A népmeséink aranyszőrű paripája

Nyolc éve foglalkozik akhal teke tenyésztéssel. Honnan a fajta iránti szeretete?

Amikor állatorvosként úgy éreztem, hogy
van már megfelelő anyagi hátterem a gyerekkori vágyaim megvalósításához,
dobermannokat kezdtünk tenyészteni. Tíz év alatt a világ legeredményesebb
dobermanntenyészetét alakítottuk ki saját kutatásaink alapján. Ez volt az első
projekt. Amikor már mindent elértünk, akkor úgy gondoltam, hogy a továbbiakban
lovakkal szeretnék foglalkozni. Ötvennégy éves voltam, addig talán ötször ültem
lovon, mégis úgy gondoltam, itt az idő, hogy az életem talán utolsó 25 évét
arra szánjam, hogy olimpiagyőztes lovakat tenyésszek. Ehhez az akhal teke adta
az alapot, ami a magyar honfoglalás kori ló ma élő legközelebbi rokona, így
szoros kapcsolatban áll az őseinkkel. Az első motiváció az volt, hogy a
lótenyésztők azt mondják, ha nagyon jó lovat akarsz tenyészteni, akkor ne a
bajnokkal fedeztess, hanem a bajnok apjával. A mai világban a sportlovak
dominálják a lósportot, amik mind angol telivér alapra épülnek, viszont a
legutóbbi genetikai vizsgálatok igazolják, hogy az angol telivér apai ágról
tisztán türkmén ló, azaz a három törzsalapító ménje türkmén ló volt. Így
adódott, hogy ezzel a fajtával próbálkozzunk.

Hogyan szerzett tudomást a fajta
létezéséről?

Az egyetem alatt tanultunk lótenyésztést is, és már akkor nagyon tetszett ennek a fajtának a különleges formája. Ez a ló teljesen más alkatú, mint az Európában ismert rokonai. Alapvetően két típust különböztetünk meg: az egyik a nyugati, a másik a keleti lótípus. Az utóbbi légzőszervi alkatú, ami azt jelenti, hogy nincs nagy hasa, a tüdeje fejlettebb, hosszú, elegáns lábai vannak, mély mellkassal. Ezzel szemben a nyugati ló gasztroenterikus, emésztőszervi típusú, nagyobb hasú. A lótenyésztők nemesítés céljából mindig a keleti típust használták. Másrészt általában nem szeretem a fősodort követni.

Egész életemben valami különlegeset kerestem, és ezek a lovak valóban különlegesek. Megosztják ugyan az embereket, mert valaki imádja őket, mások szerint semmire nem valók a sportban, de én ezt meg akarom cáfolni. Megfelelő hozzáállással és menedzsmenttel nagyon komoly sporteredmények érhetők el ezzel a fajtával. Nyolc éve azért hoztam létre a Siculus Invincius nevű farmomat a Komárom-Esztergom megyei Tata-Ágostyánban, a környék ékszerdobozában, hogy az akhal tekét – amit egyébként ahalnak kell ejteni – minél szélesebb körben megismertessem, és minél magasabb szinten bevezessem a sportéletbe. Korábban egyébként már voltak nagyon komoly eredményei a fajtának, hiszen 1960-ban megnyerte a római olimpia díjlovaglását is.

Akik ellenállnak az akhal tekének, milyen
kritikával illetik, milyen előítéletek terjedtek el róla?

A már említett nyugati típusú szintetikus
sportlovakat olyan módon tenyésztették, hogy szinte már csak sporteszközként
tekintenek rájuk. Mint egy kerékpár, letámaszthatók, és szabadon elővehetők,
amikor éppen kellenek. Ezek a lovak úgy vannak nemesítve, hogy tűrjék ezt a
bánásmódot. A nap huszonkét órájában bokszban tartják őket, és napi két órát
foglalkoznak velük. Az akhal teke ezzel szemben ősi vérmérséklete alapján
teljesen más hozzáállást igényelne. A türkmének, akiknek ez a fajta a nemzeti
szimbóluma, a mai napig családtagként tekintenek a lovaikra. Nem hatalmas
ménesekben tartják őket, hanem kisebb csapatokban, és szinte együtt élnek
velük. Azt szoktam mondani, hogy az akhal teke viselkedés szempontjából
átmenetet képez a kutya és a ló között. Sokkal jobban kötődik az emberhez, mint
a modern sportlovak, akiket a gazdáik igyekeznek maguktól viszonylag távol
tartani. Az akhal teke ezzel szemben folyamatos kapcsolatot keres, s ettől úgy
tűnhet, mintha nem tisztelné a lovast, és ha ezt a közeledést az állat részéről
elhárítják, akkor bedurvul. Amilyen az adjon isten, olyan lesz a fogadj isten.
Ez a fajta többszörösen visszaadja azt, amit kap. Szeretetre szeretettel,
agresszióra agresszióval válaszol. Őket nem lehet betörni, viszont ha elnyerjük
a bizalmukat, akkor határuk a csillagos ég, és bármire képesek. Nem véletlenül
voltak korábban harci lovak, megszerzésükért már a kínai császárok is
hadjáratokat indítottak.

A türkmének körében élt egy mondás, miszerint ha egy akhal teke a gazdája nélkül megy haza, akkor az az ember már nem él. Ez így van. Amikor én például leülök a lovaim közelében a földre, rögtön reagálnak és odajönnek hozzám megtudni, hogy érzem magam. Megszagolgatnak, a közelemben akarnak lenni. Sokkal szorosabb kapcsolat van közöttünk, mint általában jellemző, amiről sokan úgy gondolják, hogy a sportlovazásba nem fér bele. Pedig ez a lófajta rendkívül sokoldalú. A hobbilovaglástól kezdve a távlovagláson át, a díjlovaglástól a lovastusáig, régi nevén militaryig minden területen remekül helyt áll. Még a fogatolásban is, bár ott csak mostanában kezdődik a kipróbálása. A mozgása is rendkívül harmonikus és kecses, szinte repül a levegőben, és egyedülállóan kényelmes lovaglást biztosít. Viszont több személyes figyelmet igényel, mint az elterjedt lótípusok.

Akik megismerkednek ezzel a fajtával,
rendszerint áhítattal néznek fel rá. Miből adódhat ez?

Aki eljön a farmunkra, azokat mindig
figyelmeztetem, hogy nagyon vigyázzon, mert az „akhalvírus” abszolút fertőző.
Ebbe a fajtába már az első találkozáskor bele lehet szeretni. Még a lovaktól
egyébként tartó emberek is megnyugszanak a közelükben, olyan nyíltan és
kedvesen közelednek hozzájuk. Az előadásaimon szoktam mondani, hogy puszit adni
a bársonyos orrukra, érezni az érett gyümölcs illatú leheletüket és szőrén
meglovagolni őket semmihez sem hasonlítható mennyei élmény.

Vonzó természetükön túl mi teszi még
különlegessé az akhalokat?

A világ legszebb lovának tartják őket. A
metálos fénylésük már önmagában lenyűgöző. Amikor rájuk süt a nap, gyönyörűen
csillognak. Van, aki azt mondja, hogy apró levegőbuborékok vannak a szőrszálaik
között, mások szerint speciális fehérjék épültek be a szőrszálakba, amelyek
megtörik a fényt. Mindenesetre ez az egyedülálló tulajdonság, ami a fajta körülbelül
negyven százalékát jellemzi, valószínűleg egyfajta sivatagi mimikriként alakult
ki, ami eredeti élőhelyükön, a türkmén Ahal oázisban, ahol a teke törzs kezdte
tenyészteni őket, a ragadozók elleni védelem elengedhetetlen része volt.

Mesebeli lovakként is emlegetik őket.
Honnan ered ez az elnevezés?

Ha ránézek egy akhal tekére, nem egy közönséges lovat látok, sokkal inkább megelevenedik gyerekkorom mesevilága az aranyszőrű paripákkal. Mint minden legendának, ennek is van némi valóságalapja. A honfoglalás kori sírokból vett genetikai minták több mint harmincszázalékos azonosságot mutatnak az akhal tekével. Emellett a magyar népmesékben Európában egyedülálló módon bronz-, ezüst-, és aranyszínű lómotívumok vannak, és aki eljön hozzám, annak meg tudom ezt mutatni a valóságban is.

Ezen kívül ezeknek a lovaknak már a megjelenésük is szinte földön kívüli. Egyik barátom mondta, hogy a lovaim szinte nem is evilágiak. Amikor belenézek egy akhal teke szemébe, megnyílik egy ablak a történelemre, és érzem az őseink erejét, amint lovaikon vágtatva sakkban tartják Európát. Annak idején a keleti törzseknek ez a lótípus hatalmas harci fölényt adott, hisz abban az időben az információ lóháton terjedt, ezek a lovak nagyon kevés élelemmel és vízzel hosszú távolságokat, napi hatvan-száz kilométereket tudnak megtenni, ami akkoriban óriási előnyt jelentett. Még Mátyás király korában is embargó alatt álltak a magyar lovak, ellopásukért fővesztés járt. Amikor Mátyás király apósa gyönyörű andalúz lovakat küldött, a király visszaküldte őket, mondván, hogy nem táncoslábú lovakra, hanem harci paripákra van szüksége.

A farmja neve Siculus Invincius, ami
legyőzhetetlen székelyt jelent. Mi a névválasztás eredete?

Székely vagyok, a házasságom révén
kerültem Magyarországra, és életemben rengeteg csatát megvívtam már, amik nagy
részéből győztesen kerültem ki, ezért én vagyok ez a legyőzhetetlen székely.
Minden szerénységet mellőzve magamról neveztem el a farmunkat.

Lippai Krisztina teljes interjúa a Magyar Kultúra magazin 2022/9. számában olvasható.