Jonathan Safran Foer a katasztrófa írója. Kötetei széles tematikus és műfaji skálán mozognak, bizonyos elemek azonban szorosan összefűzik az életművet.

Első regényében, a Minden vilángolban (Everything is Illuminated) egy vele azonos nevű, korú és társadalmi helyzetű fiatal New York-i zsidó író kel útra, hogy felkeresse nagyapja szülőfaluját a mai Ukrajna területén, illetve annak a családnak az utolsó életben lévő tagját, akik a holokauszt során megmentették őt.

Rém hangosan és irtó közelben (Extremely Loud and Incredibly Close) egy brooklyni gyermekelbeszélővel találkozunk a kétezres évek elején, a Here I Am címűben egy szintén New York-i zsidó család konfliktusairól olvashatunk, a közben megjelent non-fiction-kötetben (Állatok a tányéromon) pedig az állati eredetű termékek gyártásáról és fogyasztásuk problematikusságáról elmélkedik a szerző. Az első két kötetet Dezsényi Katalin, a legutolsót pedig Deák Márta fordította.

Jelenet a Rém hangosan és irtó közel című filmből

Minden vilángol látszólag egymástól független történetszálai a holokauszt eseményében futnak össze. A Rém hangosan és irtó közel elbeszélője, a kilencéves Oskar Schell két éve veszítette el édesapját a 2001. szeptember 11-i terrortámadás során. A Here I Am cselekményének közepe felé egy (fiktív) izraeli földrengés következményeként elpusztul a zsidó vallás legszentebb zarándokhelyének számító jeruzsálemi siratófal, és kitör a háború. Az Állatok a tányéromon folytatásaként is értelmezhető Globális öngyilkosság pedig a klímakrízist tárgyalja behatóan. Mint ebből a felsorolásból is kiderül, Foer érdeklődésének középpontjában társadalmi és közéleti kérdések állnak, tehát valamiféle littérature engagée-ként (elkötelezett irodalomként) értelmezhetjük munkásságát, ám ami még ennél szorosabban is összefűzi a műveket, az a katasztrófa elmaradhatatlan, érzékletes ábrázolása.

Az önéletrajziság kérdése különbözőképpen merül fel a kötetekben: a több szálon futó Minden vilángolban a Jonathan Safran Foer nevű, a könyvben ironikusan hősként megnevezett szereplő metaleptikus játék során lép színre. A Rém hangosan… és a Here I am egyértelműen fikciós, az Állatok a tányéromon és a Globális öngyilkosság pedig kétségtelenül non-fiction-művek, melyekben a szerző és az elbeszélő elvileg problémátlanul azonosítható egymással. Mindezeken túl pedig közös a szövegekben, hogy Foer személyes identifikációi bontakoznak ki bennük. A Minden vilángol a harmadgenerációs holokauszttúlélő és bevándorló tapasztalatát igyekszik megragadni, a Rém hangosan… New York-i szerzője a várost ért csapásnak állít emlékművet, a Here I Am pedig folyamatosan problematizálja a zsidó identitás kérdését, szembeállítva a diaszpórában élőket az izraeliekkel.

Legújabb kötete, a Globális öngyilkosság – mindezeket összegezve, és túl is lépve rajtuk – az ember helyzetét, történetét, jövőjét és felelősségét tárgyalja. Az emberiség kultúrtörténetébe helyezi a klímaválságot, és arról elmélkedik, vajon az eddig internalizált narratíváink mennyiben segítenek vagy gátolnak bennünket a mindannyiunkat érintő probléma megértésében és a cselekvésben. Az egymással párhuzamos identitások különböző történeteket hívnak magukkal, ezek pedig az elbeszélő segítségére sietnek az elvontnak tűnő probléma megragadásában.

Foer korábbi műveiben is visszatérő motívum az értetlenkedés afölött, miért nem menekült el holokauszttúlélő nagymamájának zsidó családja Kelet-Európából, amikor már biztosan tudták, hogy úton vannak feléjük a nácik.

„Néha arról ábrándozom, hogy házról házra járok nagyanyám stetljében, megmarkolom azok arcát, akik maradni akarnak, és beleüvöltök: »Csinálnod kell valamit!« Erről egy olyan házban ábrándozom, amelyről tudom, hogy sokszorosát fogyasztja annak az energiának, ami igazságosan nekem kijárna, és tudom, hogy olyan telhetetlen életmódot képvisel, amiről tudom, hogy elpusztítja a bolygót. El tudom képzelni, ahogy egy utódom arról álmodozik, hogy megmarkolja az arcom, és beleüvölti:

»Csinálnod kell valamit!«”

Foer a kortárs nyugati gondolkodást alapvetően meghatározó események legendáriumán, például a szegregáció ellen küzdő Rosa Parks ikonná válásán keresztül mutatja be, mekkora jelentősége van annak, hogy fontos társadalmi kérdésekben kellőképpen erős narratívákba kapaszkodhassunk. A kötet állítása szerint a klímaválság nem elég „jó történet” ahhoz, hogy egyértelműen állásfoglalásra és változásra késztesse jelenlegi és leendő áldozatait (és tetteseit).

A könyv eredeti címe We are the Weather, azaz mi magunk vagyunk az idő(járás), a klíma. A magyar címválasztás, a Globális öngyilkosság nem egészen találó. Hiányzik belőle mind az emberiséget egészben láttatni kívánó közösségi szemlélet, mind a cselekvésre késztetés. Reményeim szerint Váradi Zsolt remek borítóterve mégis meggyőzi a potenciális befogadókat, hogy vegyék kézbe Foer hiánypótló könyvét, amelyet Tábori Zoltán kiváló fordításában olvashat a magyar közönség.

Jonathan Safran Foer nem csimpánzok és pingvinek között töltötte a fiatalkorát, mint a csodálatos netflixes tanúságtételével nézettségrekordokat döntő Sir David Attenborough, hanem metropoliszokban és könyvtárakban. Nincs közelebb a természethez, mint bármelyik olvasója, és még csak nem is jár sokkal előttünk a kívánatos életvitel útján. Nem példamutatással, hanem érvekkel és adatokkal világít rá kíméletlenül a mindannyiunk számára otthonossá vált kognitív disszonanciákra, és arra kér, ne csak tudjuk, milyen végzetes katasztrófa felé haladunk, hanem higgyük is el.

Vilmos Eszter teljes írása az 1749 oldalán olvasható.

Jonathan Safran Foer: Globális öngyilkosság. Fordította Tábori Zoltán. Budapest, Helikon, 2020.

Nyitókép forrása: pixabay.com

Zöld december
Ebben a témában lásd még:
Különböző technikák, azonos üzenet – hazai művészek a környezet védelméért
Búvárkodjunk a ternészetben
Természetes játékok magyar készítőktől

Iránytű a rózsa labirintusához