A LinkedInen freelance-ként nevezed meg magadat, ami praktikus és pillanatnyi öndefiníció is lehet, de kicsit szabadabban is értelmezhető. Mit jelent számodra művészként a szabadság, az autonómia; annak a tudata, hogy magad hozod a döntéseket, és te is felelsz értük? Hogyan viszonyulsz ehhez képest ahhoz, hogy a munkád során sok egyeztetésre, kompromisszumra, bizonyos adottságok elfogadására és a hozzájuk való ügyes alkalmazkodásra van szükség? Miben áll olyankor a szabadságod, amikor úgymond gúzsba kötve kell táncolnod? Milyen körülmények között tudod leginkább kifutni a formádat, és melyek azok a tényezők, amelyeket bénítónak élsz meg?
Már akkor is belekóstolhattam a függetlenségbe, amikor még megvolt a munkám az HBO-nál, mert közben időnként párhuzamosan másoknak is dolgoztam kreatívként, és olyankor nem kellett bejárnom egy bizonyos munkahelyre, hanem a szakmai tudásomat kamatoztattam más környezetben, más kollégákkal együttműködve. De az igaz, hogy a teljes függetlenségről nem voltak ismereteim: az az ismeretlenbe lépéssel azonos, és óriási bizonytalansággal jár együtt. Nem tudhatod, hogy lesz-e munkád jövő hónapban, és senki sem mondja meg, mettől meddig dolgozz és mikor mivel foglalkozz.
A kreatív munka jelentős része megfoghatatlan. Egy kreatív az idő nagyobb részében nem a megalkotandó produktummal foglalkozik, hanem inspirálódik, impulzusokat gyűjt, készül – ám ez kívülről halogatásnak vagy egyenesen semmittevésnek tűnhet. A szabadság nem a szabadúszás sajátja, cégnél is megélhető. Sőt: a kreativitást segítik a korlátok, keretek. A kreatív munkának csak egy része, körülbelül húsz-harminc százaléka csakugyan kreatív. A szabadúszás fő előnye az, hogy új játéktérre kerülsz általa. Egy ideális világban szabadúszóként teljesen szabad kezet kapnék a megbízótól, aki a korábbi munkáim ismeretében kér fel. Éppen azért keres meg, mert annak alapján, amit rólam tud, megbízik bennem. De ezt az esetek többségében túl rizikósnak vélik.
Külföldön, nagyobb piacokon azért szokták reklámfilmrendezésre felkérni játékfilmek, sorozatok híres rendezőit, mert úgy gondolják: éppen az ő sajátos látásmódjukra van szükség. Arra, ami egy bizonyos brandre vonatkozóan az ő víziójuk. Szerintem az alkalmazott művészet terén általában is ilyen szemléletre és alkotói szabadságfokra lenne szükség annak érdekében, hogy a reklámoknak ne legyen reklámszaguk; szoros együttműködés a kreatív kivitelezővel még az ötletelés fázisában csodákra lenne képes. A megbízói bizalomnak felszabadító ereje van. Az előbb dicsértem a kereteket, de bizonyos esetekben bénító hatásuk is lehet, ha szakmailag – akármit is teszünk ellenük – gyengítik a végeredményt, ami konkrét dolog (fix zene, narráció, kötelező casting stb.) és koncepcionális probléma egyaránt lehet.
A fotós titokzatos módon mindig rajta van a fotóin, a névjegyét összetéveszthetetlen módon rajtuk hagyja. Kereki Sándor sok évtized után híressé vált utcai fotóit látva elgondolkodtam azon, hogy hogyan találta meg a témáit, hogy egyáltalán kereste-e őket, és viccesen azzal vádoltam meg, hogy afféle vizuális sorozatgyilkos módjára járta a várost, árnyként érkezett és távozott: ki akart maradni a világból, amit megörökített. Ő csak megmutatta, amit látott, védekezett, de nyilván nem így volt, hiszen az már mindig a fotós döntése, hogy mikor áll meg, mi köti le a figyelmét, mit tart megörökítésre érdemesnek. És lehet ugyan rejtőzködő, de hogy ezek által a döntései által ne legyen jelen minden képén, azt nem tudja elérni. Te mit keresel és találsz meg a fotóiddal, például az Analog Sparks díjas dunai sorozatoddal? Hogyan vagy jelen fotósként az úgymond objektív valóságban, és hogyan jelenik meg a képeiden a te külön bejáratú valóságod?
A fényképezés – mivel apám fotózott, a fényképezőgép régen mindig nála volt – már gyerekként lenyűgözött, nagyon érdekelt a folyamata. A zene, a könyvek és a film mellett kezdettől fontos inspirációs forrást jelentettek számomra a fotók. Németországban születtem, és a fal leomlása után költöztünk vissza Magyarországra, de a német lapok, a Stern, a Reuters és a Max itthon is jártak nekünk, és a képeik tudat alatt formálták a vizuális kultúrámat. Amióta kamerás telefonom van, fotózom, dokumentálok: nyaralást, kirándulást egyaránt. Amikor az Így vagy tökéletes forgatását 2019-ben befejeztem, és emiatt űr támadt bennem, baráti tanácsra és egy kölcsönkapott analóg gép birtokában fotózgatni kezdtem. Ami a vizuális oldalt, a filmnyelvet, a filmet mint audiovizuális egységet illeti, forgatás során különböző körülmények és adottságok miatt nem lehetett teljesen enyém a kontroll, így főleg a színészekkel kellett foglalkoznom. De mivel a kompromisszumok barátja vagyok, ezt elfogadtam.
A fotózás viszont egészen az enyém volt, sőt a terápiámmá vált. A Covid-időszakban jártunk, fontos volt, hogy sétálni mehetek és közben fotózhatok a városban. Eleinte céltalanul tettem, és elsősorban a szép fények, árnyékok meg az emberek keltették fel a figyelmemet – az utóbbiak azért is, mert akkoriban szinte néptelenek voltak az utcák. Hogy mikor mire, mi egyébre figyeltem fel, mit tartottam érdekesnek, az zsigeri volt. Némi nyomás alá helyezett és megfontolásra ösztönzött az, hogy filmre fotóztam. Nem kattintgathattam vaktában, le kellett lassulnom. Hogy melyik kép milyen lett, csak jóval később, az előhívás után tudtam meg, ezért az érzés volt a döntő. Az az érzés, ami fényképezésre motivált, illetve az, amit az elkészült kép megpillantásakor éreztem. Mivel a két esemény időben távol esett egymástól, csak az érzéseim igazítottak el az ügyben, hogy egy-egy kép miért készült el korábban. Másrészt a fotók hozzásegítettek ahhoz, hogy a korábbi érzéseimet újraéljem.
A pillanat megragadása érdekel. Mindaz, amit mi viszünk oda a fényképezés pillanatába, amit mi látunk a képen. Amit mi adunk vagy képzelünk hozzá. Egy-egy fotó soha nem ugyanaz mindenki számára. Hogy fotósként mi felé hajlok, mi iránt vonzódom, abban tendenciát, mintát vettem észre. Az egyik fontos témám a városi magány, amelynek nem kell feltétlenül rosszat jelentenie; jól is megélhető, ha jóban vagyunk magunkkal. A másik témám a párok: azok a pillanataik, amikor megszűnik számukra a világ. A harmadik pedig maga a város, Budapest: a mindennapok különböző helyszínei, alkalmai és kiemelten a metró, mert az minden városban külön világ.
Azt én is észrevettem, hogy az emberi, főleg a párkapcsolatok kedves témáid: két ember összetartozására, összecsengésére mindig érzelmesen rezonálsz, és ezzel valamiféle idilli képet közvetítesz a valóságunkról, ami amúgy sokszor nem ilyen, de benned mintha az a vágy dolgozna, hogy egyre inkább ilyen legyen. És máris ott tartunk, hogy ezzel nem az „objektív valóságot” mutatod meg, hanem egy benned élőt. Milyennek látod a mai Budapestet, mely képeidet érzed a városra legjellemzőbbnek, és mennyire dolgozik benned az a Kereki-féle késztetés, hogy krónikás legyél? Dokumentálsz vagy transzcendálsz a képeiddel?
A képeim tudatállapotok visszatükröződései. Teljesen objektív krónikás nem lehetek. De nem is idillt sugalló, romanticizáló szándék vezet. A fotózás nem egyes képekről szól, hanem a képek egymáshoz való viszonyáról. Hogy egy fotót milyen érzés megnézni, az attól függ, hogy az ember mit hoz magával, mit hordoz magában. Ami az egyiknek fáj, a másiknak jó érzést keltő lehet. Nincs olyan, hogy világ, mert a valóság folyamatosan alakul és átalakul. A kedvenc pesti partszakaszom a Jászai és a Boráros tér közötti rakpart mikrovilága, ennek hangulatai, változásai, jelenetei. A város is folyamatosan változó organizmus. Bizonyos pillanatokra mindannyian idillien tekintünk, de én nem akarok romantizálni a képeimmel. Hiszen a romantikus pillanatokat újabbak, nem romantikusak követik. Mindig másra vágyunk, mint amiben vagyunk, de az is idilli, amiben éppen vagyunk.
A dunai sorozatom „katasztrófaturistái” megszokták, természetesnek veszik az árvizet, noha az már a klímakatasztrófa jele. Mennyire vagyunk önámításban? Válhat az árvíz a mindennapjaink részévé? A sorozatom képei erről is szólnak.
A magányt kívánó fotózás vagy a közösségi szellemben űzendő csapatmunka vagy inkább te?
A rendezés, reklámfilmezés során „csapatkapitánynak” kell lennem, aki sokakra támaszkodik. Mindenki munkája számít. Ez a lételemem, amelyben jól érzem magam, de a hatására a szociális kapacitásom ki szokott ürülni, ezért szükségem van arra, hogy feltöltődjem, csak magam létezzen. Ezt adja meg a fotózás, amely alapvetően magányos tevékenység. A kettő együtt teremti meg számomra a balanszt.
A fényképészeket régen képírónak hívták. Te hogyan „írod a képeidet”, illetve egyáltalán képes vagy-e magadra képzőművészi státusban gondolni? Mennyire tervezettek, mívesek a fotóid? Mennyire zavar, hogy nehezen tervezhetők? Van-e terved úgy általában, amikor fotózni indulsz, vagy a vadász éberségét is elégnek érzed ahhoz, hogy olyan vadakat lőj, amilyeneket terveztél?
Minden kreatív munka tervezést igényel. Felszabadító hatású, ha megvan az útvonal terve, meg az, hogy milyen kamerával, milyen filmre fotózol – az utóbbit az időjárás is befolyásolja. Az, hogy – mint mi, fotósok mondani szoktuk – „mikor kerül az ember zónába”, vagyis ihletett állapotba, esetleges: helyzetektől, jelenetektől, fényektől függ. Hiperérzékeny állapot, amelyet villámgyors reakciók jellemeznek. De néha nem történik semmi, vagy a „statiszták” nem együttműködőek. A képeket véletlenek szülik, de Budapest New Yorkhoz, Párizshoz, Londonhoz képest teljesen más terep. Más fókuszra ösztönöz, mert nincs annyi ember, ezért kevésbé kaotikus.
Képíró lennék? A fényképezés azért kevésbé tervezhető, mint a rajzolás. Fotózom tervezett, stage-elt jeleneteket, portrékat is hol felkérésre, hol reklámcélból, de a magam kedvére és megrendelésre is – ám az nagyon más műfaj, mint az utcai fotózás.
Hogyan gondolsz az általad kedvvel és kreativitással végzett tevékenységekre abból a szempontból, hogy hol helyezkednek el a profi-amatőr tengelyen? Fontos-e, hogy ezt a besorolást mindenre vonatkozóan elvégezzük? Manapság egyre gyakrabban előfordul, hogy itt-ott nyilatkozó alanyok azt mondják: „Ehhez vagy ahhoz nem akarok hozzászólni, mert nem vagyok művészettörténész, hadtörténész, pszichológus vagy atomfizikus, ellenben mint halbiológus szívesen megnyilvánulok.” És ezzel mesterségesen sok, egymással össze nem függő részre bontják fel a világot, mintha az hinnék, hogy mindegyikről csak annak a területnek, szakmának, tárgykörnek a felkent szakértői beszélhetnek. Ami nyilvánvalóan képtelenség, mert akkor mindenki csak monologizálhatna, és mert sajnos az sem kizárt, hogy valaki akkor sem látja jól a dolgokat egy bizonyos kérdésre vonatkozóan, ha amúgy évtizedek óta azzal foglalkozik. Neked milyen aggodalmaid vannak azzal kapcsolatban, hogy miről nyilatkozhatsz felelősen, és hogy bizonyos aktivitásaid milyen kategóriába esnek?
Mi választja el egymástól az amatőrt és a profit? Az, hogy az egyik fizetett, a másik kedvtelésből folytatott tevékenységet végez? Nem tekintek magamra amatőr fotósként, de „automatikusan” mégsem vagyok fotós, fotóriporter. Például mert nem minden téma érdekel, és nem mindenre vagyok alkalmas. Számomra a mozgókép és a rendezés az elsődleges, de ma már fontos része az életemnek a fotózás is, és nem hobbinak tekintem. Feltölt, fejleszt, és ha nem művelném rendszeresen, a sporthoz hasonlóan elsatnyulna a rá való képességem. Játékfilmet ritkán készíthet az ember. A fotózás számomra annak az eszköze is, hogy kreatívan fejlesszem magamat, és a hasznossága nyilvánvaló: jó néhány esetben visszahatott már a rendezői munkámra, ezt többen is jelezték, értékelték.
Perfekcionistának látlak, aki a főzés hasonlatával élve minden összetevőt pontosan megmér, mérnöki szemlélettel viszonyul a munkájához, és úgy gondolja, azt csak alapos, aggályos tervezéssel lehet tökéletesen elvégezni. Vannak azonban ösztönös zsenik is, akik összevissza, érzésre szórják a fazékba a hozzávalókat, és esküsznek az intuícióikra. Beszélgettem egyszer egy statikussal, aki arról panaszkodott, hogy gyakran kell a nagyot álmodó építészeket lerántania a földre, amikor már éppen el akarnak szállni, és megmagyaráznia nekik, hogy a kreativitásuk, művészi álmaik beleütköznek a fizikai valóság korlátaiba. Benned hogyan küzd vagy köt békét a kreatív elme a higgadt tervezővel?
A tervezés fázisában igyekszem minden hibalehetőséget kizárni, a munka előrehaladtával viszont egyre jobban hallgatok a megérzéseimre. A filmezésnek sokszor több a nem tervezhető része, mint a tervezhető, például az időjárás vagy a színészek hangulata miatt, hogy csak a legkézenfekvőbb variánsokról tegyek említést – de egy forgatás során amúgy is rengeteg minden akadhat, ami miatt a terveket időnként el kell engedni. A tervezés tehát szükséges, de a rugalmasság is elengedhetetlen. Mivel drága műfajról van szó, a kereteket tartani kell, de ezektől különválasztom azokat az ihletett pillanatokat, amelyek csak a kamera előtt teremtődhetnek meg, és mindenki ajándéknak tekinti őket. Ám ezek olyan ajándékok, amelyekért előtte jól meg kell dolgozni.
Még nem tudtam, hogy találkozni fogok veled, amikor egy-két hete elgondolkodtam azon, hogy jó sorozatok készítői hogyhogy nem feltétlenül jók a maguk alkotásának promotálásában, például az epizódok előtti, figyelemfelkeltőnek szánt előzetesek összerakásában, szerkesztésében. Mi okozza azt, hogy amúgy kreatív csapatok e téren nem mindig képesek kreatívak lenni? Hogyan viszonyul egymáshoz a promotált érték és a promóciója? Mennyire kell hinnie a produktum kiválóságában annak, akinek a promóció a munkája? A Lódító hódító című filmben például, amely egy alternatív, fiktív, hazugság nélküli világot mutat be, nem adott a reklám alapfeltétele, ezért a kóláról csak azt tudja mondani a reklámszínész, hogy fekete és egészségtelen. Ha nincs hazugság, nincs reklám?
A promotálónak nem kell hinnie a termék kiválóságában: ez szakma, alkalmazott tevékenység. Valamelyik alkotóelemét felhasználva motivál a termék megvásárlására: a tortaszelettel igyekszik kívánatossá tenni a tortát. De gyakran megesik, hogy azonosulni tudok a promóció céljával, mert valóban kiválónak tartok egy-egy sorozatot. Ha így van, az őszintébbé teheti a reklámot. Nagyon elgondolkodtató, hogy akár a karácsonyi ajándékozás szokása is betudható promóciós torzítás hatásának, hiszen korábban a húsvét volt a fő keresztény ünnep, és karácsonykor nem ajándékoztak, nem jött a Mikulás kamionnal. Nem tudom, hogy ha ilyesféle torzulást okoznék, együtt tudnék-e élni vele. A rendszer azonban adott, szakmányban készülnek a reklámok. A műfaj művelőinek komoly felelősségtudattal kell viszonyulniuk a munkájukhoz.
Hogyan gondolsz magadra ma filmrendezőként, a 2019-ben forgatott, majd a Covid miatt csak 2021-ben bemutatott Így vagy tökéletes alkotójaként? A pályád milyen mérföldköveként gondolsz vissza arra a forgatásra és a publicitásra, amit a bemutató hozott? Mint a kompromisszumok munkása milyennek látod ma azt a filmet, és mennyire érzed a magadénak?
Nagyon büszke vagyok rá. Noha nem az én történetem volt, valamennyit bele tudtam tenni a szerény élettapasztalataimból. De ehhez kellett, hogy az író, Csurgó Csaba már eleve remek világot írt le, amelyhez a szintén reklámvilágos tapasztalataiból merített. Az Így vagy tökéletes a műfaji keretek adta korlátai ellenére is őszinte alkotás lett. Arra is jó érzés visszagondolni, hogy milyen harmonikusan működtem együtt a színészekkel, és hogy ennek révén hús-vér karaktereket alkottunk meg együtt. A filmem a bemutatás nem túl kedvező körülményei miatt a moziban ugyan még nem, de később tévében, streamingen, mint a sok visszajelzés mutatja, megtalálta a közönségét. A soron következő filmterveim viszont ennél számomra személyesebb műfaji világban mozognak (dráma, horror, thriller, nem pont ebben a sorrendben), és talán még inkább belőlem fakadó témákat járnék bennük körül, mert ha az ember rendezőként belevág egy filmbe, annak emlékeztetnie kell arra, miért ezt a hivatást választotta.
