A MOME fotográfusai megmutatják a jövőt a jelenben

A Photography MA több, mint a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia mesterképzése. Olyan közeg, ahol különböző nemzetiségű fiatalok dolgoznak együtt. A médium 200 éves múltja, valamint a társművészetek folyamatos jelenléte inspirálja az új sorozatokat, miközben a fotográfia és a társadalom viszonyát is aktívan vizsgálják. Céljuk, hogy a hallgatók már a diploma megszerzésével építhessék nemzetközi karrierjüket, illetve hogy külföldi alumnijaik hazájukba visszatérve kamatoztathassák a MOME-n megszerzett tudást. 

A diplomakiállítás kétéves munka csúcspontja. A címadás minden évben kihívás elé állítja a tanárokat és a diákokat egyaránt, hiszen a művek nem kapcsolódnak szoros tematikai egységbe. A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban Czirják Laura, Németh Levente, Süle Tamara, Szekeres Laura Virág, Szepsi Szűcs Lilla, Takács Kamilla és Adi Tudose munkáit láthatjuk, akiknek fotográfiai stílusa sokszínű, és a legkevésbé sem húzható rájuk egyetlen séma.

A kiállítás kohézióját tehát mindössze az adja, hogy az alkotók ugyanazon évben végeznek az egyetemen. Idén a veszélyes és a barátságos hívószavakat rendelték a tárlathoz – két fogalmat, melyek jelentése napjainkra tágabbá és árnyaltabbá vált. Nemcsak a hétköznapi élethelyzetekkel, hanem a technológiával, a politikával, a klímaváltozással, a társadalmi kapcsolatokkal összekapcsolva is kiemelkedő jelentőséggel bírnak. Iránytűként szolgálnak a világban való eligazodáshoz: segítenek eldönteni, mit tekintünk fenyegetőnek és mit támogathatónak. 

Mint kifejtik – és képekben is elmesélik –, emberek, közösségek, országok is lehetnek „barátságosak” vagy „veszélyesek” egymás szemében – ez gyakran sztereotípiákon, személyes tapasztalatokon vagy éppen propagandán alapul. A tudományos gondolkodásban pedig a „barátságos” az emberközpontúságot, az átláthatóságot és az etikai felelősséget jelenti, míg a „veszélyes” a potenciális kockázatra, erkölcsi dilemmákra és a kontroll nélküli fejlődés veszélyeire utal.

Gyakran barátságosnak tűnő, ártalmatlan szituációk jelennek meg: csendes városi tájak, családi idill a hétköznapok kihívásai közepette, nőiségüket megélő fiatalok, az anyaság csodáját megtapasztaló nők, a személyes emlékezetet újraértelmező montázsok, generációkon átívelő szeretet, konfliktuszónában segítő önkéntesek, laboratóriumi jelenetek vagy ködös, sokértelmű szimbólumok. Mégis, ahogy a néző mélyebben elmerül a képi világokban, lassan felszínre buknak a rejtett feszültségek. Kényelmes, felhasználóbarát, sőt veszélytelen mindennapjaink mögött kiszámíthatatlan csapdák és konfliktusok rejtőznek, amelyek feloldásán dolgoznunk kell – különben könnyen valós fenyegetéssé válhatnak.

Fabricius Anna, a MOME Fotográfia mesterszak oktatója a diplomakiállítás megnyitóján úgy fogalmazott: nagyon fontos, hogy sok perspektívából tekintsünk a világra. „A zeitgeist, ami az egész fotó szakot képviseli, az az, hogy a diákok meg tudják fogni a korszellemet a fotográfia nyelvén, és annak érzékenységére képesek legyenek válaszolni” - tette hozzá.

Czirják Laura A taps után című diplomamunkája például a hétköznapok látszólag eseménytelen, monoton pillanataira fókuszál – azokra az egyszerű momentumokra, amelyek valójában mégis életünk gerincét alkotják. Laura két pici gyerek édesanyja: a teendők pedig, a házimunka, az óvodába rohanás, a bevásárlás, a házfelújítás szinte gépies rutinná válnak, amely ritkán ad időt a megállásra és megélésre. A projekt célja felhívni a figyelmet annak fontosságára, hogy megtaláljuk az értéket ezekben az egyszerű pillanatokban, hiszen ezek adják napjaink valódi intimitását és jelentőségét.

Szekeres Laura Virág saját kíváncsisága nyomán szüléseket fényképez, melyek testi és érzelmi intenzitását végigkísérve egyre mélyebben kapcsolódik saját vágyaihoz, félelméhez és vívódásaihoz. A sorozat a szülést még át nem élt szemszögből vizsgálja, a termékenység szimbólumait pedig fényvisszaverődésekben, botanikai felületeken vagy akár egy szósszal leöntött pudingban is megtalálja, amelyben egy embrió formája rajzolódik ki, esetleg egy lámpakörtében, amely pedig egy sejtre hajaz.

Takács Kamilla szeretett nagymamájáról készítette Te vagy minden, ami vagyok, te vagy minden, ami sosem leszek című diplomamunkáját. Amikor elvesztette őt, rájött, hogy nem tudja, hogyan kell gyászolni: az pedig, hogy nincsen  kapaszkodó, nemcsak a fiatal fotográfus, de az egész generációjának sajátja, ami a hagyományok eltűnésének közvetlen következménye.

De vajon mit kezdhetünk valakinek az eltűnésével? Hogyan lehet megörökíteni azt, aki már nincs közöttünk? Kamilla a hogyanra tesz kísérletet, és mindenkit meginvitál az emlékezés birodalmába.