Hogyan alakítja át a mesterséges intelligencia a fotográfia szerepét?

A téma időzítése abból a szempontból is telitalálat, hogy 2025 őszére váltak anakronisztikussá a nagy nyelvi modellek végtelen skálázhatóságához és mindenhatóságához kapcsolódó utópisztikus várakozások. A vizuális kultúra átalakulóban van: a képernyők, az újságok és a reklámfelületek tobzódnak az AI-sloptól, de egyre nagyobb lett az igény a rendelkezésre álló erőforrások hatékonyabb felhasználására, mind a terület kutatói, mind a felhasználók körében.

A Capazine ötletét Mucsi Emese, a Capa-központ kurátora Gellér Judittal közösen dolgozta ki. Azért indult, hogy az intézménynek legyen egy nyitott, inkluzív, évről évre megújuló edukációs projektje. Bárki jelentkezhet: a fotográfusvégzettség előny, de nem kritérium.

– Mindig olyan témákat dolgozunk fel, amely a fotográfia és egy másik tudományterület vagy kulturális jelenség határán helyezkedik el. A legelső kiadványunk címe például az volt, hogy Capazine: Letʼs Play! Ebben a játékkal foglalkoztunk: a stratégiákkal, taktikákkal és a játékosságban és a vele járó felszabadultságban rejlő kreatív lehetőségekkel, amivel megalapoztuk az egész Capazine program kísérleti jellegét. Ezt máig tartjuk, hiszen minden évben más összetételű a csapat, mások szerepelnek az előadók között, és a kész kiadvány is mindig máshogyan néz ki – sorolja Mucsi Emese. 

A program úgy kezdődik, mint egy egyetemi félév: 9-10 inspirációs előadást hallgathatnak a résztvevők, melyeket az adott téma szakértője tart a tematikához kapcsolódva, mondjuk az étkezés és fotográfia (Let’s Eat!), az állatokkal való együttélés és fotográfia (Let’s Pet!) vagy éppen a zene és fotográfia (Let’s Dance!) határterületét és kapcsolódásait körbejárva.

A közel egyéves közös gondolkodás alapjául Vilém Flusser A fotográfia filozófiája című műve szolgált, amely radikális kérdéseket vet fel a technikai kép jelentéséről és az alkotói szabadság új határairól.

Ezúttal Fred Ritchin volt, az ICP nyugalmazott dékánja, akinek nemrég jelent meg könyve a fotográfia és az AI kapcsolatáról a Thames&Hudson kiadónál, The Synthetic Eye – Photography Transformed in the Age of AI (Mesterséges szem – A fotográfia átalakulása a mesterséges intelligencia korszakában), ami remekül kapcsolható a mostani workshophoz.

– Az előadások után körülbelül 2-3 hónap produkciós időszak következik, amikor az alkotók teljesen új műveket hoznak létre az előadásokból is inspirálódva, általában alkotócsoportokba rendeződve. Nagyon fontos ebben az edukációs programban a közös gondolkodás és az együttműködés képessége – húzza alá Emese. – A produkciós időszakban szorosan fogjuk a kezüket, konzultálunk a részt vevő alkotókkal, akik nagyobb részben fotográfusok, kisebb részben az adott határterületről érkeznek, például food designerek, díszlettervezők, programozók, DJ-k, zeneszerzők stb., a témától függően. Idén Szegedy-Maszák Zoltán képzőművész, az MKE Intermédia Tanszékének tanára volt a workshopvezető társam. Számomra külön jó élmény volt, hogy egy igazi tanáregyéniséggel tudtam dolgozni, aki maga is képzőművész, ezért érti a műalkotás létrehozásának a teljes folyamatát. 

Az előadók között volt még Geibl Kata fotográfus, aki a MOME fotográfia szak oktatója, és jelenleg Mucsi Emese szerint az egyik legizgalmasabb képzőművész-fotográfus a nemzetközi színtéren, aki ezzel a témával foglalkozik. Valamint Szabó István Zoltán irodalmár, irodalomkritikus, aki a William Gibson írásait feldolgozó – szintén frissen megjelent – Neuromancia című könyv szerzője. Vele arra szerették volna felhívni a figyelmet a workshop vezetői, hogy bár az AI mostanában lett elképesztően népszerű és a mindennapi élet részét képező eszköz, valójában nem az elmúlt két évben jelent meg hirtelen az életünkben, hiszen az ezzel kapcsolatos spekulációk, irodalmi fantáziák és kibertérbeli technikai és kulturális fejlemények már jóval hamarabb megjelentek még a 20. században. Áfrány Gábor médiaművész, a Művészetek Háza Veszprém FIXIR Galéria és Labor vezetője pedig arról mesélt a résztvevőknek, hogy már a ʼ90-es évektől foglalkozott mesterséges intelligencia által létrehozható képekkel.

Mucsi Emese szerint kitüntetett pillanatban volt alkalmuk a mesterséges intelligencia kultúrtörténetével, az AI és a fotografikus képalkotás közös jövőjével, valamint az AI fotográfiára gyakorolt hatásaival általában foglalkozni, különös figyelmet fordítva a mesterséges intelligencia által generált képek hatására a kulturális örökséggel, illetve általában az emlékezés kultúrájának átalakulásával kapcsolatban:

– Mindennapi témáink közé tartozik az erről való vitázás: a fenyegetettségről, ami felmerül a használatával kapcsolatban, vagy arról, hogy hogyan alakul át a használata által a gondolkodás és az egész vizuális kultúra.

Ez persze nagy részben még spekuláció, de pont az a lényeg, hogy egy olyan pillanatban vagyunk, amikor itt és most történik mindez velünk. Ezért olyasmire lehet reflektálni, ami a kérdésfeltevéssel párhuzamosan fejlődik, és amely jelenség az élet minden területén téma, és az nagyon ritka.

Vincze-Bába Gabriella munkája például azzal foglalkozik, hogy hogyan változik a szépségideál az AI hatására. Vajon a kibertérben a mesterséges intelligencia mit javasol mondjuk arra, hogy nőként hogyan nézzünk ki? A fotográfus a nagymamája hagyatékából indult ki, amelyben több száz hollywoodi filmsztár portréját találta. A gyűjteményben különösen sok fotó szerepelt Deanna Durbin (1921–2013) kanadai színésznőről, aki a példaképe volt. Volt róla egy képeslapportréja, és mindig úgy festette ki magát, mint a színésznő, és mindig hozzá hasonló ruhákat csináltatott. Próbálta átvenni a karakterét.

A munka történeti perspektívából indul, hiszen egy retusált fotó sem a színtiszta valóságot adja vissza, azaz már ott is megjelenik a mesterséges, idealizált kép mint példakép. Az AI korában persze ez már egészen más szinten mozog, amikor a gép szépségideálokat egymásba integrálva hoz létre egy elérhetetlen kinézetet, és ez válik a sztenderd ideállá. (A szépségideálok torzítottságáról nemrég egy, a szépségkultusz kultúrtörténetét feldolgozó tárlattal kapcsolatban is szót ejtettünk - a szerk.) Ehhez próbálnak hasonlítani, ám ezt a célt sokszor csak invazív eljárásokkal, plasztikai sebészeti beavatkozások sorával érhetik el. Ez egy mindennapi példa arra, hogy a mesterséges intelligencia milyen szinten lehet hatással a gondolkodásunkra, a képekről való gondolkodásra és végül a fizikai megjelenésünkre is.

A munkafolyamat során a fotográfus, képzőművész, intermédia-művész és szakszövegíró résztvevők (Bényi Lilla, Buzássy Honora, Csizik Balázs, Czeglédi Hanna, Dontasz Zoi, Holló Zsuzsa, Kincses Gergő, Kulcsár Géza, Lévai Flóra, Papp Gergely, Petrucz Ágnes, Szilágyi Gábor, Takács Máté, Vágó Zsófia, Vincze Bába Gabriella) hét alkotói csoportba rendeződve, közös munka keretében hoztak létre hét új fotográfiai projektet. A végkifejlet persze minden évben egy kiállítás a Capa-központban és egy különleges zine, maga a Capazine, amiről a program is kapta a nevét. Ám itt még nincs vége a történetnek.

– Miközben a mesterséges intelligencia használatának lehetséges kimeneteleivel foglalkoztunk, az is felmerült bennünk, hogy mindez visszamenőleg hogyan hat majd a múltra: az azt őrző dokumentumokra, illetve azok feldolgozásának mértékére és tempójára. Az AI alapjaiban változtatja meg az archívumokhoz, a tároláshoz és a képek feldolgozásához való viszonyunkat is.

A 2026 őszén induló új workshopot már úgy kezdjük el, hogy az AI-ról megszerzett tudásunkat is be tudjuk építeni egy archívumokat feldolgozó programba – tekint az egészen közeli jövőbe Mucsi Emese. – A fotográfia szempontjából az archiválás kérdése, az archívumok feldolgozása alapvető jelentőségű. Már maga a fénykép elkészítése és tárolása is archiválási tevékenység, így a fotóarchívum nem csupán a képzőművészeti fotográfia számára fontos alapanyag. Hogy milyen sokrétű és aktuális ez a téma, azt az is jól mutatja, hogy idén pályáztak a legtöbben a workshopra eddig. A téma is nagyon népszerű, de persze az is sokat számít, hogy a workshop lassan a tízéves évfordulójához közelít. Számos ma már beérkezett és sikeres fotográfus itt, a Capa-központban mutatkozott be először a nagyközönség előtt. Itt tapasztalhatták meg élesben, milyen egy kiállítási vagy publikációs helyzet, hogyan lehet egy ötlettől eljutni annak megvalósításáig. Ennek a gondoskodó inkubátorhelyzetnek a híre pedig organikusan terjed, így évről évre egyre több alkotót és gondolkodót érünk el.

Fotók: Capa-központ