Mint már megszokhattuk, a Petőfi Színház repertoárjából szinte egyetlen évadban sem hiányozhat valamelyik amerikai filmsiker színpadi adaptációja. A Holt költők társasága, a Rain Man és a Tortúra után újra nagyot vállalt a veszprémi társulat: megtartották A mindenség elmélete ősbemutatóját.
Már a színház előterébe lépve közelebb kerülünk Hawking különös világához: a róla szóló kiállítás újságcikkeiből informálódhatunk, miközben a hangszórókból annak a gépnek a hangja szól, amellyel utolsó évtizedeiben beszélni tudott.
Az előadás gyorsan a cselekménybe ránt:
a vetített univerzum, a jelenetváltások ritmusa és Farkas Izsák fantasztikus zenéje magával sodorja a nézőt. Szemtanúi lehetünk két egyetemista, Stephen Hawking és Jane Wilde megismerkedésének a hatvanas évek házibulijában. A darab kettejük kapcsolatán és mindennapi küzdelmein keresztül mutatja be az elméleti fizikus csöppet sem hétköznapi életét. A színpadi adaptáció a fiktív dialógusok mellett Hawking felesége visszaemlékezéseiből építkezik, sallangmentesen illesztve a koncepcióba néhány szubjektív monológot.
Míg Hawkingot húszévesen lángesze és párkapcsolati csetlése-botlása teszi különlegessé, hamarosan kiderül, hogy a központi idegrendszer mozgató idegsejtjeit pusztító ritka betegségben, amiotrófiás laterálszklerózisban (ASL) szenved. Orvosai két évet jósolnak neki, ami mélyen lesújtja a családját, és egy időre depresszióba taszítja a fiút. A fordulatot Jane kitartó jelenléte hozza el az életébe. Házasságkötésük után az asszony megrendítő elszántsággal és természetességgel vállalja egyre romló állapotú társa ápolását, szakmai előrehaladásának támogatását, és három gyermeket szül neki.
A darab legnagyobb erőssége ennek az erős, mégis törékeny karakternek a középpontba helyezése és fantasztikus megformálása.
A nemrég leszerződtetett, 27 éves Horváth Csenge kivételes erővel, mély lelki tapasztalásból jövő természetességgel alakítja a lányt, aki humorával és karakán jellemével a házasságig vezeti a különc tudóst; az asszonyt, aki féltő szerelemmel, magától értetődően viseli férje betegségének terhét; az érett nőt, aki lelki társra és újjászületésre talál, végül a gondozónőként funkcionáló, idősödő feleséget. Érzelmi robbanásait, aggodalmát, lelkifurdalását szemlélve elhisszük, hogy az emberi szeretet a természet törvényeinek ellentmondva képes az egész univerzumot irányítani.
A társulathoz az előző évadban érkezett Pásztor Márk mindvégig hasonló dinamikával és hiteles játékkal van jelen a színpadon Hawking szerepében. Szilágyi Tibor a tudóst folyamatos belső vitára késztető Időt alakítja. Pár percnyi, mégis hangsúlyos felbukkanásaival varázslatos pillanatokat szerez: Hawking gondolatvilágába léphetünk be vele.
Az összetett lelki folyamatokat feldolgozó kamaradarabnak meg kell küzdenie a nagyszínpadi térrel – és kiválóan veszi ezt az akadályt.
Székely László a gondolatiságot, a színpadi stílusgyakorlatoknak, erőteljes színészi játéknak teret adó vizuális világot hoz létre minimáldíszleteivel és a hátteret – Hawking gondolatvilágát – uraló univerzummal. A megfelelő érzelmi előkészítésnek köszönhetően az afféle szép szimbólumok sem hatnak idegenül, mint a gyermekek csillagként való feltűnése. Kálloy Molnár Péter sokoldalúsága nyilvánul meg a szépen kidolgozott mozgásos jelenetekben, amelyekben a heves érzelmek tánclépésekké lényegülnek. A zene hatására szinte filmszerű jelenetek kiegyensúlyozottan váltakoznak az abszolút színházi megoldásokkal. A belső világ érzékeny megjelenítését jó ütemben oldják fel a valóság talajára visszarántó poénok vagy a közönség megénekeltetése, megtapsoltatása. Szintén a racionális történetvezetést erősíti a kort idéző hétköznapi jelmez, Kárpáti Enikő munkája.
A dramaturgiailag szinte tökéletesen vezetett cselekményből az előadás végén kizökkent egy oda nem illő „farkinca”: a film végi kiírásokhoz hasonlóan a Hawking élete végén és halála után történteket Jane karakterével elmeséltető jelenet, amely megmutatja, hogy ami filmen működik, az a színházban nem.
Egy jól megírt darab ugyanis addig tart, amíg történnek a dolgok.
Nem hozzák el a várt katarzist a kerekesszéken megjelenő szárnyak sem: egyszerű szimbolikájuk inkább lerombolja az addig emberi érzésekből és gondolatokból, az élet legmélyebb drámáiból épített varázst.
Minden értékes gondolat és megoldás, amit ebbe az előadásba beletettek, egy óriás puzzle darabkáiként vagy még inkább a Naprendszer bolygóiként kering a középpont, a szálakat mozgató és összetartó Jane és a főhős Hawking körül. Már csak egy kis idő hiányzik, hogy mindez harmonikus egésszé lényegüljön.
Fotók forrása: Petőfi Színház
