Ha a teljes pályádat nézzük, hatvanévnyi színpadi és élettapasztalat megidézésére vállalkozunk most.

Legyen akkor hatvan év. Épp 1961-ben kezdtem el gitározni, ekkor váltottam át csellóról, amely hatéves koromtól az alaphangszerem volt. Szóval, amikor a Beatles megalakult, én is megnövesztettem a hajamat, és elkezdtem gitározni. Egyszerűen kimaradtam a csellóórákról.

Azóta sem játszottál csellón?

Volt a kezemben… Török Máté csellója. Megszólaltatom, de abban már nem vagyok otthon, gyakorolni kellene. A cselló gyönyörű hangszer, az ember természetes hangjához közel lévő frekvenciasáv, a legemberibb hangszernek tartom. Mindig odafigyelek, ha hallom. Nagyon szerettem, de aztán elvitt a gitár másfelé. Akkoriban még a dallamos zene volt a menő, és minden együttesnek karaktere volt. Ez volt a lényeg. Minden együttes egy-egy baráti társaság volt.

Amikor eljutott Magyarországra a Beatles, hogyan változott meg a zenei élet? Hogyan nézett ki ez a pillanat?

A Rákóczi Gimnázium első osztályában négy együttes volt. Zenekarok, gitárzenekarok. Megalakultunk, és saját nótákat írtunk. Az érzést a Beatles adta, de nem az ő dalaikat játszottuk, hanem sajátokat. Rédey Gáborral, aki basszgitáros volt, meg Benkő Dániellel, a későbbi lantossal jártunk egy osztályba. Jó hangulatú idők voltak, ez kapta meg igazán az embert.

Elkezdtük gyártani a gitárokat, én egyből basszusgitáros lettem, mivel csellista voltam, ezért basszusgitárt csináltam először. Volt a Strangers nevezetű együttesünk, utána a Wanderers, majd, amikor kezdtek fegyverkezni a zenekarok – én ezt úgy hívom, hogy beindult a fegyverkezési hajsza –, és az erősítők is megjelentek, mindenkinek kellett volna saját felszerelés. Nos, apám mint pedagógus, nem tudta ezt finanszírozni nekünk, a két gyereknek, és ekkor találtam ki azt, hogy akusztikus hangszereken játsszunk.

Itt egy újabb legenda következik, miszerint a tied volt az első tizenkét húros gitár Magyarországon… Megvan még ez a hangszer?

Igen, meg lehet találni, Leskowszky Albert kecskeméti hangszergyűjteményében ki van állítva. Ő találta meg összetörve, de megcsináltatta, és azóta ott őrzik. Egyszer ideadta nekem Kecskeméten egy buliban játszani, szörnyű volt. De az eleve egy mese. Először az ausztrál Seekers együttesnél láttam egy ilyen Epiphon nevezetű gitárt, aztán vettem egy orosz hathúrosat ötszáz forintért, egy Masinát, és azt alakíttattam át. Lementem a Böszörményi út elejére a hangszerészhez, hogy csinálja meg nekem tizenkét húrosra, de nagyon szabadkozott. Végül meglett, elég durung volt a nyaka, majdnem a csellóhoz hasonlított, azt sem tudtam, hogy van húrozva, először tettem rá a vastagat, utána a vékonyat, mert nem láttam ilyen hangszert életemben soha. Az volt a szép, hogy végül úgy szólt, mint a csemballó, nagyon érdekes, szép hangja lett.

Ez megvolt tehát, aztán a testvérem kapott egy hathúros gitárt, talán Lengyelországból. A Toldi Gimnáziumban egy osztályba járt Balázs Gáborral, aki a padba hegedűalakokat vésett, és kiderült róla, hogy hegedűs, de az is, hogy hajlandó lenne bőgőzni. Apám néhai zenekarában volt egy nagybőgő, ezt vettük meg háromezer forintért, így megvoltak a hangszerek, és elkezdünk hármasban muzsikálni. A saját örömünkre. Ez volt a Tolcsvay-trió, 1966–67 környékén.

Aztán a sok tekintetben izgalmas 1968-as év következett…

Tehát 1967-ben elkezdtünk muzsikálni, és a Toldi Ferenc Gimnáziumból benevezték az együttest a Forradalmi Ifjúsági Napok rendezvényére. Kint zenéltünk a függöny előtt, mert nekünk nem kellett erősítő, aztán egyszer hátulról kinyúlt egy kéz, és megpróbált berángatni, hogy hagyjuk abba. Rácsaptam erre a kézre, és folytattuk. Tizenöt percet terveztünk, gondoltam, ha már egy fillért sem fizetnek, hát annyit játszunk, amennyit akarunk. Nem tudtuk, hogy ez egyben a Ki mit tud? helyi selejtezője, de a vége az lett, hogy egyből bepakoltak bennünket a Ki mit tud? döntőjébe. Gondolom azért, mert nem tudtak hova kategorizálni, már csak az akusztikus hangszerek miatt sem. Ilyesmivel csak a polbeatesek voltak, és a polbeat irodalmi színpadok mellett ilyesmivel csak mi voltunk, mi ezt folkbeatnek neveztük el. Aztán a bolgár művelődési házban, a döntőn Gyulai Gál János a következőket mondta:

Itt mindenféle politikailag megfelelő gondolatokat lehetett hallani, de ezek után jött a Tolcsvay-trió, amely várakozáson felül muzsikálni kezdett…

Ezért nyertük meg. Így indult, és innen kezdve fantasztikus volt, ahogyan másnap már megfordultak utánunk az emberek, akik láttak a televízióban. Meg kellett szokni ezt a hirtelen jött „sztárságot”, elviselni és kezelni kellett. 

Mi következett a hirtelen jött siker után? Gyakorlatilag ettől kezdve vált branddé a Tolcsvay név.

Jöttek sorban a kislemezek meg a rádió- és televízió-felvételek. Nagy dolog volt az, hogy mi akusztikus hangszerekkel megszólaltunk a beatnemzedék közepette. Amikor mindenki erősítővel játszik, és szól a „Get no!”, de nagyon, mi pedig A boldogtalan vándor, A hold és a lány meg az Esőben című dalokat játszottuk, az utóbbiban például délszláv motívumok is vannak. Tudatosan a népzene felé próbáltuk kialakítani a hangzásvilágunkat.

Honnan volt az affinitásod a népzene iránt?

A Kodály-módszeren nevelkedtem. Későn tudtam meg, hogy aki engem hatéves koromban nevelt, Kertész Gyula bácsi, Kodály Zoltán jobbkeze volt.

Jellemző volt a nemzedékedre, hogy inkább a rockzene felé mozdultak el a pályatársak, sőt az öcséd is, akivel együtt indultatok.

Mi úgy vagyunk legyártva, mint a jin és a jang. Ő a nagy hangszerelést, a tobzódó partitúradolgokat imádja, hogy sokan legyenek a színpadon. Én meg épp fordítva, leggyakrabban mai napig egy szál gitárral muzsikálok. Amikor felbomlott a Tolcsvay-trió, az is ezzel függött össze. Egyszer Balázs Gábor nem jött el a klubba muzsikálni, mert egy bőgőhangversenyre ment, és öcsémmel úgy éreztük, hogy így kevesek vagyunk a színpadon. Utána engedtem az öcsémnek, hogy vegyünk be erősítős bandát a hátunk mögé, így lett a Tolcsvayék és a Trió, így jelentek meg a kislemezek is, van, ahol az egyik oldalon az Ej, nagyon régent ketten játsszuk, mint Crosby, a másik oldalon pedig mint a Cream, Czipó Tibor, Móricz Misi meg Németh Oszkár játsszák a dalt hárman. Tudod, mint a Bob Dylan and The Band. Aztán jött a KITT-egylet (Koncz–Illés–Tolcsvayék és a Trió).

Sikeres idők, mondhatni a legtetején voltatok. Miért bomlott meg a harmónia?

Nem mi törtük meg. De az ilyesmit mindig utólag tudja meg az ember. Akkor csak átélni lehetett. Sikeresek voltunk, az öcsém 1973-ban megírta a Nemzeti dalt a Petőfi centenáriumi ünnepségre.

De voltak belső feszültségek is. A hatalom fogást keresett az Illés zenekaron. Ekkor én is elkövettem valamit, ami olaj volt a tűzre, megcsináltam 1973-ban, június 10-én Miskolcon a DVTK-stadionban az első magyar popfesztivált, és én mondtam személyesen Bródynak, hogy köszönje meg mindenkinek a segítségét, a rendőröknek, a KISZ-szervezetnek, mindenkinek. Sorolj föl mindenkit, aki ebben részt vett, és támogatott. Mert ilyet nem lehetne ma megcsinálni. Egy büdös fillért nem kapott senki, csak útiköltség volt. Összeadtuk a motyót, levitt egy nagy teherautó, a technikusok a színpad alatt aludtak, és egyszerűen a helyén volt minden.

A rendőrökkel megbeszéltem, hogy ne legyen senki egyenruhában, egyébként nem érdekel, hányan vannak, jöjjenek. Csak ne legyen provokatív a jelenlétük. Végül rendben lement minden, észrevétlenül kezelték a kisebb rendbontásokat, de aztán a köszönetnyilvánításkor a tömeg fütyülni kezdett. Mi meg megkaptuk, hogy az állam hatalmi szerveit oly színben tüntettük fel, hogy mások a nemtetszésüknek adtak hangot… Tehát izgatás bűntettében vagyunk bűnösök.

Lett következménye?

Persze, több is, a lakhelyelhagyási tilalomtól kezdve. Bródy vitte el balhét… De végül semmi komoly nem lett.

Vagyis az államhatalom akarta az Illést felszámolni?

Erről így persze nem volt szó, de nyilván. Ez a sztori is az egyik utolsó csepp volt a pohárban. Aztán az Illés és a Tolcsvay fuzionált, ebből lett a Fonográf. Itt váltak szét az útjaink.

Te miért maradtál ki a Fonográfból?

Én ott álltam Szörényi Levente előtt, amikor a Sárga rózsát meg a Szőke Anni balladáját játszotta. Még nem is álltunk színpadon, nem voltunk az Illésékkel olyan kapcsolatban. Én tiszteltem őt mint a magyar folklórt is feldolgozó zenészt, ugyanúgy Bródyt is a legjobb szövegírónak gondolom, Lennon–McCartney-nak tartom őket, de én a folkvonalat akartam tovább vinni. Mi 1971-ben a Fairport Convention angol zenekarral kéthetes turnét csináltunk Magyarországon, ez egy világsztár banda volt, akkor tanultuk meg, hogy az ír és a skót népi dallamokat hogyan kell rockzenei formában megszólaltatni, és ez nagyon megtetszett. Arrafelé akartam volna a Tolcsvayék és a Triót is vinni.

Aztán nem ez lett, hanem a Fonográf. Hívtak, hogy milyen jó lenne a két testvér, két testvér felállás, Bródyval meg Móricz Misivel, de akkor ezt elutasítottam. Ekkor akartam abbahagyni mindent, és bevágni a gitárt a sarokba. Mert nem sejtettem, mi lesz. Ma már tudom, mi történt. A világon mindenhol. Eredeti zenekarok, eredeti barátságok voltak ekkoriban, összetéveszthetetlen karakterek: az Animalst nem lehetett összetéveszteni a Yard Birdssel, a Led Zeppelint nem lehetett összekeverni a Deep Purple-lel. De jött a The money makes the world go around, megjelentek a menedzserek. Nálunk is. Úgy hívták, hogy dr. Erdős Péter. A Péter úr, aki úgymond exkluzív szerződéseket ajánlott az ilyen szupercsapatoknak… Így már 1973-ban létrejöttek a supergroupok, a Skorpiótól kezdve a Dinamiton át akármeddig.

A bandatagok fölröpültek a levegőbe, mint a madarak, aztán leültek a lóvé mellé.

Ezt utólag látja az ember, hogy így történt. De ez egy alapszituáció volt. Tóth Dezső elvtárs annak idején lehívott még 1972-ben a könnyűzenészek konferenciájára, és ott elmondta, hogy mi lesz a jövőben a három támogatott műfaj a TTT-n (tiltott, tűrt, támogatott) belül: a jazz, a dixiland és a country. 1972–1973… amerikai program! Ekkor akartam a gitárt a sarokba vágni, ekkor indult a Fonográf, ebben a kontextusban.

És ekkor az öcséddel is összevesztél?

Két évig nem is beszéltünk. A vasárnapi ebédnél is anyámnál csak egy-egy szevaszt vetettünk oda egymásnak. De utána kibékültünk, majd lett Fonográf–Tolcsvay Trió. 

Közben átugrottuk a KITT-egylet történetét. Ma azért a társaság tagjai meglehetősen különböző értékvilágokat képviselnek. Emögött mi van?

Mondtam, Bródyt és Szörényit mint Lennont és McCartney-t tisztelem. Tudni kell, hogy Bródy az István, a királyt is úgy írta meg, hogy az utolsó szavai: Veled, de nélküled. Bródy világéletében anarchista ember volt, mindig az utca túloldalán járt. Teljesen mindegy, hogy tizennyolc éves korában vagy ma. Ez nekem a személyes véleményem róla. Az, hogy mostanában belemegy olyan dolgokba, amikbe nem kellene, én ezt már inkább az öregségnek tudom be. De ő ilyen. Lázadó. Zsuzsát nem ismertem annyira, annak ellenére, hogy egyszer tőszomszédok voltunk, így annyira nem is tudom hova tenni. Szörényi mindig vállaltan a nemzeti oldalon állt. Az, hogy ennyire kisarkul a világ, hogy lassan a molekuláira esik, akkor még nem látszott. A magam részéről azért várom vissza a régi világot, amelyikben nem szétmennek, hanem egymás felé tartanak az emberek.

A Magyar mise három három évvel az István, a király után született. Nem akart senki felakasztani?

Kicsit sem. Nagyon-nagyon nagy kritikák nem jelentek meg róla, egyszer-kétszer lement a későbbiek folyamán is a televízióban, de nem bántottak érte. A zene kész volt, Bródynak kellett volna rá szöveget írnia. Ilyen értelemben később kerültem bele. Nehéz volt, úgy kellett megcsinálni, nehogy egyetlen vallást is megsértsünk. Ezt is Koltai Gábor vitte színre egyébként.

Ezután írtad a Szép szerelmem, Magyarországot?

Ez egy trilógia. A Napfény fia, Rijjadóleány és a Csillaglánc. Mindegyik piros-fehér-zöldben jelent meg 2000-ben Szép szerelmem, Magyarország címmel. Az első rész a saját önéletrajzi művem, a második Tündér Ilona – Boldogasszony, a harmadik pedig az egész Földről szól, indián imádságoktól kezdve több minden van benne. 

A kétezres években választottad az énekmondói szerepet?

Korábban is csináltam ezt egy szál gitárral, de folytattam a Triót is. Aztán Czipó Tibor halálával a Trió is leállt, nem tudtam olyan basszusgitárost találni, mint ő. De mostanában lehet, hogy lesz valami… Öcsémmel kicsit újra összeszűrtük a levet.

Rájöttetek, hogy lehet együtt is zenélni?

Valami olyasmi. Úgy tűnik, hogy színpadra is fogunk állni nemsokára.

Az énekmondásra visszatérve: nehéz kimondani, de egyike vagy a legelső és a legutolsó énekmondóknak. Most vesztettük el Kátait, Dinnyést… Maradt még valaki? És mi lesz ezzel a műfajjal?

Nem nagyon. És nem tudom, mi lesz az énekmondással. Engem részben a színház vitt rá erre az útra, az előadásokban való szereplés, ahol egy gitárral kellett érvényesülni. Erre mondjuk bármelyik zenésznek megvan a lehetősége. Egy ilyen szerepből jött ki a Legyen úgy, mint régen volt, amit olyan sokszor játszom azóta is. Elénekeltük egyszer egy március 15-én a testvéremmel a Várban, 1990 körül, aztán a következő fellépésemen már kérték. Gyakorlatilag az emberek hozták ki a színházból az utcára ezt a dalt. A szövegét egyébként Jókai írta. Mai napig játszom ezt a dalt az Újszínházban, és az előadások után a fiatalok gyakran kérnek fel szelfizni a színház előtt. És igen, nincs ennél nagyobb öröm hetvenöt éves fejjel.

Azt hiszem, itt kell beszélnünk a Misztrál együttesről és Heinczinger Mikáról. Benne látod a nagy utódot, jól sejtem? Mintha a fogadott fiad lenne.

Pontosan. Nagyon-nagyon régen ismerem őket. Még régen kihívtak a pesthidegkúti művelődési házba, hogy hallgassam meg a zenéjüket, és attól kezdve szigorú kritikusuk és barátjuk vagyok. Elmondtam, mik a hibáik, mire figyeljenek. Próbáltam istápolni őket, aztán barátság lett belőle. Az első nagymarosi fesztiváljuk óta, ahol utolsó előadóként léptem fel, mindig velük vagyok, ahol csak lehet. Megbecsültek és tisztességben tartottak. Mika pedig nagyon tehetséges táncos-énekes-zenész, aki a gyimesi táncokat is képes volt megtanulni. Jó ember és nagy tehetség.

Szoktatok zenélni is együtt?

Olykor. Például Bakonybélen Cseh Tamás emlékére. Még Kátai Zoli szervezte. Egy tábortűz mellett muzsikáltunk.

Tehát van út előre.

Amíg élek, addig megyek és csinálom. Mert nem lehet abbahagyni. Egyszer Sipos Tamás rádióriporter odatartotta az orromba a mikrofonját, és azt kérdezte, hogy meddig akarja ezt még csinálni? Ez a hatvanas években volt, lehettem talán húszéves. Hát akkor erre is itt a válasz.

Farkas Wellmann Endre

Fotók: Bach Máté

A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2021/6. számában olvasható.