Az ember hajlamos úgy gondolni a természetre, mint valamire, ami rajta kívül van: vagyunk mi és van a természet. Ez a hozzáállás megfigyelhető abban is, hogy amikor a „természet közelségére” vágyunk, általában megkeressük a legközelebbi erdőt, hegyvidéket, tavat vagy mezőt – azaz kimegyünk a természetbe –, nem gondolva arra, hogy ezeken az általunk abszolút természetinek gondolt tereken ugyanúgy érezhetjük az ember keze nyomát – stégek, túraútvonalak, kővel kirakott tábortűzhelyek –, mint ahogy a legzsúfoltabb betondzsungel sem tudja teljesen elfedni, hogy valójában minden kis zegzugában ott lapul a természet. Ez az alapvető elhatárolódás pedig meggátolja, hogy természet és ember kapcsolatát egységben lássuk és az alapján értelmezzük. Az egységben látás tehát az összhang megteremtésének alapvető feltétele. Hogy miből áll ez, hogyan kell értelmezni, a legjobban az irodalom, a művészet tudja megragadni. Erre mutatunk most néhány példát.
„Amikor az erdőn jársz, és rábukkansz valahol egy forrásra, ülj le melléje csöndesen, és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogod a zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízből. Ha pedig jó füled van, és érted az erdő nyelvét, akkor meghallhatod azokat a csodaszép meséket, amiket a forrás, a csermely, a patak tündére elmond ilyenkor a fáknak.”
(Wass Albert: Tavak és erdők könyve)
„Vajon boldogok-e a fák, mikor virágzanak?”
(Gárdonyi Géza: Ida regénye)
„Csak ne lenne olyan gyönyörű a világ! A hajnalok! A víz, az erdő! A növények, az állatok! S közben minden nyomorúságukkal, ne lennének olyan érdekesek az emberek!”
(Márai Sándor: Ami a Naplóból kimaradt)
„Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.”
(Radnóti Miklós: Esik az eső, fölszárad…)
„Aki az erdő fáitól, a sziklától, a zuhogó pataktól és a vándorló felhőktől kéri kölcsön a gondolatokat, az nem is fogy ki soha belőlük.”
(Mikszáth Kálmán: Tót atyafiak)
„A világ olyan gyönyörű, hogy egyre nagyobb felelősség embernek lenni.”
(Szabó Magda: Hullámok kergetése)
„Érdemes közel lenni a földhöz, nem elfelejteni, hogy te is része vagy annak. Ha lehajolsz, esetleg megszúr egy tövis, ha átmégy a patakon, vizes, iszapos leszel. Nem baj, élsz.”
(Cseh Tamás: Beszélgetőkönyv)
„Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz.”
(Petőfi Sándor: A Tisza)
„Mély tisztelettel üdvözöllek, eső! Köszöntelek, égi pöttyenések, vonuló felhők morzejelei... Ne is nézzétek őket felnőtteket, vízcsepptől félőket, ahogy futnak-menekülnek előletek ernyőjük oltalmába, házuk fedele alá. (...) Kedves csöppek, ti csak nekünk estek, akiknek még bőre örömmel fogadja alig észrevehető érintéseteket... Ti vagytok az állandóság, a mindig másnak és mindig ugyanannak érzékeny egyensúlya, a jelen idő, amit egyes szám első személyben csak mi merünk végigélni, felosztva és megnyújtva a tünékeny pillanatot, ahogy a tenger osztja meg magát újra meg újra felcsapódó tarajos hullámokba.”
(Örkény István: Vérrokonok)
„A természet örök könyvét forgatni ne szünjél:
Benne az istennek képe leírva vagyon.”
(Vörösmarty Mihály: A természet örök könyvét…)
„Természet. Bünteti a szenvedést és jutalmazza az örömet – ez az egyetlen törvénye.”
(Karinthy Frigyes notesze)
„Ismerd fel, hogy a fülemüle jól énekel, a kutya jól ugat, a bárány jól eszi a füvet, az ember a bárányt és a fű az emberhullát: minden a helyén van, minden tökéletesen táncolja a maga táncát és kiválóság nincsen. Az összhang teljes és megzavarhatatlan.”
(Weöres Sándor: Haláltánc)