Hogyan élted meg a színháznélküliséget?

Bevallom, hogy hiába terveztem sok mindent, kevés dolgot tudtam megvalósítani ebben az időszakban. Egy idő után azt éltem meg, hogy mivel nincs meg a napi rutin, nem dolgozhatok, azaz nem csinálhatom azt, amit nagyon szeretek, elkezdtek megszűnni a kreatív energiáim is.

Megpróbáltam legalább arra odafigyelni, hogy karbantartsam magamat, ezért edzettem és énekeltem is. Szerencsére a szinkronstúdiók csak rövid időre álltak le, ott lehetett folyamatosan dolgozni. Aztán kezdődtek az online színházi előadások, tehát valójában csak pár hétig tartott a teljes leállás. Az elmúlt másfél évben még jobban rádöbbentem:

annyira szeretem a munkámat, hogy borzasztóan nehéz számomra nélküle élni.

Egyetlen pozitív oldala volt csak a leállásnak: megéltem azt, hogy van karácsonyom, esténként és hétvégén is otthon tudok lenni a férjemmel. De azért már túl hosszúra nyúlt a szünet, és én csak úgy vagyok teljes ember, ha a másik fele is megvan az életemnek: a munkám. Nem találtam olyan pótlékot, ami ezt kiváltaná.

Voltak élő streamelt előadásaitok?

Élő előadásunk nem volt, csak felvételről láthatta a közönség a darabokat. Nagyon furcsa volt így játszani. A La Mancha lovagja felvétele volt a legnehezebb, mert abból csak két előadást tudtunk játszani, aztán bezárt a színház. Ezért nincs még benne annyira a zsigereinkben, nincs elég tapasztalatunk az előadásról. Az Abigél felvétele más volt: azt már legalább kétszázszor játszottuk, ezért nem hiányzott annyira a közönség visszajelzése, mint egy frissen bemutatott darabnál. A raktárszínházi előadásainknak viszont kifejezetten jól áll a streamelés.

Lassan nyitnak a színházak, milyen feladatok várnak rád?

Igen, egyszer csak elkezdenek majd összecsúszni a munkáim. Szerencsére az anyaszínházam, a Budapesti Operettszínház nagylelkűen alkalmazkodik ehhez a helyzethez. A szervezésnek, a művészeti titkárságnak nehéz feladat lesz, hogy egyeztesse a színészeket.

Izgatott vagyok az elkövetkező időszak miatt, sőt van bennem egy kis félelem is, hiszen a semmiből most hirtelen a topon kell lennem.

Az ehhez szükséges kondíciót pedig csak a színpadon lehet fenntartani. Hiába gyakorolsz, edzel otthon, az agyadat is kondiban tarthatod, de azt, amikor stresszesen, intenzíven dolgozol a próbákon, amikor állandóan benne vagy egy folyamatban, semmivel sem lehet pótolni. De most a vezetőség komolyan figyel arra, hogy ez a kondíció és a zenei pontosság meglegyen.

Sok szép feladat vár rám: már javában zajlik a Hegedűs a háztetőn próbafolyamata; júliusban Nők az idegösszeomlás szélén-premierem lesz Veresegyházon Tasnádi Csaba rendezésében; Szegeden a West Side Story-t mutatjuk be, aztán pedig kezdődnek a Nine próbái.

Augusztusban a Szegedi Szabadtéri Játékokon a West Side Story-ban Anitát alakítod majd. Mit gondolsz, hogyan nyúl a darabhoz Alföldi Róbert?

Kíváncsi vagyok rá, nagyon várom a próbafolyamatot. A West Side Story számomra a csúcsok csúcsa, remekmű: szeretem az első hangtól az utolsóig. Még nem dolgoztam Robival, és kíváncsi vagyok, ő mit lát ebben az unásig látott történetben, Rómeó és Júlia-sztoriban. Érdekel, hogy mit gondol ma erről a darabról: modernizálja-e vagy klasszikusan akarja megrendezni. Várom az olvasópróbát, hogy ez kiderüljön. Az biztos, hogy föl kell készülnöm a mozgásra, mert az Anita táncos szerep. Rég játszottam már Szegeden; nagy ajándék, hogy színpadra léphetek a Szabadtéri Játékokon. És külön öröm, hogy az előadás karmestere Silló István lesz, akivel hosszú idő után végre újra együtt dolgozhatok.

A musicalrajongó közönség izgatottan várja a Nine című musical bemutatóját a Budapesti Operettszínházban, amelyet Balázs Zoltán rendez. Ezzel hogyan álltok?

Három héttel a premier előtt álltunk le a próbákkal, így sajnos ez az előadás sem készült még el. Augusztus végén folytatjuk a munkát, és szeptemberben lesz a premier. A próbaidőszak leglényegesebb négy hete előtt kellett bezárni a színházat. A Nine borzasztóan bonyolult szövetű előadás lesz; nem volt egyszerű belehelyezkedni, megszokni, fölvenni a fonalat, ebből adódóan letenni sem volt könnyű. Pont akkor kellett leállni a próbákkal, amikor érezni kezdtük, megtanultuk jól kezelni, érteni a másik kommunikációját, és a rendezővel is összehangolódtunk.

Miért bonyolult előadás a Nine?

Részben Zoli sajátos munkamódszere miatt. Aprólékosan kielemzünk vele minden mozzanatot. Ő végtelenül határozott; lépésről lépésre, a fizikai cselekvés szintjén beállít mindent, nagyon pontos elképzelés van a fejében, és elvárja, hogy pontosan tudjuk a szöveget. Másrészt komoly és nehéz képek vannak az előadásban, sok a szereplő, és hármas szereposztásban fogjuk játszani.

Sokszor úgy vagyok a színpadon, hogy nincs szövegem, effektíve nem vagyok részese a jelenetnek, csak reagálok a történésekre. Van egy nem egyszerű, csupa lépcsőkből álló díszlet, azt sem volt könnyű megszokni.

Milyen a szereped?

A főszereplő, Guido Contini feleségét, Luisát játszom. Ő drámai szín a történetben, s mint minden férfinak, Guidónak is a felesége a biztos pont az életében. Egy olyan részt látunk az életükből, ami már az utolsó előtti lépcsőfok a kapcsolatukban: utazással próbálják megmenteni a házasságukat. Luisa komoly személyiségfejlődésen megy keresztül, és a darab végére eljut odáig, hogy meghozza a döntését: akar-e ebben a kapcsolatban maradni vagy nem.

Végtelenül izgalmas, érdekes szerep, és lesz két jó dalom is. A szereplőknek mikrorezdülésekkel kell ábrázolniuk a házaspár kapcsolatát, és alá kell támasztaniuk Guido mindenféle őrületét. Ezáltal kell majd megértenie a közönségnek, hogy miért szeretjük őt annyira. Sajnos a próbafolyamatban nem jutottunk az előadás végéig, csak a jeleneteket raktuk össze mozaikokként. Luisa megformálása abban is különbözik az eddigi munkáimtól, hogy még soha nem volt ennyire kidolgozott szerepem.

Lehoczky Zsuzsával

Miért szereted a musicalműfajt?

Azt az adottságot kaptam, hogy énekben tudom a legjobban kifejezni magam, ezért eleve vonz a zenés színház. A musical nagyon összetett műfaj. Azért fantasztikus, mert mindenfajta stílus előfordulhat benne a klasszikustól a rockig és a fekete zenékig. És előadói műfaj, így jóval több, mint amikor csak kiállsz a színpadra, és elénekelsz egy számot. A zenének pedig olyanfajta vivőereje és varázsa van, amit nem lehet és nem is kell elmagyarázni. Aki énekel, annak azért, aki hallja és szereti, bármilyen zene által bevonódik, annak pedig azért. Ez tényleg varázslat! A zene, a musical az ember lelkére hat. És ez átmegy mindenféle agyi, gondolkodási szűrőn is, és rögtön a szívbe talál.

Szerintem a musical mindent egyesít, ami a színházban a legeslegjobb.

Hogyan lettél musicalszínész? Volt zenész vagy színész a családban?

Anyukám szépen énekel, játszott hangszeren is, de a családban klasszikus értelemben nincs művészlélek. De a szépirodalom, a kultúra mindig is fontos volt otthon. A nagymamám szerkesztő volt a diafilmgyárban. Állandóan verseket idézett, s emlékszem, hogy az idézeteket még időskorában is mindig pontosan tudta. Így az irodalom és a nyelv szépségét gyerekkoromtól magamba szívtam.

Mivel a szüleim elváltak, az első osztályt Csepelen, a másodikat már Soroksáron végeztem el, mert elköltöztünk. Csepelen még nem ment az olvasás, állandóan fekete pontot kaptam, kudarcélmény volt az iskola. Soroksáron viszont volt egy fantasztikus tanárnőm: Nagy Ági néni. Az ő segítségével a második osztály végére már a legjobb olvasók között voltam, így az olvasás pozitív élménnyé vált számomra. Ezért a mai napig nagyon hálás vagyok neki. Úgy gondolom, hogy ha ő nem adja ezt a tudást a kezembe, akkor nem biztos, hogy itt tartanék vagy ilyen könnyű lett volna az utam.

A zene pedig úgy került az életembe, hogy a nevelőapukám szerette a musicaleket, ezért otthon sokat hallgattuk a Jézus Krisztus szupersztárt, az Evitát, az István, a királyt. Ez utóbbit a nővéremmel beosztottuk: én voltam a Koppány-, ő az István-csapat. A nővérem nem egy pacsirta, de az kiderült, hogy én igen. Később énekeltem az iskolai kórusban is, de még akkor sem volt egyértelmű, hogy színész leszek. Aztán az Eötvös Gimnáziumban indultam a Ki mit tud?-on. A Fényév távolságot énekeltem a capella, és megnyertem a versenyt. Bennem ott, akkor tudatosodott, hogy az énekléssel hatni tudok az emberekre. Akkor már Rock Színház-rajongó is voltam, és rongyosra néztem az előadásokat. Akkor kezdtem el rajongani ezért a műfajért. Aztán anyukám 1996-ban benevezett a Ki mit tud?-ra, és számomra is meglepetés volt, hogy megnyertem.

Ez a visszajelzés megerősített abban, hogy érdemes az énekléssel, a színészettel foglalkoznom: talán ez az utam. Szóval nem az a kislány voltam, aki már kiskorában tüllszoknyában pörgött a tükör előtt, és azt mondta, hogy „színésznő vagyok”. Sok apró összetevője volt annak, hogy a pályára kerültem. A mi generációnk számára nagy reveláció volt, amikor Miklós Tibornak, Kocsák Tibornak és Várkonyi Mátyásnak köszönhetően a Rock Színház által új lendületet kapott a musicaljátszás Magyarországon.

Egy szerep megformálásakor az éneklés segít abban, hogy oldódj a színpadon, vagy a figura megformálása segíti az éneklést?

A musicalnek éppen az a lényege, hogy a szövegen kívül adott a zene is. Hogy mit mond a zene, milyen a karaktere, azt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ez olyan, mint egy nagyon erőteljes instrukció. És mivel nekem a legnagyobb sikerélményt mindig a zene, az éneklés szerezte, én ebből tudok kiindulni, innen fejtem vissza a figurát. Egy jó zenés darabban mindez összefonódik, mert olyan lesz a dal, amilyen a karakter, és egyenrangúan kell kezelni a prózai elemeket is. Éppen azért, mert annyira erős a zene szerepe, fontos, hogy az az elhangzott pár mondat is ugyanolyan erejű tudjon lenni. Vannak zseniális darabok, amelyekben ez nagyon jól működik, de olyanok is, amelyekben kevésbé. Ilyenkor a színésznek több munkája lesz azzal, hogy a prózai jeleneteket erősítse; vagy az egyéniségéből kell többet hozzátennie. Ez izgalmas feladat.

Hogyan készülsz egy új bemutatóra? Megnézel más előadásokat, elolvasod az alapművet?

Az alapműveket szeretem elolvasni, de nem nézek meg másokat, csak a premier után. Jobban szeretek a saját intuícióm alapján dolgozni; azt figyelni, hogy belőlem mit vált ki a mű.

Bízom a tapasztalatomban, a megérzéseimben, az agyamban és az elemzőképességemben, hogy elő tudom hozni a figurát magamból.

Melyik a legkedvesebb szereped?

Nem lehet rangsorolni a szerepeimet, mert mindegyik kedvenc valamiért. Az Elfújta a szél közel áll a szívemhez, mert zeneileg az a világ, amit én képviselek, és nagy sikert hozott számomra, amit sosem fogok elfelejteni. Ugyanez igaz a Rebeccára, amiben Danverst játszhattam; fantasztikus lehetőség volt akkor egy ilyen nagy szerepet megformálni. Nagyon vágytam rá, hogy a La Mancha lovagjában Aldonzát újra eljátszhassam, mert amikor korábban játszottam, megoldottam ugyan, de még túl fiatal voltam a szerephez.

Ugyanilyen a Yentl is, amit a főiskolán csináltam meg, és a mai napig az él bennem, hogy nagyon szeretném még egyszer eljátszani. Vagy a Mesterkurzus, ami prózai darab: azt is jó lenne öt-tíz év múlva bemutatni. De a Szépség és a szörnyeteget is nagyon szeretem. Abban az a szépség, hogy annyiszor játszottuk karácsonykor, hogy amikor megszólal a zene, elindul a mese, úgy érzem: újra kisgyerek vagyok. Szerencsére sok szép szereppel ajándékozott meg az élet, és egy-két kivétellel mindegyik szerepemet tudtam szeretni.

Elfújta a szél, Budapesti Operettszínház
Fotó: Éder Vera

19 évesen a Ki mit tud?-on gondoltad volna, hogy ilyen sikeres pályád lesz?

Nem, ezt biztos, hogy nem gondoltam. Nagyon érdekes fázisok voltak az életemben. Már az is hihetetlen volt, amikor Miklós Tiborral és Nagy Anikóval együtt dolgozhattam a Piccolo Színházban.

Évekig néztem őket lentről, a nézőtérről, aztán egyszer csak a kollégájuk lettem.

Nagyon felnéztem rájuk: ők korszakot teremtettek, és fontos lépcsőt jelentettek az itthoni musicaljátszás számára. Tibi most is nagyon hiányzik…

Azután pedig hihetetlen lépés volt a Madách Színház és az Operettszínház színpadán szerepelni. Földes Tamás rajongója voltam: előadások után megvártam, ajándékot adtam neki, fényképeket dedikáltattam vele – aztán pár év múlva már kollégákként álltunk egymás mellett. Soha nem gondoltam, hogy az a duci soroksári kislány valaha egy színpadon fog állni ezekkel a hírességekkel.

Most is megilletődöm ettől. Rengeteg munkával jutottam el idáig. Nem jellemző az életemre, hogy az ölembe hulltak volna a dolgok, de ettől függetlenül nagyon szerencsés vagyok, és erős bennem a hála érzése. Szakmailag teljes az életem, és van egy csodálatos házasságom, ezért is nagyon hálás vagyok. Szerintem a mai világban nagy dolog, ha valaki megtalálja a párját.

Nagyon jó színésznek lenni, mindenfajta szegmensét szeretem. Nincsenek benne határok, annyi mindent ki lehet a színpadon próbálni… És szükségem is van mindenre, ami a kreativitáshoz, a zenéhez, az énekléshez, a színházhoz kötődik.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu