az a jó, ha le tudunk ülni egymással szemben, te mondasz valamit, én értem, válaszolok, és te érted. A többi nem fontos.

Írógéppel ír?

Kézzel. Mostanában nincsenek hosszú írásaim, Zoli hamar beírja őket.

Érez-e késztetést, hogy tollat ragadjon a Keleten kialakult konfliktus ürügyén?

Nem. Orosz szakot végeztem, ismerem az orosz történelmet, az ukrán történelem pedig még nagyon fiatal. Értem, hogy miből fakad ez a konfliktus, nem ítélkezem egyik fél fölött sem. Igazság nem lesz ebben az ügyben, legalábbis én biztosan nem érem meg.

Miért választotta az orosz szakot az érettségi után?

Van rá magyarázat. 1944-ben megérkeztek az orosz katonák Sóváradra is. A parancsnok beszélni akart valakivel, aki ismeri a nyelvet. A nagyapám volt az egyetlen: három évet töltött orosz fogságban. Behívta a parancsnokot a házába, és hellyel kínálta, az meg világosan közölte: állítson elő a falu hetven fogatot, azonnal. Mondták a helyiek, hogy az lehetetlen, mire a parancsnok nyugodtan előhúzta a pisztolyát, a térdére helyezte, és kijelentette, hogy: de, lehet. És lehetett.

Amíg a falu próbálta összeszedni a szekereket, lovakat, addig a parancsnok szétnézett a házban. A pince zárva volt, kinyittatta, nyilván rejtőzködő férfiakat keresett. Asszonyok voltak odabent, ott ült az édesanyám is, én meg az ölében: tíz hónapos voltam akkor. Teljes sötétség volt a föld alatt, a parancsnok mindenhová benézett, járt körbe az asszonyok között, aztán megakadt a szeme rajtam, s megkérdezte a nagyapámtól, hogy kié ez a gyerek. Az unokám, mondta a nagyapám. A parancsnok kivett az anyám kezéből, felvitt a lépcsőn, ki a fényre, megnézett alaposan, és azt mondta: jó katona lesz belőle. Mit tehettem volna, orosz szakot kellett végeznem.

Rengeteg versében megjelenik Sóvárad, a szülői ház mint biztos pont az életében, pedig keveset élt ott. Mit jelent önnek ez a hely?

Ötéves voltam, amikor államosították az egyházi iskolákat. Édesapámat Sóváradról küldték a nagyenyedi kollégiumba, hogy majd kántortanítóként térjen haza. Vissza is került, de az elvtársak 1948-ban szovjet mintára átrendeztek mindent. A tanüggyel kezdték. Az volt a cél, hogy senki ne maradjon a saját szülőföldjén, az embereknek ne legyenek kapcsolataik, így könnyebben elvárhatták tőlük, hogy terjesszék az új eszmét.

A Szovjetunióban 600 kilométerre helyezték a tanítót a falujától, itt csak 60-ra. Édesapámat a Magyar Autonóm Tartományon belül, az otthonától 25 kilométerre, Nyárádgálfalvára helyezték. Hamar népszerű ember lett, énekkart, tánc- és színjátszócsoportot, olvasókört szervezett, és közben folyamatosan kérvényezte a tanfelügyelőségtől, hogy helyezzék vissza a szülőfalujába. Két évvel később Csíkfalvára került, az már tíz kilométerrel közelebb volt Sóváradhoz, ott laktunk hat évet.

Mindig a hazatérés témája foglalkoztatott, folyamatosan útban voltunk hazafelé.

Év közben mindig valakinek a házában laktunk, hol egyetlen szobában, hol az iskola padlásán, és vártuk a vakációt, hogy végre hazatérhessünk a nagyszüleim házába. Az egész életemet meghatározta az a ház, pedig ott éltem a legkevesebbet. Most is oda térek haza, Kolozsvár csak „átmenet”, mostanában a telet töltöm itt. 2004-ben édesanyám is meghalt, korábban édesapám távozott, a testvérem is követte, így rám maradt a ház és a hatalmas kert. De örömömre Zoltán fiamat is érdekli a falusi élet, ő rendben is tudja tartani a portát.

Sóvárad biztosan a nagy találkozások helyszíne. Kivel, melyik költőtársával ülne le szívesen beszélgetni a szőlő árnyékába, egy pohár bor mellé? A holt költőket, írókat is számba veheti.

Arany Jánossal jókat tudnék beszélgetni, azt hiszem. De nyilván Petőfivel is. Velem könnyű megtalálni a hangot, nincsenek előítéleteim, nem viselek szemellenzőt. Élőket nem említek, mert sok barátom van. Kiváló viszonyban voltam Nagy Lászlóval, például. De vele nem ül le az ember beszélgetni, miről beszélgetnénk? Meginnánk egy-két pohárral, elmondanánk két viccet, ennyi. A legnagyobb tisztelet a másik iránt, hogy nem jövök neki kiselőadással.

Mindenkivel szívesen beszélgetek, aki nem okosabb saját magánál. Olyan hegycsúcsokkal is szívesen beszélgetnék, mint mondjuk Illyés Gyula. A költészete nem tartozik a kedvenceim közé, eszembe sem jutott, hogy meglátogassam, de amikor először jártam Magyarországon, a költő barátom, Kovács István kijelentette, hogy Illyés Gyulát meg kell látogatnom.

Fölmentünk a Budai-hegyre, a villába. Gyula bácsi akkor már intézmény volt. Hatalmas íróasztal mögött ült, hol egy kárpátaljait, hol egy felvidékit fogadott, egymásnak adták az emberek a kilincset. Akkora tekintélye volt, hogy amikor a francia köztársasági elnök a hivatalos látogatásra érkezése előtt megkérdezte a tanácsadóitól, hogy kivel érdemes találkoznia Magyarországon, azt javasolták neki: ha politikai témákról akar egyeztetni, akkor Kádár Jánossal, de ha Magyarországra kíváncsi, akkor Illyés Gyulát keresse fel. Roppant zavarban voltam, amikor betessékelt minket: huszonnyolc évesen mit mondhatnék neki?

És milyen az élet! Megkínált minket a saját borával. Nem sokkal korábban olvastam az Élet és Irodalomban Palotai Boris jópofa beszámolóját arról, hogyan veszítette el a partit és a költő szimpátiáját, amikor látogatóban Illyés Gyulánál járt, és azonnal felhajtotta a bort, amivel a költő megkínálta. Nem vagyok borivó, székely emberként inkább pálinkát ittam. De már tudtam, hogyan kell megfogni a poharat, nézegetni a bort, mintha értenék hozzá…

Hát, nyert ügyem volt. Beszélgettünk politikáról, a romániai magyar helyzetről, mindenről. A végén Gyula bácsi oldalra nézett, és így szólt: Flóra, könyvet az erdélyi barátunknak! Hatalmas, földig érő ablaka volt a szobának, gyönyörű kilátás nyílott a Dunára, az ablak előtt, nekem háttal állt egy óriási fotel, amelyből akkor kiemelkedett Flóra néni. Elállt a szavam, mert ki gondolta, hogy találkozhatok az irodalomtörténet híres múzsájával! 

A kortársai közül kivel találta meg leginkább a közös hangot?

Szót értettem a magyarországi Kilencekkel (fiatal bölcsészhallgatóból álló költőcsoport, akik közösen hallatták hangjukat – a szerk.). Diákkoromban Molnos Lajossal, Magyari Lajossal, de legfőképpen Cinivel, Farkas Árpáddal talált a szó. Ő Udvarhelyről, én Szovátáról kerültem fel Kolozsvárra, az egyetemre. Akkoriban illett bérletet váltani az Operába, mi is elmentünk. Teljesen egyforma öltönyben jelentünk meg: mindketten az érettségiző ruhánkat vettük fel, és azért volt egyforma, mert akkoriban az volt a legolcsóbb öltöny. Mindkettőnk apja tanító volt, édesanyáink háztartásbeliek, ráadásul mindkettőt Irmának hívták. Azért tudtunk nagyon jó barátságban lenni, mert szögesen ellentétes a természetünk. Jól kiegészítettük egymást.

Páll Lajos korondi festőművész-költővel is jó barátságot ápolt. Ő egy interjú alkalmával azt nyilatkozta, hogy a festészet számára olyan, mint a fazakalás: korán fel kell kelni, és neki kell látni a munkának; de a versíráshoz különleges állapot kell. Ön mikor vesz tollat a kezébe?

Laji huncut ember volt, a feleségemnek is azt mondta: „Akkor jön az ihlet a festéshez, amikor a festőállvány elé állok.” Nem tudtam, hogy másképp viszonyult a költészethez.

Én is úgy tartom, kell a versíráshoz a különleges létállapot.

A tehetség kérdése a tudósokat is foglalkoztatja: mitől van az, hogy valaki látja a szobrot a kőben, és ha megtanulja a mesterséget, ki is tudja faragni azt. A vers is benne van a nyelvben, csak ki kell tudni hámozni. Azok a jó költők, akik semmihez sem értenek, de mindenhez van közük, akik olyan módon tudnak gondolatokat sűríteni, hogy attól eláll az ember lélegzete: „a világot bármikor újraköltöm” – írta az egyikük. (Lászlóffy Aladár – a szerk.)

Ön viszont azt írta: „A dolgok arca – mint a hó. Én átváltozom verssé.” Szóval nem új világot ír, hanem a saját világát teremti meg a versben.

Többen azt állítják, hogy költő vagyok. Én ezt soha nem tudtam kijelenteni magamról. Bajban voltam, ha egy kérdőívre be kellett írni a foglalkozásomat. Amíg szerkesztőként dolgoztam, egyszerű volt. Még az író szóba jöhet, azt le meri írni az ember, de a költő… az nem foglalkozás.

Pedig sok fiatal számára jelentett követendő példát. Ha már a szerkesztői munkát említette, több évtizeden át az Utunk folyóirat szerkesztőjeként dolgozott, ön indította el a diákoknak szánt Bóják című rovatot, amelyben az avantgárd költők egész sorát mutatta be. Mi volt ezzel a cél?

Az 1970-es évek elején sokat jártunk középiskolai találkozókra, felolvasásokra, és azt tapasztaltuk, hogy nagyrészt a levegőbe beszélünk. Létay Lajos kollégám leírta: „Csak ház, csak udvar, semmi más, maholnap a szülői ház.” És ezt mindenki értette, de hiába olvastunk a diákoknak Lászlóffy Aladár-verset, nem ért el a tudatukig.

Akkoriban hetente jelent meg az Utunk, és kezdeményeztük, hogy heti egy oldallal járuljunk hozzá a tanterven kívüli irodalomoktatáshoz: Láng Gusztáv írt a magyar irodalomról, én meg kitaláltam a Bóják rovatot, amelyben a világirodalom kortársait mutattam be. Saint-John Perse valamennyi kötetének a Bóják címet adta. A bója határjelző a hajósok és a parton lévők számára is, azt jelzi, meddig mehetsz el veszély nélkül. Megtetszett ez a jelkép, ezért kapta a Bóják nevet a rovat.

Ha már a veszélyt említette: gyakran ötvözte verseiben a népballadák sorait az avantgárd irodalom eszközeivel. Ez nem jelentett szakmai kockázatot akkoriban egy fiatal költő számára?

Számomra egy nagy közös költészet létezik, legyen szó népballadáról, Nobel-díjas semmitmondásról, kétezer éves görög vagy római költészetről, akár egy mai, ismeretlen költő művéről. A világhoz való viszonyod a meghatározó: amikor úgy érzed, hogy nem véletlenül vagy a világon, hogy közölnivalód van, akkor írsz. Azt szoktam mondani, a Jóisten mindenkinek adott valamilyen tehetséget, csak nem adott hozzá használati utasítást.

Hogyan jutott hozzá az avantgárd irodalom nagy műveinek magyar nyelvű fordításaihoz?

Nemigen jöttek be Romániába olyan könyvek, amelyekből ezt a sorozatot életben lehetett volna tartani, de szerencsém volt. 1973-ban egy írószövetségi csereegyezménnyel Magyarországra küldött a Romániai Írószövetség, az Európa Könyvkiadó vendége lehettem. Utolsó nap megkérdezte a főszerkesztő, minek örvendenék, mit adhatnának nekem ajándékba. A Lyra Mundi világirodalmi sorozatot kértem a szerkesztőségünk számára. Csak a versköteteket említettem, de mindent elküldtek, ezekből írtam hétről hétre a sorozatot. Úgy is hívtak engem, hogy Bóják elvtárs.

A bukaresti vámon keresztül érkeztek a nemzetközi küldemények, feltépve, hiányosan kaptam kézhez a csomagokat, a tartalom soha nem egyezett a levélben közölt listával, mindig kivettek belőle. Később azt is megtudtam, hogy ki volt a tettes. Szép történet: egy magyar embernek az volt a feladata, hogy a Budapestről érkezett könyvcsomagokat átnézze, ellenőrizze, hogy beengedhető-e az a tartalom az országba. Ez az úr mindig kivett a csomagból egyet-kettőt, feltette a könyvespolcára, és írt egy jelentést, hogy azok nem felelnek meg az ideológiai előírásoknak. Jártam nála Bukarestben, elképesztő könyvtárral rendelkezett. Nem tudtam haragudni rá, mert egyforma volt az ízlésünk.

Soha nem merült fel a kérdés: mi az, amit mindenképpen meg kell írni és mi az, amit jobb elhallgatni?

Amiről úgy éreztem, hogy megérintett, és ésszel felértem, azt megírtam. A legdurvább Ceausescu-cenzúra idején, 1975-ben magyarra fordítottam Eugen Jebeleanu verseit, majd Csiki László költő barátommal három napon át szerkesztettük a kötetet a Kriterion kiadónál, Bukarestben. Mikor befejeztük, leültünk sörözni, és megállapítottuk, hogy három nap után unjuk egymást, kellene ide egy új beszélgetőpartner. Így találtunk ki magunknak két idegen költőt: én egy oroszt, ő egy amerikait. Al. Nyelzvanov lett a költőm, magyarul annyit tesz: Nevenincs, a Lacié meg Al New, őt akkor az amerikai költészet foglalkoztatta.

Nagyon jól ismertem a XX. század eleji, a szovjet rendszer kezdetének hatalmas avantgárd költészeti mozgalmait, abból államvizsgáztam. Úgy éreztem, hiányzik közülük egy ember: ő lett Nyezvanov, én írtam a verseit. Legfelül felírtam a nevemet, mert hiszen én voltam a szerző, címnek pedig feltüntettem, hogy Al. Nyezvanov: Esti dal. A cenzorok meg úgy gondolták, ezek a versek műfordítások. Ó, a balgák, Istenem!

Él még, ír még Al. Nyezvanov barátja?

Hát hogyne! Utána kell néznem, mit csinál Oroszországban.

Lehet, hogy beállt katonának

Biztosan nem állt be katonának. Nem állt be, mert szereti az igazságot, és én nem tudom, hol az igazság.

Miben különbözik öntől az alteregója?

Líraibb. Szelídebb. De már közeledik a világlátásunk. Közben került egy barátja is, akit Csang vejnek hívnak, ő is erdélyi verseket írt. Jelzem: a kínai irodalomban rengeteg Csang vej nevű költő létezik, de ez az egy erdélyi.

Ír még Nyezvanov új verseket?

Ahogy az ember halad előre az időben, egyre kevesebb a verstéma: nem szeretném ismételni magam. A minap eszembe jutott egy nagyon jó ötlet, és kiderült, hogy már megírtam. Igaz, harminc évvel ezelőtt.

A kommunizmusban kijátszotta ugyan a hatalmat, de lehet, hogy még több lehetősége lett volna külföldön. Soha nem fordult meg a fejében, hogy kivándoroljon?

Nem. 1971-ben az Utunk néhány szerkesztőjét meghívta Ausztriába egy magyar kulturális szervezet. Nem engedtek, inkább küldtek minket, mintha igazolni akarták volna: íme, Romániából bárki utazhat Nyugatra.  Bécs, Graz, Salzburg, Innsbruck – ez volt az útvonalunk, találkoztunk az ottani magyarokkal. Innsbruckban egy vacsorán egy kedves ember megkérdezte: nem akarok-e a Szabad Európánál dolgozni. Elakadt a lélegzetem. Kívülről tudtam az ott dolgozók névsorát, nem csak én, már az apám is azt hallgatta éjjelente. Felajánlották, hogy kapok lakást, fizetést, a családomat majd utánam hozzák Németországba, a színésznő feleségem pedig lehet bemondó, ha szeretne.

De visszautasította. Miért?

Én itthon vagyok. Legalább 400 évre visszamenőleg fel tudom sorolni az itteni őseimet. Bármikor maradhattam volna Magyarországon, de nem állt szándékomban. Nekem itt kiadták és kiadják a könyveimet, megbecsülik, amit csinálok, és ezt értékelem.

Volt szerepe a maradásában a Kós Károlyhoz fűződő viszonyának? Példaképként tekintett rá. 

Feltétlenül! A művészi, írói, magyar emberi magatartása hatott rám. Engedj meg egy anekdotát: 1967-ben szereltem le, állás nélkül tengtem-lengtem Kolozsvárt, de már megjelent az első kötetem, és úgy számoltam, hogy a honoráriumból élhetek egy évig, addig csak találok valami munkát. Balogh Edgár, korábbi egyetemi tanárom javaslatára bejártam a Korunkhoz szerkesztést tanulni, akkor ő volt a lap főszerkesztő-helyettese. Egyszer megkértek, ha már a Széchenyi tér felé megyek haza, vigyem el az összegyűjtött heti sajtót Kós Károlynak.

Telefonáltak Károly bácsinak, hogy indul a küldönc, ő pedig a mozi fölött, a magasföldszinti ablakában könyökölve várt. Azt kérdezte: te ki vagy, fiam? Mondtam, hogy ki vagyok, és beazonosított, hogy az vagyok, akinek az Utunkban jelent meg már verse. – Szivarozol? – kérdezte. – Szoktam – mondom. – És van nálad szivar? – Van. – Na gyere be hátul, ott a bejárat – mutatta. Meg voltam hatódva nagyon, imádtam Károly bácsit. Kávét főzött, és hamar rágyújtottunk, hogy elszívhassuk, amíg a felesége megjárja a piacot. Majd azt fogja füllenteni, hogy én füstöltem tele a szobát – mosolygott huncutul. Szegény, a szívproblémái miatt volt eltiltva a dohányzástól. Mint a gyermek, olyan volt, bűbájos ember. Ezt a szivarozást aztán gyakoroltuk.

Úgy tudom, egészen fiatalon ismerkedett meg Kós Károly regényével.

Tízévesen. Csíkfalván édesapám kultúrotthon-igazgató is volt, ott pedig olvasókört is vezetett. Akkoriban csak a Romániában megjelent könyveket lehetett felolvasni. Akkor még nem volt villany a faluban. Első dolga volt, hogy petróleumlámpa mellett felolvassa a Varju nemzetséget. Mindenki hozott egy kicsi bort, lehetett cigarettázni, ilyen téli estéken még a haragosok is együtt voltak.

A vakációban a tanítókat behívták tanfolyamra, csak azért, nehogy karácsonykor otthon lehessenek. Édesanyám próbálkozott a felolvasással, de neki gyerekkorában torokgyíkja volt, hamar elment a hangja, sírt szegény, hogy ennyit sem tud megtenni. Mondtam, hogy megyek én helyette. És így is történt. Hamar híre ment, hogy nem szakadt meg a felolvasás. De előfordult, hogy valaki csak a közepénél kapcsolódott be a történetbe, ezért aztán a befejezés után kezdtem elölről. Tizenegyszer olvastam fel, kívülről fújtam az egészet.

Az a poén, hogy évekkel később, amikor romániai magyar irodalomból vizsgáztam, kihúztam a lehető legjobb tételt: Kós Károly Varju nemzetségét. Nem tudott olyat kérdezni a tanár, amit ne tudtam volna, még azt is megmondtam, hogy Varju Gáspár feleségének a lábán hogyan állt a harisnya.

Ön is írt regényt, bár úgy tartja, akkor szembesült prózája műfajával, amikor kézbe vette a nyomdából frissen kikerült kötetet, és a cím alatt az állt: regény. A Kék farkasok a saját emléktöredékeiről szól. Melyik időszakot írta meg?

Ez is csíkfalvi történet, ott írtam az első versemet, ott ért bennünket a kollektivizálás. Szerencsétlen tanítókra, így az apámra bízták azt is: neki kellett meggyőzni a kulákokat és a parasztokat, hogy álljanak be a kollektívgazdaságba. Egy parasztnak hiába mondod, hogy tegye be a közösbe a kicsi földjét, ha nem tudja, hogy mit kap vissza. Csíkfalva központjában állt egy gyönyörű ház két bejárattal, egyik az öregeknek, másik a fiataloknak, ahogy szokás. Kihelyeztek oda egy néptanácselnököt, aki Marosvásárhelyen, a szalámigyárban dolgozott, szakmája szerint mészáros: ők kapták meg az egyik lakást.

Mi egy családnál laktunk, akiket kikiáltottak kuláknak. El kellett jönnünk Anna néniéktől, mert a tanító sem lakhatott kuláknál: megkaptuk a gyönyörű ház másik felét. A gyönyörű ház kilakoltatott tulajdonosa, aki egyébként egy roppant ügyes ember volt, nyíltan megmondta, hogy agyonüt mindenkit. Csúnya dolgok történtek, gyilkosságok, verekedések. Erről is szól a könyv. Később egy ismerősöm mesélte, hogy ők azonnal értették, kik a kék farkasok: a rendőrök, hiszen a kék uniformisuk vállpántja farkasra utalt. Én erre soha nem gondoltam.

A rendszerváltás óta is nagyon termékeny, két-háromévente jelenik meg egy-egy új verskötete. Milyen gyakran ír?

Nem olyan gyakran, mint fiatal koromban, de hát ez természetes. Most van egy tervem: húsz éve elkezdtem egy könyvet, de elakadtam. Ha melegebb lesz, elmegyünk Sóváradra, és újra előveszem.

Próza lesz?

Próza, Sókert lesz a címe. Családi történeteket írok, de a formát még nem találtam meg. A lineáris történetek már senkit nem érdekelnek, kell bele valami játék, egy kecskebuka, amiért érdemes figyelemmel követni.

Ha témát talál, előbb a mondanivalót pontosítja vagy a formát keresi?

Csak akkor fogok tollat, ha már tudom az elejét és a végét, ez a versek esetében is igaz. Negyvenévnyi szerkesztői gyakorlat után egyértelmű számomra: tudta-e a szerző, hová akar eljutni, amikor leírta az első mondatot.

Könnyen ír?

Igen, mert csak akkor ülök le, ha fejben már összeállt a mondanivaló. Aztán lehet, hogy később ötvenszer, hatvanszor átnézem. Általában éjszaka szoktam írni, amikor nem zavar senki, semmi.

A rendszerváltozás előtt szinte „küldetésük” volt az erdélyi magyar költőknek, emlékszem, a szüleim várták az új lapszámot, keresték benne a reményt adó üzenetet. Mennyire jelentett ez kihívást?

Van erre egy történetem. Volt egy gyergyói lány, Cser Zsuzsa, egy évfolyamon tanultunk, textil szakot végzett a képzőművészeti egyetemen. Egyszer összefutottunk a lakónegyed végében, nagyon megörült nekem. Beletúrt a feneketlen női táskájába, és elővette az Amikor pipacsok voltatok kötetemet. Elmesélte, hogy a kendőgyárban dolgozik, és a soviniszta igazgatója mindenért őt teszi felelőssé, mindig őt veszi elő, ha valami nem működik. De amióta elolvasta a könyvemet, nem fél, ezért hordja mindig magával: ha hívatja az igazgató, előveszi, beleolvas, és elillan a félelme. Büszke vagyok erre a történetre.

Más ma, a „szabad” világban verset írni, mint a rendszerváltozás előtt?

A hetvenes–nyolcvanas években Románia teljesen elvadult, a hatalom számára a költők voltak a leggyanúsabbak. A cenzorok tudták, hogy a műveinkben ott rejtőzik valami, és rettenetesen idegesítette őket, hogy nem találják, nem értik, ami nem csoda, hiszen a többségük nem a szakmából, hanem a legpárthűbb emberek közül került ki. Rém kínos helyzetbe kerültek, amikor jelentést kellett írniuk arról, amit nem értettek, viszont ha nem jelentettek, akkor rajtuk csattant az ostor, mert a szerző kimagyarázta magát azzal, hogy semmi rendszerellenes gondolat nem járt a fejében. Igen, akkor lehetett üzenni.

A jó erdélyi magyar versben két vers volt: egy a sorokban, egy a sorok között. 

1990 után megszűnt a cenzúra, akkor azt mondtam: na, most van bajban a költő. Amíg be vagy szorítva a karámba, addig lesed, hogyan tudsz átugrani a kerítésen, hogyan tudod áttörni azt; de amikor tágra nyitják a kapukat, amikor senki nem állít meg, költőként akkor is meg kell találnod az utadat.

Önnek nem volt nehéz megtalálni. Napjainkban lehet még hasonló ereje a szónak?

Szerintem lehet. Csakhogy a mai költészet már másról szól, nem a félelem legyőzéséről, az összefogásról. De tisztességtelen lenne részemről a mai költészetről beszélni. Pár éve válogattam egy kötetre valót a verseimből, Nap hold kék mezőben, ez lett a címe. Át kellett néznem a könyveimet, és összeszámoltam: majdnem ezer verset írtam. Volt, amit jókedvemben, tánc helyett, volt, amit éneklés helyett, volt, amit szomorúságból, de mindeniket céllal írtam. Azt szeretem, ha az értelemre is apellál a szöveg, ha el akar juttatni egy gondolatot. Ha nem képzeltem volna magam elé az olvasót, nem írtam volna egy sort sem. Ez kommunikáció, két ember kell hozzá: az olvasó és az író. Ha egyik hiányzik, nincs irodalom.

Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László