A mostani divat szerint mindenki self-made ember – a környezet megóvásáért tudatosan kell közösséget építenünk
Kétségtelen, hogy az ember felelősséggel tartozik környezete megóvásáért. A kérdés inkább az, miként tehetünk eleget ennek a kihívásnak. A nemzetközi hulladékgyűjtő nap jó alkalmat kínál arra, hogy közelebbről is megvizsgáljuk ezt a problémát. Mint ahogy azt is, hogy milyen szerepe lehet ebben az irodalomnak, a művészeteknek – a kortárs irodalom kiválóságait kérdeztük meg erről.
Ilyés Krisztinka
Az irodalom kétségtelenül tematizálja ezt a kérdést, és lehet is szerepe abban, hogy tudatosabbá tegye az olvasót. Mindezek ellenére azt gondolom, hogy önmagában kevés – az irodalom ma már nem az a platform, amely képes tömegeket közvetlenül környezettudatosságra nevelni. Sokkal szélesebb társadalmi összefogásra lenne szükség, hiszen rengetegen vannak, akik könyvet sem vesznek a kezükbe.
Felviszik a palack vizet a csúcsra, de az üres palackot már nem hozzák le. Ez már régen nem az a probléma, amit néhány könyv megoldhatna. Amikor megkérdeztem Győrffy Ákos Babérkoszorú-díjas szerzőt, hogy pusztul-e a világunk, azt felelte: „Pusztul, folyamatosan, egyre növekvő sebességgel. […] Az anyagi világban előbb-utóbb minden elenyészik. A természet pusztulása viszont nem törvényszerű, ezt az ember idézte és idézi elő a maga mértéktelen mohóságával és érzéketlenségével. […] Megrontottuk a Földet.” S bármennyire jól hangzik, hogy a könyvek segíteni tudnak ebben, szerintem hiú ábránd azt gondolni, hogy az irodalom megoldás lehet ennek a megállítására, a folyamat visszafordítása pedig már eleve esélytelen.
Polgár Kristóf
Elsősorban azért létezik ez a jelenség, mert tényleg semmi közünk a természethez. Elfelejtettük a szabályait, és elhanyagoltuk a jelrendszerét. Nem tudunk a csillagokból tájékozódni, és semmi következtetést nem vonunk le abból, hogy a fa melyik oldalán nőtt a moha. A városban kényelmesebb. Otthonosabbak a szürke épületek, mert tudom, hogy megy a légkondi, van mikró és nem másznak rám a bogarak, amíg alszom. Ez teljesen visszafordíthatatlan, de nem feltétlenül végzetes probléma. Az, hogy a lakosság nagyon komoly százaléka irtózik a természettől, nem jelenti azt, hogy nekiállhat rombolni, amit nem ismer. Nem biztos, hogy a természetet kell közelebb hozni az emberhez, ahhoz talán már késő, de ha némi érzékenységgel rendelkezik valaki, megérti, hogy miért káros ártani ezeknek a nem urbánus területeknek.
Neki nincs szüksége senkire, és ha társulnia kell valakivel, a tiszta kommunikáció annyira megerőltető, hogy inkább mellőzi azt. Ugyanez igaz a párkapcsolatokra, nem csak a munkatársi viszonyokra. Most mindenki depressziós és szorong, mert régen, ha a közösség kollektíven rendben volt, akkor az egyén is többé-kevésbé jól tudta magát érezni. De ennek a hiánya előidézi azt, hogy ha az egyént nem érdekli a saját környezete, abszolút igénytelen rá, nem fog odafigyelni ennek a védelmére, mert nem érdekli az se, ha másokat ez zavar. A kevés energia, amit arra fordíthatna például, hogy a szemetével mit csinál, arra megy el, hogy továbbra is abba az illúzióba ringassa magát, hogy egyedül van a világ ellen.
A művészetek területén a város és a természet távol került egymástól. Nem állítom, hogy nem lehet egyszerre mindkettőben hitelesen alkotni, de teljesen mások a múzsák. Aki egy erdei boszorkány misztikus már-már ijesztő vonzalmát és szerelmét akarja, annak Hekaté az inspiráció, de ha inkább egy nyirkos-macskaköves, párizsi pásztoróráról szól a mű, akkor Villon lesz az ő embere. Nem érdemes a két világot ilyen téren összemosni, mert gyönyörű és végtelen mindkettő.
A megoldást inkább abban látom, hogy tudatosan kellene közösségeket építeni. Újra odafigyelni arra, hogy a másik mit szeretne, és nem a lehető leghangosabban a saját igényeimet vagy azoknak a hiányát tűzzel-vassal érvényesíteni. Az ember igényessége, mind a környezetére, mind a saját életére, de igazából mindenre, már nagyon háttérbe szorult. Sorra zárnak be a kisállat-kereskedések, mert a felelősségvállalást már csak egy szűk réteg engedi meg magának. Ott tartunk, hogy függni valamitől, odafigyelni, hogy az a kis lény egyen és megkapja a szeretetet, amit érdemel, érdektelenné vált, ha a személy egyetlen életcélja az, hogy magát építse és ebben az egyben ne hátráltassa senki.
Nem tudom, hogy az irodalomnak van-e akkora hatalma, hogy ezen változtatni tudjon. Egy ideális világban, ahol a közszereplők még költők, színészek, festők és nem a tévé által felkapott figurák, talán lenne értelme, hogy a művészet felelősséget vállaljon a környezet megóvásáért. Így is szép és nemes a gesztus, de nem tudom, mekkora tömegeket tud mozgósítani.
Berg Judit
Számomra a természetvédelem és környezettudatosság azóta alapvető érték, amióta gyerekkoromban egy környezetismeret-órán ráébresztettek, hogy a rendelkezésünkre álló édesvízkészlet nem végtelen. A természetre olyan csodálatos, komplex entitásként gondolok, amely életünk alapvető feltétele. Az emberi civilizáció használhatja a rendelkezésre álló kincseket, de saját érdekünkben kötelességünk vigyázni a természetre. Ennek fontosságát mindenki saját bőrén is tapasztalja, amikor a megváltozott klímaviszonyok között elviselhetetlen hőségtől vagy éppen viharoktól, villámárvizektől szenved.
Mindezekkel már gyerekkorban érdemes foglalkozni, jó lenne ezekről is beszélgetni otthon és az iskolában, és szerencsére egyre több gyermek- és ifjúsági könyvben is előkerülnek ezek a témák is. Ha pedig a megváltozott klímaviszonyok nem tűnnek elég ijesztőnek, menjünk ki az erdőbe, csodáljuk meg a szépségét bármelyik évszakban, élvezzük az árnyékot és a madárcsicsergést, örüljünk a patakcsobogásnak, mert ott helyben egyértelművé válik, hogy mindannyian a természet gyermekei vagyunk!
Liana – a dzsungel fogva tart című regényemben a másfél éve történt kolumbiai repülőgép-szerencsétlenség túlélőiről, négy testvérről írtam, akik negyven napig bolyongtak egyedül az őserdőben, mire megtalálták őket. Túlélésükhöz elengedhetetlen volt az őserdő mélységes ismerete és tisztelete, amelyet őslakos indiánként születésüktől kezdve tanultak a szüleiktől, nagyszüleiktől. Megtalálásuk érdekében bevetették a modern civilizáció minden eszközét, amely a kolumbiai katonaság rendelkezésére állt, de az őslakosok segítsége és helyismerete nélkül az akció nem járt volna sikerrel. Számomra a történet legnagyobb tanulsága és szépsége, hogy az életben maradáshoz (és itt átvitt értelemben mindannyiunkra gondolhatunk) egyszerre szükséges a civilizáció és a természet ismerete, tisztelete.
Acsai Roland
A kérdésről elsőre egy idei emlékem ugrott be: gyerekkorom színhelyén, Abonyban ünnepeltük az 50. születésnapomat, és hosszú idő után először ott is aludtunk, aztán hajnalban, vagy még szinte éjszaka, mivel még javában sötét volt, gyönyörű kakaskukorékolás-koncertre ébredtem. Abony összes kakasa elkezdett kukorékolni, innen is és onnan is, távolabbról és közelebbről, felváltva felelgettek egymásnak a hajnali vagy még éjszakai csöndben. Miközben megbűvölve hallgattam, két dologra gondoltam: először is arra, hogy minden bizonnyal gyermekkoromban is ugyanilyen kukorékoláskoncerteket tartottak a kakasok, csak már elfelejtettem őket, másrészt meg arra, hogy ilyenek lehettek a régi, tehát száz vagy kétszáz évvel ezelőtti falvak hajnalai is, amikor az emberek még szinte mindent megtermeltek maguknak, és Abonyban – a kukorékolások jelenlegi nagy száma szerint – valószínűleg ma sem kell túl sok tojást vagy tyúkhúst vásárolniuk.
Még mindig Abonyból hozva példát, de közvetlenebbül az irodalomról beszélve felidézném nagyapám nővérének alakját a századunk elejéről, aki egészen épkézláb formaérzékkel rendelkező verseket írt egy kis füzetbe. Szimmetrikus sorokat, melyek már formájukban is egyfajta létező harmónia ideáját mutatták az ember és a természet között.
