Benedek Tibor személyét jelen időben kezeltük

A nemzet aranyai – a hagyományos dokumentumfilmekhez képest – szokatlanul hosszú volt, mégis a legtöbben azt éreztük a végén, hogy néznénk még tovább. Mi az, ami nyilvánvalóvá tette, hogy ebben a témában van még egy sorozatra való muníció?

Zákonyi S. Tamás: Az eredeti szándék az volt, hogy a csapatot és a fiúkat megismerjék a nézők. A közvetítéseken átjön a teljesítmény, az eredmények magukért beszélnek. De hogy ezek a fiúk valójában milyenek, milyen a humoruk, milyen intelligensek, mennyire emberiek, miként élnek meg egy-egy sikert vagy kudarcot, milyen a viszonyuk egymáshoz, milyen a kapcsolatuk az edzőjükkel, min mennek keresztül, amikor bekerülnek a csapatba, vagy amikor egy szűkítéskor kimaradnak belőle – ezek nem fértek bele a moziverzióba, akármilyen hosszú is volt. Ezért javasoltam a Nemzeti Filmintézetnek azt, hogy nézzük meg, érdemes-e a sorozattal foglalkozni, mert olyan mennyiségű tartalmas és izgalmas anyagunk van, hogy botorság lenne veszni hagyni.

Úgy éreztétek, hogy tudjátok folytatni, és van mit mesélni ezekről a sztorikról?

Szécsi Zoltán: A vicc az, hogy mi nem meséltünk többet. Volt ugyan pótforgatás, de a sorozat alapja az, amit korábban elmondtunk. De ha Tamás azt mind szerette volna megmutatni, akkor délelőtt 11-kor beülünk a moziba, aztán este 11-kor indulunk onnan haza. Hittünk abban, hogy ezt ő hitelesen meg tudja mutatni; a film és a sorozat pedig ezt a bizalmat igazolja. Éppen ezért, amikor „kvázi szakmai kérdésekkel” jött, akkor röhögve feleltem neki, hogy: – Te vagy a filmes, én vízilabdás vagyok, meg menedzser. Engem hagyjál békén az ilyen kérdésekkel.

Miket kérdeztél a vízilabdásoktól?

Z. S. T.: Általában olyasmit, hogy egy-egy téma, amit én érdekesnek tartottam, az megér-e még néhány kérdést, ki tudják-e fejteni. Erős bizalom alakult ki köztünk, és ezért nagyon hálás vagyok, mert enélkül a film és a sorozat sem jöhetett volna létre. A fiúk megnyíltak, el merték és tudták mesélni a mélyebb, személyesebb történeteket is. Bizonyos dolgokat persze előre tisztáztunk. Nem titok például, hogy Benedek Tibor személyét nem gyászként, hanem jelen időben kezeltük. El akartuk kerülni a megemlékezéseket óhatatlanul körüllengő pátoszt; azt szerettük volna, ha a cselekedetei és gondolatai megelevenednek előttünk.

Volt olyan, ami kényes felvetésnek bizonyult?

Z. S. T.: Szerintem nem.

Sz. Z.: Nekem olyan titkaim vannak, amiket Tamás nem ismert, úgyhogy rákérdezni sem tudott.

Látod, ebben van további muníció.

Z. S. T.: Bőven! Az elején Kemény Dénessel pontosan tisztáztuk, hogy a kamera meddig mehet el. Például, ha megbeszélést tart a csapat egy meccs előtt, ott nincs helye a kamerának, mert ott olyan dolgokról van szó, amelyek nem tartoznak a külvilágra. Vagy például megegyeztünk, hogy a játékosok csapatszállására nem megyünk oda, hogy ne zavarjuk a nyugodt, pihenést szolgáló miliőt.

Volt olyan a filmben, ami számodra is újdonságot jelentett?

Sz. Z.: A sorozatban szerepel, Tamás benne is hagyta, ahogyan egy-egy mondatra azt mondom, hogy ezt húsz éve nem is sejtettem. Ennek az lehet az oka, hogy a csapatban mi rettentően empatikusak voltunk egymással, és nem kérdeztünk rá olyan mély lelki dolgokra, amik nem feltétlenül tartoztak ránk. Ha valaki magától elmesélte, akkor nyitottan, barátként meghallgattuk, de soha nem firtattuk. Amolyan jó fej alibipszichológusok voltunk, aki megkérdezte, hogy: – Hogy vagy? És ha erre a másik csak annyit mondott, hogy: – Kösz, jól, akkor mentünk tovább. Ha viszont elkezdte mesélni, akkor akár órákig is hallgattuk. Húsz év távlatából azonban őszintébbek tudunk lenni, sokkal kevésbé fáj beszélni bizonyos dolgokról, így adódtak meglepetések.

Amitől nekem tetszik a sorozat, hogy nem egy kibővített film, hanem egy új koncepcióra épül fel. Ezt hogyan találtátok ki?

Z. S. T.: Ha fogjuk, és az eredeti verziót kibővítjük, akkor – bár a kétharmada újdonságot jelent – a könnyebb utat választottuk és egy klisé mentén haladtunk volna tovább. Mindenképpen formai újdonságot szerettünk volna, valami olyasmit, amin meglepődik a néző. Elek Ottó barátom, a társrendező ötlete volt, hogy mi lenne akkor, ha a három olimpiai ciklusnak két-két vízilabdázó lenne a narrátora, akik amolyan házigazdaként bent ülnek egy stúdióban, elindítják a filmet, és időnként – amikor ők úgy gondolják, vagy esetleg mi úgy gondoljuk – megállítják, és elkezdenek arról beszélni. Ez azért bizonyult jónak, mert olyan reflexiókat is be tudtunk csempészni, amik az interjúkból kimaradtak. Pedig elhiheted, hogy a több száz órányi felvételből alig maradt ki valami igazán lényeges. Azt is fontosnak tartottuk, hogy az adott ciklust mindig olyasvalaki narrálja, aki nem volt annak az időszaknak aktív részese.

Amikor az ember 20-25 évvel korábbi dolgokról beszél, akkor nincs meg a veszélye, hogy valamiféle nosztalgikus por vagy máz rakódik rá?

Sz. Z.: Bízom benne, hogy még abban a korban vagyunk, amikor mindenre emlékszünk és úgy emlékszünk mindenre, ahogyan történt. Lehet, hogy az utolsó pillanatban kapta el Tamás a történetet, de én ezt nem éreztem valós veszélynek.

Miért volt fontos számodra – ami már a filmben is megjelent –, hogy egy történetet sok csapattagtól meghallgass?

Z. S. T.: Sokan azt hiszik, hogy a dokumentumfilm úgy működik, hogy leteszed a kamerát, aztán amit hallasz, az lesz a film. Hát nem. Mi – játékfilmesként – nagyjából tudtuk, hogy mi a sztori. Hogy mi történt Sydney-ben, mi történt Firenzében, mi történt Pekingben, ezt nem kell kitalálni, hiszen ez adott volt. Adottak a személyek, adott az ő karakterük, személyiségük. A rengeteg, uszodában eltöltött idő alatt pedig sok mindent megtudtam a meccsek hátteréről, és ezek alapján elkezdtünk egy forgatókönyvet írni, bármilyen furcsán is hangzik.

Zoli azt mondja, hogy mindenre emlékszik. Egyébként az ő esetében ez így is volt, de nem mindenki volt ezzel hasonlóan. Előfordult, hogy valaki ránk nézett és azt kérdezte: – Ott mi is volt az eredmény? Vagy Kemény Dénes azon csodálkozott, hogy: – Ti ezt is tudjátok? Tehát nekünk nagyon pontos elképzelésünk volt arról, hogy milyen sztorikat szeretnénk hallani, és igyekeztem a fiúkat a kérdésekkel ezek mentén terelgetni. Voltak, akik háromszoros, mások kétszeres vagy egyszeres olimpiai bajnokok, így kézenfekvő volt, hogy akik végig aktívan versenyeztek ebben az időszakban, azok végigmesélték az egészet, esetenként négy-hat órát beszélgettem velük.

Hogyan tud egy ilyen lenyűgöző csapatról szóló történet általánosabb érvényűvé válni?

Sz. Z.: Amit Dénes lemenedzselt – szerintem jelentős százalékban zsigerből, tapasztalatlanul, csak úgy érzésből –, az 22 különböző, problémás ember párkapcsolata a másik 21-gyel. Nem hiszem, hogy létezik ma olyan cég, ahol hasonló hierarchiaszinten ennyi egónak kell tökéletes összhangban együtt dolgoznia. Én menedzser vagyok, elvégeztem az MBA-t (Master of Business Administration – a szerk.), tudom, mi az a humán menedzsment, és ami itt nyilvánvaló, hogy ez 22 ember egyéni karriermenedzsmentje. Ez azonban csupán egy része a feladatnak, amit bármelyik egyéni edző tud. De hogy ez az egész az adott időpontban miként működik a leghatékonyabban, ahhoz különleges képesség és tudás kell. Azt gondolom, hogy ennek ez az első oktatófilmje, nem biztos, hogy Dénes ezt valaha ilyen mélységében átgondolta, hiszen mi sem mondtuk el a saját sztorinkat. Ebben a sorozatban benne van a mi sztorink is.