Rendkívül tevékeny ember, miként bírja a kényszerpihenőt?

Egyszerű a válaszom: majd’ megőrülök. A tétlenség nem az én világom. Olyan ez, mint egy összkomfortos őrület. Szoktam mondani: addig élek, míg dolgozom. Most viszont állnak a produkciók. Délelőtt megrajzoltam az ősszel az egri Gárdonyi Géza Színházba tervezett Sirály előadás terveit, makettet készítettem, szóval azért akad feladat, de a korábbi tempómhoz képest ez csekélység.

Telefonon vagy online egyeztet a rendezőkkel?

Többnyire telefonon, és rettentően rosszul viselem. Egészen más élőben beszélgetni, a személyes diskurzusok inspirálóan hatnak, ezekre most nincs lehetőség. Nagyképű leszek: általában arra szoktam kérni a rendezőket, engedjék meg, hogy én fogalmazzam meg, számomra mit jelent az előadás világa, miként él bennem a történet. A tehetségesebbnek kell győzni. Ha én vagyok a tehetségesebb, hallgasson rám, ha ő, akkor igyekszem az elképzeléseit szolgálni, nem, ez nem jó kifejezés, inkább hozzáadni a magam meglátásait.

Székely László

Akad olyan helyzet, amikor engednie kell?

Egyre ritkábban, de jó érvekkel engem is meg lehet győzni. Nekem óriási szerencsém volt. Kiváló mesterekkel dolgozhattam együtt – már csak a korom miatt is – több generációból: Vámos Lászlóval, Major Tamással, majd Székely Gáborral, Ascher Tamással. Székely Gáborral különösen szerettem a közös munkát, nagy fájdalmam, hogy jó ideje nem rendez. Nem tudok olyan közös előadást említeni, amelyre ne emlékeznék egészen pontosan, tán’ a szöveget is kívülről tudom. És a legfontosabb, hogy mindent meg tudok magyarázni, mit miért csináltam úgy. Ezt hangsúlyozom, bár a kellő átgondoltság tulajdonképpen magától értetődő: az á után bé jön az ábécében is, és nem ká. Olyan alkotókkal dolgoztam, akik más szemléletet képviseltek.

Oláh Gusztáv tanítványaként kerültem a pályára. Megesett, hogy ültünk az asztalnál, és segítettem rajzolni, azt hiszem, Aidára készültünk. Mondom neki: baj van, aki a bal oldalon ül, nem fogja látni az egész színpadot, mire azt felelte: persze, persze – ez volt a szava járása – majd eljön holnap is, és megnézi a másik oldalról.

Katona József: Bánk bán. Katona József Színház, Kecskemét, 2001.

Mindig a szövegkönyvből indul ki?

Számtalanszor van, hogy kapok egy darabot, elolvasom, majd bevágom a sarokba, és két perc múlva nem is emlékszem rá. Shakespeare-ben, Molière-ben, Csehovban ritkán csalódtam. Az utóbbi tíz évben leszoktam arról, hogy rajzolás előtt utánanézzek a dolognak. Régebben olykor rákerestem filmekre, korábbi színházi előadások képeire, és azokhoz képest alakítottam ki a saját koncepciómat. Ma már csak magamra hagyatkozom. A történet, a szituációk adnak fogódzót a tér megalkotásához. Nekem a színész a legfontosabb. Olyan teret kell létrehoznom, amely segíti őt és ezzel a dráma megvalósítását. A legjobb, ha a néző azt mondja a végén: „jaj, de marha jó előadás volt, nem is emlékszem a díszletre, de az egész remek volt”. Ekkor kiválóan teljesítettem. Egy időben felment a függöny, és megtapsolták a díszletet; nem jó. A látványnak az előadás szerves részévé kell válnia, nem öncélú remekelés.

Ezt már a tervezőasztalnál egészen pontosan látja?

Erről szól a szakmám. Nem fordulhat elő, hogy az építéskor eszmélek rá, ezt vagy azt nem így kellett volna. Rendezőkkel gyakrabban megesik, hogy a főpróbahéten lehetetlen kérésekkel állnak elő, például: „nem lehetne ezt az ajtót inkább a jobb oldalra tenni?” Barátom, előbb kellett volna gondolkodni. Nem szeretem a csicsás díszletet, a letisztult, egyszerű tereket szeretem. Nem jó, ha egy díszlet önmagában „fecseg”.

Csíksomlyói passió, Nemzeti Színház, 2017.

Megeshet, hogy rossz az előadás, ellenben jó a díszlet?

Ilyen nincs, ez együtt jár.

Általában mennyi tervet készít egy előadáshoz?

Változó, de sokat. Előfordulhat, hogy az első ötlet lesz a legjobb, de a végére kell járni. Az ötszázhatvanhetedik munkámnál tartok, mindegyik tervemet dossziékban őrzöm az azokról készült színpadi fotókkal együtt. Ezek egy része az elmúlt években kiállításokon is megfordult. Büszke vagyok rá – és remélem, elnézi a nagyképűségemet –, hogy rengeteg klasszikust terveztem többször, de sosem csináltam ugyanazt, mindig tudtam újat mutatni.

Gorkij: Éjjeli menedékhely, Veszprémi Petőfi Színház, 2014.

Épp’ egy újabb Rómeó és Júlia díszletépítését kellett volna felügyelnie, mikor bezártak a színházak.

Négyszer terveztem már a Rómeó és Júliát, ezúttal a Pesti Magyar Színháznak. Ezt a tervet a Globe Színház architektúrája inspirálta. A saját korábbi vázlataimat sem nézem meg soha, mert esetleg elkezdeném önmagamat ismételni. Vannak olyan jegyek, amelyekről sokan felismerik a stílusomat. Ez bizonyos fokig jó, de egy ponton túl inkább hátrányt jelent. Természetesen nem tudom meghazudtolni magam, vannak bizonyos „térbosszantó” elemek, amiket különösen kedvelek, ilyen például az építészeti párkányrendszer. Amikor nagyon visz a lendület, előfordul, hogy megálmodom a látványt, mert folyton ez foglalkoztat. Felébredek és rohanok ki lerajzolni, hogy el ne felejtsem. Belülről dolgozom, és nem győzőm áldani az Istent, hogy ezt a képességet nekem adta.

Nyitókép: Carmen a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon (2014). A Magyar Állami Operaház és a Veszprémi Petőfi Színház előadása. Rendező: Oberfrank Pál.