A nagy magyar rock and roll svindli

A hatvanas években, a hiánygazdaság korszakában minden helyettesített valamit: demokráciát a népi demokrácia, az autót a Trabant, a kávét a cikória. A lényeg az volt, hogy senki ne úgy nézzen ki, mint a KISZ-es igazolványába ragasztott képe, illetve lehetőség szerint eleve kerülje el az ehhez hasonló szervezeteket, ami azért is volt nehéz, mert szinte mindent a KISZ szervezett, részben a rock and rollt is. Még diák voltál, de már minden arra emlékeztetett, hogy hamarosan melós leszel, azaz véget ér a lázas ifjúság, addig meg minek ugrálni.

Mindennek megvolt a másolata, még a klasszikus képregényeknek is. Ez volt a hívogatóan színes Füles, amiben vetésforgóban jöttek a viccek, a rejtvények és a képregények. 1957. február 3-án jelent meg először, amikor már megszűntek a forradalom szórványharcai, és kezdetét vette a kőkemény megtorlás, és az életben nem a Skandi módra rejtvénytípus volt a legnagyobb talány. A hatvanas évek rajzos történeteiben még nem a klasszikus képregények kabalaállatkái mosolyogtak ránk, még messze volt Pif vagy a Disney-féle állatkert, jórészt Korcsmáros Pál és Zórád Ernő zseniális rajzain a klasszikus regények felképesített adaptációit láthattuk. Máig sem tisztázott okokból a balosnak mondott, de még így is nagyon kapitalista Pif újságok megjelentek a magyar újságosbódékban, talán azért, mert valaki elhitette az Ifjúsági Lapkiadó igazgatóságával, hogy ha egy gyerek tíz percig pislogva bámulja magát Pifet, akkor az Leninné változik.

Az ötvenes évek második felében, amikor a legnagyobb energiák nem a részecskegyorsítóban szabadultak el, hanem a rock & roll táncesteken, mi, magyarok nem a tánccal voltunk elfoglalva, hanem azzal, hogyan kell szétvágni Sztálin szobrát, és milyen messziről kell elhajítani a Molotov-koktélt. Vagyis a forradalommal. Utána pedig azzal, hogyan tüntessük el 1956 nyomait, a legbiztonságosabb trezorba helyezve az emlékeket: a szívünkbe. Amikor a megtorlások után elindultak a tánciskolák, a zenészeknek még nem volt lila zakójuk párducmintás gallérral.

A magyar rock and rollerek a Vörös Október Ruhagyár zakóiban tépték fel az aszfaltot, és mentek le túlságosan is mélyre a twistben. Ezek azok az évek, amikor a rock and rollra még nem úgy tekintettünk, mint egy közműszolgáltatásra, amikor a zene, vagy egy-egy vicc, és maga az öltözködés is veszélyes lehetett. Akkor még több helyettesítő anyag volt a rockban, mint a Globus konzervekben. Amíg nem voltak igazi rockhőseink, addig az olasz és a francia filmekből vettük le a vagányok és a kívülállók attitűdjeit, a felnőttek világának tagadását, egy sor olyan együtthatót, ami nélkül elképzelhetetlen volt a beatérzés. Sokan persze nem is a klubokban találkoztak először a csörömpölő zenészekkel, hanem a Ludas Matyi karikatúráiban. 

A hivatalos politika mantraszerűen ismételgette, hogy a rock and roll múló divat, nem fog gyökeret ereszteni a szocialista kultúrában. 

És valóban, maga a klasszikus rock and roll csak 1980-ban, már mintegy nosztalgiahullámként söpört végig az országon, köszönhetően Fenyő Miklós fétisének. A zöld zakós, mentol illatú rock and rollt a Hungária hozta divatba 1980 tavaszán, amikor Erdős Pétert megkerülve a Hungaroton végre engedélyt adott Fenyő Miklósnak, hogy megvalósítsa álmait, azaz megadta az építési engedélyt az Angyalföld határában felépülő Jampec Mennyországra. Tehát 1980 elején, amikor kitört az Edda-hisztéria, és minden arról árulkodott, hogy az őszinte kőkemény rock örök lesz és elpusztíthatatlan, már a startvonalon állt az a zenekar, amelynek tagjai csak a derű óráit számolták, akiknek köszönhetően még a nejlon ingnek is vattacukor illata volt.

A rock and roll minden évtizedben mást jelentett. Nálunk a szabadságot először nem a tánctermekben vívták meg, hanem a Corvin közben, a Nagykörúton, és szinte minden vidéki város pártközpontja előtt. A forradalom leverése után a fiatalok eltűntek az utcákról, a rendezvényekről, valahogy úgy, ahogy az 1848–1849-es szabadságharc leverése után is visszahúzódott a polgárság és a nemesség a négy fal mögé. Csak az 1960-as évek közepén jött elő az ifjúság a rock and roll és a beat hívására, és ugyan nem lett a rock and roll az egész évben a farsang, a tombola és a csókmaraton metaforája, de már a lóden kabátok nemcsak ólombokszert, Mecseki Itókát rejtettek, hanem randikra hozott konyakmeggyes dobozokat is.

Az első körberajongott sztár Németh Lehel volt, akinek a kocsija szélvédőjére rúzsfoltot nyomtak a nők. Olyan hisztéria övezte minden lépését, akár a hollywoodi csillagokét.

Az első igazi zenekar, amelyért megvesztek a rajongók, az a Vigyázó utcai klub szupersztárja, a Scampolo volt. És persze ahol lányok voltak, ott megjelentek a balhés fiúk is, és ezzel együtt megkezdődik a huligánok kriminalizálása. Ők voltak, akik verekedtek, felszedték a síneket, és olyan ribilliót csaptak, mint az 1956-os felforgatók.

1965-ben elindul a külföldi rádióadókat helyettesítő Csak fiataloknak, Komjáthy György műsora, és már magyarul is megszólal az Illés. 1966-ban kezdte diadalútját a Halló fiúk, halló lányok című műsor, ami már azt is megmutatta, hogyan kell viselkedni, hogyan kell kulturáltan szórakozni. A Budai Ifjúsági Park vezetősége afféle mintahelyet akart csinálni a szórakozóhelyből, kötelezővé tette a sajátos dress code-ot (sportos frizura, fehér ing, zakó, szövetnadrág), sokszor még a nyugati fiatalokat sem engedték be a turistaöltözékük miatt. A fiúk tehát úgy néztek ki a klub bejárata előtt, mintha nem ért volna véget a szalagavató báljuk, a szoknyás lányok pedig eminens tanulókra emlékeztettek.

Később a külvárosok gyári klubjaiból a fiatal magyarok behozzák a rezgést a belvárosba, feltűnnek a kockás ingek, a vastag nadrágszíjak és csatok, a hajpántok, a filctollal a köldök fölé rajzolt virágminták. De aki rongyos farmert, virágmintás inget, birkabőr mellényt, Krisztus papucsot viselt, az kinn maradt.

A boszorkányüldözés akkor ért véget, amikor 1970-ben Kádár egy ifjúsági gyűlésen kijelentette: „Mindenki olyan hosszú hajat hord, amilyet akar, csak mossa.” Aztán Gyurkó László, Kádár életrajzírója nyílt levelet írt a Valóság című folyóiratban a KISZ Központi Bizottságának, majd 1971-ben, amikor már túl vagyunk a hippi nyarakon, amikor már feloszlott a Beatles, és meghalt számos rockidol, az Ifi Parkból eltűnik a dress code. A sajtóban jórészt pejoratívan írtak a hippikről, a leginkább emblematikus írást az 1970. februári Magyar Hírlap hozza a Nagyfa galeriről, amiben olyan jól sikerült a karaktergyilkolászás, hogy a világbékét óhajtó hippiket sikerült a nyilasokkal szimpatizáló huligánként bemutatni. „A hangadók – Szandbauer és a többiek – elkezdték teli torokból fújni a rossz emlékű náci indulót, az Erikát… A régi fasiszta mars ütemére pedig a felvonulók kiverték a díszlépést. De Szandbauernek, a Szőke Lordnak, a Hercegnek, a Szerzetesnek és a többieknek ez sem volt elég, és ütemesen ordítani kezdték: Heil Hitler! Kitartás! Éljen Szálasi!… A társaságot a Szabadság térre érkező rendőrök a felháborodott járókelők segítségével szétoszlatták.”

A hatvanas évek 1973-ig tartott, akkor oszlott fel az Illés, akkor fulladt botrányba a magyar Woodstock, a miskolci popfesztivál, majd eljött a middle of the road korszaka. Az ifjúság újra táncolni akart, a Holdat bámulni, amely abban az időben sajtból volt. A létező szocializmusban leginkább a mesesajtra emlékeztetett – aminek a címkéjén – tessék egy újabb ellentmondás – egy Ford T-modellt is láthattunk, ami mégis csak a kapitalizmus motorizációjának a szimbóluma volt. A hetvenes évek közepén a Bergendy funk-popjára ezrek táncoltak, miközben már megalakult a Skorpió és a P. Mobil is, hogy aztán 1977 körül berobbanjon a hardrock és ciki legyen a Bergendy. Ehhez képest Bergendy István szaxofonozik a P. Mobil Csillag leszel című dalában, szóval inkább ifjúsági szubkultúrák csaptak össze, nem pedig zenész kollégák, hiszen az ORI-büfében szinte mindenki kolléga volt.

A Bergendy komolyan vette, hogy a pop szabadidős tevékenység, előnyben részesítették a napfényes funkyt, a püspöklila palástokat, Demjén Rózsi pedig a szado-mazós bőrszerkókat is, de nem voltak sokkal szelídebbek a diszkókirálynők szettjei sem. Abban az időben így gondolkodott a rendőr, a taxis, és a tesitanár: aki zenész, az bolond is kicsit, a lényeg, hogy van egy-két jó száma.Azon sem akadt ki senki, hogy a Beatrice 1978-ban a funky diszkóból a bőrös, punk jellegű, kiátkozott zenekar lett, de azon sem, hogy Szigeti Ferenc a táncdalozó-bálozó Corvina után megalapítja a hardrock zsánerű Karthagót, és azok csápolnak a koncertjeiken, akik kiröhögték a restiben a Corvinát. Az ifjúsági probléma valójában nem a hatvanas években tetőzött, hanem a hetvenes évek végén, amikor egy generáció vonult ki a társadalomból, a parkokba az aluljárókba, az elhagyott terekre.

A rock and rollban jórészt ugyanazt a néhány akkordot variálják, mégis sokan úgy érezték, hogy a rock a folyamatos társadalmi változások kísérleti laboratóriuma. Ott van például az orkánkabát, ami a hatvanas években a modern metaforája volt. Ehhez képest a mezőgazdaságban élők már a hetvenes években is abban kapálták ki a veteményből a muhart, ha esett az eső. Az orkán kabát egy időben maga volt a rock and roll volt, pedig hordta mindenki: a francia egzisztencialisták, téeszelnök, Alain Delon, a párttitkárok, azok, akik nem akartak nehéz szövetkabátban flangálni.

A társadalmi változásokat nemcsak a kabátok, a rock and roll, de a képregények is jelezték. Bár publikált képregényeket a Füles, a Pajtás, és a Hahota is, mégis a nagy pillanat a Kockás képregény magazin 1981-es megjelenése volt. Itt minden erről a műfajról szólt, ráadásul színesek voltak a rajzok, szemben a Füles vagy a Hahota történeteivel. Igaz, hogy magyar nyelven is kapható volt a Mozaik, de az valahogy nagyon NDK-s maradt, hiába járt Abrax, Brabax és Califax az ókori Görögországban vagy akár a Dunántúlon, minden bokorban ott láttunk egy Stazi-ügynököt. Na, jó, nem, mert gyerekként fogalmunk sem volt a Staziról. A francia Pif kiadványok mögött viszont biztosan a francia kommunisták álltak, mégis minden ízükben olyanok voltak, mintha New Yorkban gyártották volna azokat. A Kockás egyik állandó sztárja Rahan volt, aki még a kor tetoválóit is megihlette, így Baracskán nemcsak sellős tetkókat készítettek, hanem Rahant is. Rahan szinte rocksztár volt, mégis több évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy itthon is közös nevezőre hozzák végre a rockzenét és a képregényt.

A képen a Hungária együttes ünnepel 1982-ben a tihanyi Sport étteremben abból az alkalomból, hogy az együttes Rock and roll party és a Hotel Menthol című lemeze platinalemez lett. Fotó: Gábor Viktor/Fortepan

Megjelent a Magyar rocktörténet című képregénysorozat első része, amely a ’60-as, ’70-es éveket, a magyar rock hőskorát mutatja be. Írta: Kántor Mihály. Rajzok: Szabó Csaba és Fritz Zoltán. Művészeti vezető: Futaki Attila. Előszó: Jávorszky Béla Szilárd. A kiadvány fő támogatója a Petőfi Kulturális Ügynökség.