Flesch Bálint Berekméri Zoltán utóda volt a múzeumban, 1975-ben került oda, és 1986-ig maradt. Részt vett az analóg fotólabor modernizálási folyamatában, és egyike volt a korszerű fotóműtárgy-védelem kezdeményezőinek. Neves alkotókkal a munkája során nemigen találkozott, mivel a labor az épület eldugott sarkában volt. Munkája nagyobbrészt reprodukciók készítéséből, kiállítási termek és rendezvények fotózásából állt. Két képe látható a kiállításon. Az első Bereményi Géza – mint ő fogalmaz – „igazolványképe”, amelynek szerepeltetése ellen kézzel-lábbal tiltakozott, mivel szerinte a sorozat – amelyet a laptopján meg is mutat – legrosszabbul sikerült darabja volt. Csorba Csillát kísérte el annak idején, 1986-ban az íróhoz akkori otthonába, a Százados úti művésztelepre, és „fotózástűrő” karakterének köszönhetően jó néhány képet készíthetett Bereményiről az íróasztalánál, telefonálás közben, sőt még arról is, ahogy a kutyáját arra kéri, hogy sétáljon ki a képből.
Kovács Idával a Különlegességi cukrászdába mentek, hogy Mándy Ivánt a kedvenc helyén fotózhassa. Próbálkoztak vele a múzeumban, fehér fal előtt is, de az nagyon nem volt komfortos az író számára. A cukrászdai sorozat viszont remek fényeivel, Mándy otthonosságának nyilvánvaló jeleivel telitalálatnak tűnik. Fotózta Karinthy Ferencet is – Kelevéz Ágnest és Tasi Józsefet, a hangtár munkatársait kísérte el az író lakásába –, de a képeket szalonképtelennek minősítették, mivel az író fürdőgatyában fogadta őket. Nem érti a dolgot, mivel Kovács Ida egyszer üdülő írókról is csinált már kiállítást, és annak a képein mindenki hasonló szerelésben feszített. Az ő idejében kezdődtek a két fényképészes idők a múzeumban: mellé Bókay László került, akit korábban szakmunkástanulóként oktatott a fotózásra.
Más, ha valaki hivatalból portréfotós, mint ha arra alapozza az életművét, mondja. Az első esetben megvan annak a veszélye, hogy a „mosolyalbum” irányába mennek el a fotók, mivel az elsődleges szempont az lesz, hogy az alanynak tetsszenek. A második esetben viszont az alkotó valami fontosat képes megragadni a fotózott személy egyéniségéből. Flesch úr azonban előítélettel viseltetik a portréfotózással szemben, mert gyakran látott már olyat, hogy ha valaki lefotóz harminc híres embert, máris híres fotóművésznek kezdi tartani magát. Másfajta fényképész a krónikás, aki sok társadalmi eseményen ott van, és noha nem művészet, amit csinál, a képei a dokumentatív voltuk miatt pótolhatatlanul értékesek. Őt soha nem érdekelte a portréfotós-karrier, és különösebben nem is volt jó soha ebben a műfajban, mert ahhoz jól kommunikáló, megnyerő egyéniségnek kell lenni (amilyennek például Bókayt látta). Bár az is igaz, hogy – mint ezt egyszer egy előadáson hallotta – ha igazán őszinte portrét akarunk valakiről készíteni, előtte legjobb valamit hozzávágni.
A múzeumban annak idején neki való társaságba került; olyannyira, hogy először azt hitte, álmodik. Látástól vakulásig benn güzült, de még azt is élvezte, amit utált, annyira az élete részévé vált a múzeum és az ottani munka. Az sem volt mellékes, hogy ott talált rá későbbi nagy szenvedélyére, lett a fotótechnika-történet és a preventív fotóműtárgy-védelem kutatója-szakértője. Akkoriban vált ugyanis világossá, hogy a ’60-as, ’70-es évek modernségkultusza következtében teljesen feledésbe merültek az analóg fényképezés korábbi technikái. Ő azonban Kincses Károly gödöllői táboraiban muzeológusok és restaurátorok társaságában beleáshatta magát az elsüllyedt tudásanyagba. Szerencsére ez a visszanyúlás, a historikus eljárások iránti intenzív érdeklődés mára világtrenddé vált.
Ő annak idején az úttörője volt, és mivel Magyarországon, de nagyjából Kelet-Európában sem sok hozzá hasonló megszállott volt, mint „érdekes színfoltra” felfigyeltek rá Nyugaton, és jó néhány szakmai konferenciára hívták. Sokat foglalkozott a dagerrotípiákkal, tanulmányt írt a Petőfi-dagerrotípia szerzőségéről, és a szakma nagyobb része osztja a nézetét (szerinte Egressy Gábor színész készítette). Manapság ha árverésen vagy múzeumok környékén, hagyatékban muzeális technikával készült kép tűnik fel valahol, nagy az esély rá, hogy Flesch úrhoz kerül szakértői vizsgálatra.
Belicza László Gábor 2016-tól 2019-ig dolgozott a múzeumban; a fotográfus–tervező diploma megszerzése után az volt az első munkahelye, és roppant fontos szerepet töltött be az életében. Alkotói ambíciói a múzeumnál nem voltak, kizárólag alkalmazott fotográfiai feladatokra készült ott, ám az élet úgy hozta, hogy ezek találkoztak a portréfotózással. Már rögtön azáltal, hogy 2017-ben az Arany 200 rendezvénysorozat eseményeit kellett fényképeznie, amelyek során kétszáz író, zenész, közéleti személyiség beszélt a költőhöz, műveihez való viszonyáról. Ezután arra kérte Kovács Ida osztályvezetőt, hogy a múzeum fotógyűjteményét gyarapítandó hadd készítsen minél több alkotóról portrékat is. E munkák során derült ki, hogy jó érzéke van a portréfotózáshoz, az alanyokkal való bizalom megteremtéséhez. A Petőfi múzeumban megforduló írókat később a Kobuci Kert zenészei, majd a Műcsarnokban fotózott rengeteg képzőművész követte. Két éve a nyomtatott Forbes minden fotójáért ő felel. Mindig az ember érdekelte, de a környezetre és a természetre is kiterjesztette a figyelmét, és a fotóesszében tudott kiteljesedni.
A portréfotózás során ő mindig egyetlen, egészen kiváló képre gyúr. Ám ahhoz az egyhez eljutni mindig sok-sok munka. A portréfényképezés szerinte a hatalomról szól, a fotósnak mindent uralnia kell. A folyamat csak akkor lehet sikeres, ha az az alanya a bizalmába fogadja. Belicza úr a hagymahámozáshoz hasonlítja, ami a valóban jellemző fotóhoz vezető úton történik: sok réteg mögé kell tekinteni, míg az ember igazi arca megmutatkozik, és mivel sokan szoronganak a fotózástól, a fotós részéről nagy empátiára van szükség hozzá. Manapság gyakran készít rendhagyó portrékat, és kér furcsa dolgokat az alanyaitól, például az asztaluk alá ültet főigazgatókat. Az, hogy a kedvéért be is ülnek, jól érzékelteti, ehhez a műfajhoz mekkora bizalmi szintre van szükség. A siker így erősen függ az ennek kialakítására való képességtől is.
A kiállításon szereplő két, Szvoren Edináról és Tompa Andreáról a Károlyi-kertben készült portréjáról korábban azt tudtam meg, hogy annak idején ő kapta a kinti fotózás feladatát, míg Gál Csaba a műtermit (azaz ugyanazokról az írókról kinti és benti képek is születtek). 12–13 írót vitt ki a kertbe, és az volt a koncepciója, hogy sem „barátkozni” nem fog velük, sem instruálni nem fogja őket azontúl, hogy üljenek le egy padra; bármelyikre, amelyik szimpatikus nekik. Ezt az elvét azonban Szvoren Edina esetében megszegte, amikor azt látta, hogy olyan mereven ült le, mintha az általános iskolában lenne. A kép jó hangulata, kedvessége igazolja, hogy helyesen döntött.
Hogy híres embereket örökít meg, annak nem szabad a munkáját befolyásolnia, mondja. És annak sem, ha az alany ellenáll vagy ellenszenves. Ha nagyon nem bírnak egymással, a lelkére beszél az illetőnek, hogy belássa: a jó kép a közös érdekük, és ahhoz partneri viszonyra van szükség. Továbbá annak elhitetésére, hogy legalább egy jó képet mindenkiről lehet készíteni. Minden ember és helyzet különböző, de a rutin azért segít.
Fontos-e, hogy egy író írónak is látsszon a fotókon? Amikor irodalmi múzeum küldi az embert portrét fotózni, ez alapigényként szokott jelentkezni. Szerinte ez nem lényegi kérdés: a portré a személyiségéről szóljon az alanynak. Ha ez sikerül, azt is tudni fogjuk, mi a foglalkozása.
Fontos-e, hogy mit akar, milyennek akar látszani az író? Mit lehet azzal kezdeni, ha kizárólag az általa jellemzőnek érzett képet akarja átengedni? Mindkét fél számára megfelelő kompromisszumra, a különböző elképzelések közötti egyensúlyra kell törekedni. Időnként az azzal való érvelés segít, hogy az író egy szakma képviselőjeként adjon bizalmat egy másik szakmáénak: a fényképésznek, és higgye el: az eredmény meggyőz lesz, visszaigazolja ezt a bizalmat. Eseményeken készült fotókat Belicza úr szerint nem szabadna portrénak nevezni, talán inkább a zsánerkép elnevezés lenne megfelelő. A portréhoz ugyanis mindenképpen szükség van a személyes viszonyra, találkozásra, a pillanat egyediségére. A portré a kettejük közti kapcsolat lenyomata lesz.
Az alany iránti tisztelet nem béníthatja meg a fotóst. Kimutathatja ugyan neki a tiszteletét, de addig nem torzulhat a helyzet, hogy az író úgy gondolja: a portréfotós számára megtiszteltetés őt megörökíteni. Úgy véli, csoportról nem lehet portrét készíteni, de azt mondja, hogy lehetnek határesetek. Ő a három főnél húzná meg a határt.
Életének első szakmai állomása volt a múzeum, ahova eredetileg fotókat szkennelni vették fel négy órában, ám aztán olyan lehetőségeket és támogatást kapott, amelyek mindmáig kihatnak a pályájára, közelebb vitték ahhoz, amit a portréfotózás terén ma képvisel
Bókay László, aki hét képével (köztük a főpapi ruhában virító Szentkuthy Miklósról, Ottlik Gézáról, Vas Istvánról és Gyurkovics Tiborról készültekkel) van jelen a kiállításon, szűkszavúan nyilatkozik, de azt nem is próbálja tagadni, hogy a múzeumi évek szakmailag és emberileg egyaránt sokat jelentettek a számára. 1982-től 1991-ig dolgozott ott, kedvelte azt a szabadságot, ami a fotóriporteri munkával járt, és soha egyetlen írótól-költőtől sem félt: könnyen teremtett velük kapcsolatot és fényképezte őket. Sokat köszönhet egykori kollégájának, Flesch Bálintnak, akire már akkor is felnézett, és hálával tekint vissza Csorba Csillára meg Kovács Idára, akikkel sokat dolgozott együtt és barátságba is keveredett. A technikai ismereteket Flesch útról sajátította el, de a látásmódra vonatkozóan magának kellett kiverekednie az útját. Ám arra a kérdésre, hogy szerinte miről ismerhető fel egy Bókay-stílusú portréfotó, csak szerényen mosolyog.
