A természet alakulása, a bolygónk jövője mindig is foglalkoztatta az emberiséget. Különösen igaz ez az elmúlt néhány évre, amikor is az éghajlatváltozásról és a globális felmelegedésről szóló hírek szinte mindennapossá váltak. Ez a fokozott odafigyelés pedig egy sor új fogalmat is eredményezett: ökogyász, ökobűntudat, klímaszorongás. De mit is jelentenek ezek pontosan, és honnan tudhatom, hogy én is érintett vagyok-e valamelyikben?
Ágoston Kostyál Csilla, az ELTE Ember–Környezet Tranzakció Intézet adjunktusa a klímaszorongást így magyarázza: „Az ökoszorongás a természeti környezet pusztulásától való, nem specifikus félelem.” Ezzel szemben az ökogyász és az ökobűntudat már jóval kézzelfoghatóbb. Az ökogyász egy már bekövetkezett természeti átalakulás érzelmi hozadéka, amely főleg olyan népcsoportokra jellemző, ahol az ember identitását erősen meghatározza a természethez fűződő viszonya. Rólunk ugyan ez kevésbé mondható el, de gondoljunk csak arra, amikor a nagypapa fájóan felsóhajt, hogy bezzeg az ő idejében még havasak voltak a telek és fecskékből is jóval több volt. A gyász mint olyan tehát valami régi, jól megszokottnak az elmúlását jelöli, melynek a felidézés, visszaemlékezés az alapvető feltétele, így értelemszerűen főként az idősebb generációt érinti; míg ökobűntudata többnyire azoknak az új világot már jól ismerő, jövőbe tekintő fiataloknak van, akik feltehetően rosszul érzik magukat, ha a krumplihéjakat a komposzt helyett a vegyes szemét közé dobják. A környezetpszichológiai mérések azt vizsgálják, hogy ezek az érzelmek hogyan hatnak az ember cselekvőképességére: környezetkímélő megoldásokra ösztönzik-e, vagy épp hogy megbénítják azt? Az eredmények vegyesek, vannak, akiket jó érzéssel tölt el, ha odafigyelnek a környezettudatos megoldásokra, míg mások úgy vélik, ők csak egy csepp a tengerben, ezért igyekeznek tudomásul sem venni a cselekedeteikkel járó negatív következményeket.
Kétségtelen, hogy a kérdéssel foglalkozni kell, de nem mindegy, hogyan. A klímaszorongás kiváltójaként – amely gondolkodásra, majd pedig cselekvésre ösztönzi az embert – eddig a „mindannyian meg fogunk halni” típusú kijelentések bizonyultak a leghatásosabbnak. A tudomány bonyolult klímajelentéseit a legtöbben értelmezni sem tudjuk, nem beszélve arról a megannyi ellentmondásról, ami egy-egy természettudományi tényközlésben található. Itt jön képbe az irodalom, amely a tudománnyal szemben – Antonia Menhert szavaival – képes lehet arra, hogy értelmet adjon a természet és a klímaváltozás „megragadhatatlan és absztrakt” jellegének. Joseph W. Meeker humánökológus szerint gyakran fordulunk az irodalomhoz, ha válaszokat keresünk az élet dolgaira. A Bevezetés az irodalmi ökológiába című írásában jegyzi meg, hogy az ember – tudatosan vagy sem, de – hajlamos arra, hogy irodalmi alakokat utánozzon és a szépirodalmi szövegekben előforduló élethelyzetek alapján döntsön a saját életéről. Ilyen módon pedig a természetet ábrázoló irodalmi szöveg képes lehet arra, hogy befolyásolja az ember természetfelfogását.
Hogy miként, arra a következő részben keresünk választ. Mint ahogy arra is, hogy mit is takar a már Meeker által is pedzegetett ökokritika, mi az az antropocén és az ökocentrikus, a normatív és a deskriptív ökokritika; mi köze van mindezekhez a romantika korszakának, hogyan viszonyultak a természethez reformkori klasszikusaink és hogyan a modernek? Vajon Petőfi, a természet szerelmese mit szólna a klímaváltozáshoz és a természettudományi ismeretekkel rendelkező, egyébként még kertészkedéssel is foglalkozó Jókai hogyan látta akkor természet és ember kapcsolatát? Végül pedig megvillantjuk a kortársakat is, akik szépirodalmi szövegeikben már célzottan foglalkoznak a klímaváltozás kérdéseivel.
Felhasznált források:
Az ökológiai válság pszichológiai következményei – interjú Ágoston Kostyál Csillával, ELTE, 2022. 08. 08.
Antonia Menhert szavait Domsa Zsófia tanulmányából idéztem. Domsa Zsófia: Ökokritikai hangsúlyok a kortárs norvég irodalomban, MTMT Tudományos publikációk, 2020.
Joseph W. Meeker: Bevezetés az irodalmi ökológiába, Liget, 2005. 02. 28.
