Megérte ennyi időt várni: a Kojot négy lelke kiérlelt, csodálatos mozifilm, amely ismét bizonyítja, hogy a magyar animáció világszínvonalú, a rajzfim pedig egyedülálló mágiára képes. A rendezővel indián mítoszokról, magyar animációról, Marvel-filmekről és természetközeli élményekről beszélgettünk.
Milyen érzés ilyen hosszú idő elteltével az új filmedet látni a mozik műsorán és a szinte egybehangzóan dicsérő kritikákat olvasni?
Röviden: jó! Persze nem minden kritika csak dicsér, de ez egyáltalán nem baj. Örülök, hogy egyrészt ennyi év után össze tudtuk hozni ezt a filmet, illetve, hogy kaptam még egy esélyt az élettől. Az is nagy szerencse, hogy nagyon jó stáb dolgozott a filmen, nélkülük ez biztos nem ment volna.
A Nyócker! hazai és nemzetközi sikere után azt gondolná az ember, hogy kapkodtak utánad a producerek, filmforgalmazók. Mi történt, hogy húsz évig mégsem készült új Gauder-mozifilm?
A Nyócker! igazán az Annecy-i fesztivál fődíja után lett siker, emlékszem, hogy még ott, a fesztiválon kaptam ajánlatot egy francia mesefilm megrendezésére. Ez akkor nagyon korai volt számomra, és nem is igazán tetszett a projekt. Viszont kecsegtető volt az a normatív támogatás, amit az akkori Magyar Mozgókép Közalapítvány biztosított a fesztiváldíjak után. Ennek köszönhető, hogy Novák Erikkel, tele önbizalommal bele is vágtunk az Egill munkacímű filmbe. Ez az izlandi sagákra épülő film végül sajnos nem készült el.
A Kojot négy lelkének szomorú aktualitást ad, hogy Joe Biden elnök alig egy hete aláírta az alaszkai olaj- és gázkitermelési projektet. A filmben kifejezetten az észak-amerikai természeti környezet és az indián kultúra megóvásának fontosságáról akartatok mesélni, vagy azon keresztül globális környezetvédelmi problémákra szeretettek volna reflektálni?
Amiről beszélünk a film kerettörténetében, az globális jelenség. Az észak-amerikai indiánok, illetve a Standing Rock esetében szimbolikusan zajlott ez a folyamat, ahol a rezervátum vízgyűjtő területén vezettek át egy olyan kőolajvezetéket, amely veszélyezteti az ivóvíz minőségét. Ott az indiánok saját szerződéses földjükön álltak szemben az olajvállalattal, és a felfegyverzett, agresszívan fellépő rendőrséggel. Az volt az indiánok jelmondata, hogy a víz nélkülözhetetlen az élethez, az olaj nem az. Azóta számtalan ilyen esetről hallottunk, és az ügyek mindig az indiánok kárára dőltek el. Kanadában nemrégiben tömegsírokat fedeztek fel az őslakosok számára létesített iskolák területén. Hasonló dolgok mindenhol történnek a világban. Személyesen tapasztalom, hogy lassan alig esik már hó a Magas-Bakonyban, ennek következtében kiszáradnak a patakok, kiapadnak a források. Ugyanez történik a Balaton-felvidéken is.
Mesélsz kicsit arról, mely indián mítoszokból, mesékből merítettetek a forgatókönyvíró Bereményi Gézával, hogyan válogattok, hogyan gyúrtátok egybe őket?
A film alapját egy varjú indián mese adta, a címe Old Man Coyote Makes the World. Nagyon tetszett ez a történet, amelyben az öreg teremtő és kojot egyazon figura, bár néha szét is válnak. A mese persze nem volt filmszerű egy az egyben, sok volt benne az ismétlés, mint a mesékben általában. Géza ezt az alapot kezelte rugalmasan, én meg szállítottam a többi mesét, amelyekből különböző részleteket építettünk be a forgatókönyvbe. Ilyen mese volt még például a Great Race avagy A nagy versengés című sájen mese, amelyben az élőlények a világ ura címért küzdenek. Továbbá említhetek még számtalan rövid történetet Kojot trükkjeiről, például amikor a kacsákat átveri. Géza a szereplőkre és a dramaturgiára koncentrált, én meg az autentikusságra.
A film legérdekesebb karaktere, főhőse a világot állandó lázadásával előrevivő Kojot, az örök kívülálló, aki kicsit Lucifer, kicsit Prométheusz. Miért pont őt választottad főhősnek?
Eredetileg egy sorozaton kezdtünk el dolgozni. Az volt a terv, hogy különböző indián népek történeteit vesszük sorra, s mivel kojot minden törzs meséiben szerepel, a karakterére jól fel lehetne fűzni. Más szempontból Kojot igazi tréfás antihős, aki folyton a hasa és egy másik testrésze után rohan. Hasonlít Lokira a skandináv mitológiából, a magyar néphagyomány lúdvércére, vagy akár Till Eulenspiegelre, a németek vándor tréfamesterére. Az ember könnyen azonosul vele, és megbocsátja csibészségét.
És miért is van négy lelke Kojotnak?
Azért, hogy újra és újra lehessen róla történeteket mesélni. És azért is, amiért a macskának kilenc van: agyonverhetetlen, varázserejű figura. A négy pedig a síksági indiánok szent száma. Ha lettek volna náluk királyok, azoknak négy lánya vagy négy fia lett volna a mesékben. A négyes szám a négy égtájat is szimbolizálja.
Gyermekkorunkban hihetetlenül népszerűek voltak az „indiánosdi” könyvek, filmek, játékok. Mi az oka szerinted annak, hogy eltűnt a nemes vadember toposza? Talán ezt a témát is felszívták a Marvel- és az Avatar-filmek?
A toposzhoz talán az is kellett, hogy csak távoli, töredékes információk álljanak a rendelkezésünkre. Azáltal, hogy a természeti népek megismerhetőbbé váltak, sok olyan vonásuk is előtérbe került, ami nem igazán passzol ebbe a képbe. Az indiánok is tudtak kegyetlenek és kapzsik lenni, főleg, miután hagyományos életformájuk felbomlott. A Marvel-filmek is csapást mértek úgy nagyjából minden hagyományos mitológiára. Számomra érthetetlen például, hogy a skandinávok miért nem tiltakoznak a Marvel-féle Thor-filmek ellen. Ha valami kulturális kisajátítás, akkor ezek a filmek azok: az eredeti mítoszok diszkósított, kilúgozott verziói.
A Kojot négy lelke egyik, ha nem a legzseniálisabb jelenete néhány baljóslatú snittben mutatja be európai történelmünk, kultúránk, világunk kiépülését. Tényleg ennyire különböző lenne a két embertípus, két kultúra, két hitvilág?
Nem gondolom, hogy az egyik rossz, a másik jó. Ebben a filmben viszont az indiánok szemszögéből próbáltam láttatni a világot – és lássuk be, számukra a „civilizáció” csak szenvedést hozott.
Akik ismernek, tudják, hogy régóta vagy oszlopos tagja annak a hazai indián közegnek, amelyet Cseh Tamás hívott életre a Bakonyban. Mennyire lehet autentikusan átélni az „indián életérzést” 2023-ban?
A tábor jó példa arra, hogyan élhet tovább a nemes vadember toposza. Ez a tábor csak játék, annak viszont komoly. Nem színlelés, mivel az ember ebben a közegben megtalálja második identitását. Rájön: amit a mindennapokban személyazonosságának vélt, az csak egy lehetséges identitás, amely rászilárdult a társadalomban. Ha más korban, más életformát élnénk, más emberek lennénk. Amióta ezt megtapasztaltam, nem tudom igazán komolyan venni a „fehérember” világát. Számomra a parkolóórák, a kávézók, az internet, az órák és nyakkendők világa jelmezes színjáték, semmi több.
A filmben csodálatosan kapcsolódnak össze a „reálisabb” és a barlangrajzokat, indián ábrákat megidéző stilizált, álomszerű képi rétegek. Mi a szerepe a két képi világnak a történetben?
Az indiánok számára az álmok a valóság másik rétegét jelentették. A fiúk, mielőtt férfivá lettek, elvonultak egy úgynevezett látomáskeresésre négy napra, egyedül, egy hegyre, ahol egy víziót kaptak. Ez a látomás irányította utána az életüket, amíg nem kaptak egy újabbat. Ez a motívum nagyon fontos a filmben is, ahol az álmokat a Nagy Titokzatos küldi az emberre. Az álmoknak ezt a világát szerettem volna ősibbre, barlangrajzszerűre csinálni.
Dolgoztál a Kőbaltás ember című, háromrészes tévéfilmen, és ott van a korábban említett, befejezetlen projekted is, amely Egill, a viking költő és harcos történetét beszéli el. Ősemberek, vikingek, indiánok: mi az oka, hogy ennyire foglalkoztatnak?
Magam sem tudom, de gyerekkorom óta ez izgat, és nem az, hogy mi megy a Twitteren vagy az Instán. Abban sem hittem soha, hogy a világunk fejlődik valahonnan valahová, haladni kell a korral, satöbbi. A természetben minden ciklikus, és ezt a természeti népek jobban értették, mint a mi civilizációnk. Az ősemberekről mindenki azt gondolja, hogy folyton szenvedtek, a túlélésért küzdöttek, és szükségszerűen boldogtalanok voltak. Valójában mi vagyunk boldogtalanok: a depresszió népbetegség. Hiába táplálkozunk úgy, ahogy régen a királyok, hiába élünk fűtött lakásokban, kényelmesen, ettől nem lettünk boldogabbak. Érdemes megnézni néhány dokumentumfilmet a busmanokról, az Andaman-szigeti népcsoportról vagy az esőerdei őslakosokról, hogy nyilvánvalóvá váljék: boldogságunkra nem az ipari civilizáció a garancia.
Magadat is kicsit ilyen ősemberesnek-indiánosnak-vikingesnek látod? Ránézésre van valami rokonság közted és kedvenc hőseid között... (Most speciel nem Kojotra gondolok.)
Erre csak annyit tudok erre mondani, hogy én akkor vagyok a legboldogabb, amikor az erdőben járok, amikor ott sátorozok. A Maslow-piramis alján igazán boldog lehet az ember, ráadásul olcsón.
A Kojot négy lelke méltán beilleszkedik a nemzetközi színvonalú hazai rajzfilmek közé. Mi történt szerinted a magyar animációval, hogy az elmúlt évtizedekben ennyire keveset hallottunk róla? Vissza tud térni a nemzetközi élbolyba?
A magyar animáció szerintem most is világszínvonalú, csak nagyrészt rövidfilmek készülnek. Jó iskoláink vannak, és nagyon sok a tehetséges fiatal. Ez szerintem nem változott, csak a társadalom alakult át a lehetőségekkel együtt. Jankovics Marcell halálával (neki a Toldi volt az utolsó rendezése) generációváltás is kibontakozni látszik. Idén például három egész estés hazai rajzfilm is mozikba kerül: Csáki László filmje, a Kék Pelikán, Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta filmje, a Műanyag égbolt, valamint a Kojot négy lelke. Ezek a filmek témáikban is egészen újfajta látásmódot tükröznek. És ne felejtsük el a Ruben Brandt, a gyűjtő című filmet sem, ami ugyancsak világszínvonalú, különleges alkotás volt a közelmúltból. De a korábban emlegetett rövidfilmek is nagy sikereket értek el, gondoljunk például Bucsi Réka Symphony No. 42 című filmjére.
Ugyanakkor az animációs film szinte teljesen családi műfajjá vált, partikuláris lett a felnőtt egész estés rajzfilm, a művészi rajzfilm. Jól látom ezt?
Ez a Disney, a Pixar, a Marvel üzletpolitikája miatt van. A családi mozi üzleti modell, hogy, ahogy ők mondják, minél több szemet vonzzunk a mozikba vagy a képernyők elé. A forgalmazók is ezt preferálják, hiszen ők is pénzből élnek – nem csoda, ha az animációs kínálat nagy részét ezek a filmek teszik ki. Mindez azért sajnálatos, mert az animáció mégiscsak a legszabadabb filmes műfaj, amiből sokkal többet ki lehetne hozni.
A manapság rendkívül divatos transzhumanizmus tulajdonképpen ugyanazt mondja, mint az indián mítoszok: hogy minden lény egyenlő, nem az ember a teremtés koronája. Szerinted eljutunk egyszer oda, hogy ez általános vélekedés lesz, vagy csak hangzatos utópia marad? Esetleg, mint minden emberi gondolat, ez is a visszájára fordul egy idő után?
El kell jutnunk, vagy belepusztulunk. Ha szigorúan tudományosan közelítjük meg a témát, akkor egyértelmű, hogy egy giliszta, egy fa vagy egy baktérium tulajdonképpen ugyanolyan evolúciós folyamaton ment keresztül, mint mi, emberek. És mivel itt vannak körülöttünk, evolúciós szempontból ugyanolyan sikeresek voltak, mint mi. Hogy ki fejlettebb vagy fejletlenebb, szubjektív megítélés kérdése. Mindegyiknek megvan a helye a világban, részt vesz a kényes egyensúly fenntartásában. A baktériumok szimbiózisban élhetnek velünk, akár a sejtjeinken belül is. A fák termelik az oxigént, amit mi belélegzünk, ők meg belélegzik a széndioxidot, amit mi termelünk. A férgek pedig lebontanak minket, ha meghalunk, hogy belőlünk növények sarjadhassanak.
Van olyan meghatározó természetközeli, spirituális élményed az indián táborokból, amelyről szívesen mesélnél?
Egy alkalommal, amikor a patakunk forrásvidékét kerestük a barátaimmal, egész nap barangoltunk az erdő mélyén, alig váltottunk néhány szót. Nem is gondolkoztunk sokat, csak léteztünk az adott pillanatban. Az egyik zsurlós kis tisztásra érve leszakadtam a többiektől. Leültem a patakpartra, és akkor azt éreztem, hogy itt van egy jelenlét. Egy élő, tudatos jelenlevő, akinek-aminek én most a része vagyok, de amely nagyobb nálam. Csodálatos, megható és felemelő tapasztalás volt.
Lehet tudni, hogy mi lesz a következő projekted, vagy most megpihensz kicsit?
Most muszáj pihennem, nem nagyon nyaraltam az elmúlt pár évben. Készülök a nyári táborra, a gyerekeimnek készítek mokaszint. A Kojot négy lelke sorsa fogja meghatározni, hogyan tovább, de filmterveim azért vannak.
Fotók: Bielik István / Kultúra.hu
