A hulladéklerakás a legrégibb hulladékártalmatlanító módszer. Kr. e. 3000 körülről már ismertek ilyen helyszínek Kréta szigetéről. A minoszi civilizáció szilárd hulladékát gödrökbe dobta, amiket aztán földdel töltöttek fel. Az ókori Indiában ismerték a csatornarendszereket, de ez a megoldás a babiloniak, asszírok, görögök és egyiptomiak előtt sem volt ismeretlen.
Róma mocsaras területre épült, a talajvíz elvezetése miatt még a királyság idején kezdték építeni a Cloaca Maximát. Később nemcsak a talajvíz elvezetésére használták: fürdőket, latrinákat és házakat csatlakoztattak rá. Többször szélesítették, legnagyobb keresztmetszetét Traianus uralkodása alatt érte el, ekkor egy megrakott szénásszekér is elfért egyes részein. A csatornához bizonyos távolságonként lejáratokat építettek. Heliogabalus, a napkultuszt túlzottan erőltető császár anyjával latrinában bújt el az életükre törő testőrök elől, de végül kivégezték őket. A császár fejetlen holtteste a Tiberisben végezte, ahova a Cloaca Maxima is torkollik. Megesett, hogy közembereknek sem találtak méltóbb nyughelyet a Tiberisbe torkolló csatornánál.
A római mitológiában Venus Cloacina a Cloaca Maxima istennője volt. A víz a termékenységgel függ össze, a túl sok víz azonban terméketlenséget szül. Ezért Cloacina a megfelelő mennyiségű vízért tekinthető felelősnek, hiszen a Cloaca Maxima feladata épp a fölösleges víz elvezetése volt.
Rómában a köztereken nyilvános illemhelyeket állítottak fel, amelyeket vízzel öblítettek. A bérházak emeletein nem volt mosdó, sem ejtőcső, ezért a lakók az utcai illemhelyeket keresték fel vagy éjjeliedényt használtak. Ezek tartalmát reggel a szeméttel együtt az udvaron álló dézsába, vagyis doliumba ürítették, de megesett, hogy egyszerűen az utcára öntötték. A vízelvezető rendszerre csatlakozás a földszinten és magánházakban élők számára opcionális volt, pénzbe került.
A kanálisokat rabszolgákkal tisztíttatták. A holttestek nagy problémát jelentettek, hiszen az utcán élők ott is haltak meg, közegészségügyi és egyéb okokból pedig foglalkozni kellett az eltávolításukkal. Suetonius Caesarok élete című művében említi meg Vespasianusról szólva, hogy a leendő császár éppen reggelizett, amikor egy kóbor kutya berohant az asztal alá, a földre ejtett valamit, majd gyorsan távozott. Amikor Vespasianus az asztal alá pillantott, döbbenten vette észre, hogy egy emberi kezet hozott be a kóbor állat – a leendő császár barátai szerint mindez jó előjelnek számított, hiszen a kéz szó latinul hatalmat is jelent.
Személyes higiénia korokon át
A középkorban a szemetet és az éjjeliedények tartalmát egyszerűen az utcákra öntötték, vagy kihányták a városfalon kívülre. Sok városban csak gólyalábakkal lehetett közlekedni bizonyos utcákon, olyan magasan állt a szemét és a szennyvíz. Persze pozitív példák is voltak: 1348-ban Párizsban felismerték a rossz higiénés helyzet és a járványok összefüggését, és vállalkozások alakultak a szemét eltakarítására. Londonban a 15. század végén, egy pestisjárvány közepette védetté nyilvánították az összes sólymot és hollót, mert azok felcsipegették a hulladékot az utcáról.
Az első vízöblítéses vécét Sir John Harrington találta fel a 16. század végén – ez volt a water closet, innen a WC kifejezés. 1775-ben Alexander Cummins forradalmasította a találmányt az S alakú csővel, szifonnal, amely a szagok elzárásáért felelt. Mai formája nem sokban különbözik ettől a verziótól.
Budán és Pesten csak az 1800-as évektől létezett rendszeres utcatakarítás, ennek feladatai a seprés, a locsolás és a jég feltörése voltak. 1830-ban két helyre korlátozták Pesten a szemétlerakást, és ekkor tették kötelezővé a szemétkihordást.
Az 1830-as rendelkezés szerint már tilos volt az otthoni szemétfelhalmozás, valamint szennyvizet az utcára engedni, ahogy szemetet lerakni is. A Bach-korszakban a rendőrség hatáskörébe utalták az utcák tisztán tartását. Pest-Budán a 19. század közepén jelentkezett az első vállalkozó, hogy kihordaná a szemetet, amire a polgárokat amúgy is kötelezték. A város ezután pályázatot írt ki egyes területeken a szemét elszállítására, valamint a szeméttelepek kotrására, szelektálásra és az elföldelésre. 1879-től már kötelező volt a szemétszállítás igénybevétele, nem vihették ki a városból az emberek a saját hulladékukat. A század végén jelentkezett ifj. Cséry Lajos, hogy megoldaná a város szemétszállítási gondjait, 1892-ben pedig meg is kapta a kizárólagosságot. Jelentősége a cserélhető tartályos szemétgyűjtésben rejlett, amivel a hulladék bolygatása nélkül lehetett elszállítani a szemetet.
Az interjú a Magyar Kultúra magazin 2023/9. számában jelent meg. Fizessen elő a lapra, hogy havonta, első kézből olvashassa!
A 20. századig nem igazán keletkezett nem lebomló hulladék: a fémek túl értékesek voltak ahhoz, hogy ne használják őket újra, az organikus anyagok pedig lebomlottak. Az első teljesen szintetikus anyag a bakelit volt – nevével ellentétben soha nem készültek belőle hanglemezek, mert alkalmatlan a préselésre. Hogy magyarul miért lett bakelit, rejtély; néhányak szerint tréfás szlengként használták egyesek.
Sten Gustaf Thulin svéd tudós találta fel azt, amit ma műanyagként ismerünk. Fia egyszer úgy nyilatkozott, apja azért találta fel a műanyagzacskót, hogy kiváltsa az erdőirtásokat okozó papírzacskókat. Az elvileg megoldásként születő találmányt rengeteg helyen hasznosítják. De kezelése, az egyszer használatos műanyagok túlzott használata korunk hatalmas problémájává tette a műanyagot. Évente annyi műanyagszemét kerül az óceánokba, mintha a Föld minden egyes lakója beledobna egy zacskót.
Innen pedig csak egy lépés a mikroműanyagok problémája. Ezek 5 milliméternél apróbb plasztikdarabkák, amelyeket vagy ekkorára gyártottak, vagy bizonyos termékek roncsolódása során váltak le. Minél nagyobb egy műanyag, annál valószínűbb, hogy kiürül a szervezetből, de a nagyon aprók a sejtekbe is bejuthatnak. Kínában idén 15, szívműtéten átesett beteget vizsgáltak meg, és ötféle szívszövetben kilencféle műanyagot találtak, amelyeket a betegek belélegeztek vagy lenyeltek.
Mi lesz a hulladékkal?
Budapesten évente nyolcszázezer tonna hulladék keletkezik, egy lakosra számítva évi 444 kilogramm. Kilencven százaléka – legalábbis a 2016-os adatok szerint – zöld vagy szürke kukába gyűjtött normál szemét. A rákospalotai hulladékhasznosítóban az ilyen szemét 60–65 százalékát alakítják át hő- és villamos energiává. Az erőmű tavaly egymillió gigajoule energiát állított elő, ez volt történetének legnagyobb távhőtermelése.
Más a helyzet a veszélyes hulladékkal. Minden veszélyes hulladék, ami bármilyen kockázati terhet jelent a környezetre, az élővilágra és az egészségre közvetlenül vagy közvetetten. Ilyen a használt sütőolaj és zsiradék, az akkumulátorok, az elemek, az elektronikai eszközök. Szerencsés esetben ezek újrahasznosíthatóak, vagy energetikai hasznosítás történik, amikor az égetés során keletkező hő jelenti a hasznot.
Amire nem szívesen gondolunk
A vágóhídi hulladék fokozottan fertőzésveszélyes. Ide tartoznak az olyan állati melléktermékek, amelyek emberi fogyasztásra alkalmatlanok. Eredetileg az állati hulladék kezelése települési hatáskörbe tartozott, minden helységben dögkutak, dögterek és lerakóhelyek alakultak. Az EU-csatlakozás után azonban mindez illegálissá vált. A vágóhídi hulladékot többféleképp hasznosítják újra: takarmányként, talajjavítóként, komposztálják, hús- és csontlisztet készítenek belőle, vagy megsemmisítik, elégetik.
A kórházakban többféle hulladék keletkezik, a háztartási hulladékhoz hasonlót háztartási hulladékként kezelik. A veszélyes hulladékok közé sorolják a fertőzött vagy potenciálisan fertőzött éles, hegyes eszközöket. Ezen kívül idetartoznak a törött tárgylemezek, használt ampullák és a humán biológiai anyagok, mint a vér, fel nem ismerhető emberi testrészek és szervmaradványok, váladékok.
Adja magát a kérdés, hogy mi lesz a felismerhető testrészekkel és szervekkel. Erről a temetőkről és temetkezésekről szóló törvény rendelkezik. A végrehajtásról szóló kormányrendelet szerint „a mesterséges vagy spontán abortusz folytán távozó magzat, csonkolt testrész, emberi szerv, szervmaradvány” eltemetésére az üzemeltető külön parcellát jelöl ki. Az elvetélt magzatokat külön tárolják, majd úgynevezett gratisládákba helyezik más testrészekkel együtt. Ezt a szervládát temetik vagy hamvasztják el. Külön kérés esetén a szülők maguk gondoskodhatnak a magzat eltemettetéséről.
Elborult konteó vagy valóság?
A második ipari forradalom, a tömeggyártás megjelenése után akkora mennyiségű termék állt rendelkezésre, amit már nem tudtak eladni. A gazdasági válságra született megoldásként a tervezett elavulás ötlete, azonban nyílt formában nem alkalmazták. Az elmélet lényege, hogy a gyártók korlátozott élettartalmú cikkeket árulnak, így serkentve az eladásokat.
A villanykörte-összeesküvés című film szerint a Phoebus nevű kartell egyesítette a világ izzógyártóit, felosztották a piacot, és ezer órában maximalizálták a villanykörték akkoriban kétezer óra körüli üzemidejét. Néhány éve Londonban vizsgálták a LED-lámpákat, és míg a papírok szerint harmincezer órát kellene bírniuk, élettartamuk tíz százalékkal kevesebb.
Az elavulásból is többfajta létezik: a legegyszerűbb, amikor az élettartamot csökkentik valamilyen megoldással, esetleg az inkompatibilitással játszanak, például új videójátékok nem játszhatók régebbi platformokon. Megesik, hogy valamilyen alkatrészből hiány van, vagy pótlása közel annyiba kerülne, mint venni egy új terméket, illetve létezik a marketing által generált elavulás, amikor megbízhatóan működő készüléket cserélünk le egyszerűen azért, mert kiment a divatból vagy van már újabb.
Az okostelefonokat érintő szoftveres lassítás mellett gyakori, hogy az alkatrészeket közel ragasztják egymáshoz, így az egyik javításához el kell törni őket, esetleg egy-egy alkatrész csak egy nagyobb egységgel együtt cserélhető. Az Európai Parlament is foglalkozott a kérdéssel, elfogadtak egy javaslatot, amely a klímasemlegesség szempontjából rangsorolná a termékeket, ideértve a javíthatóságukat is. Ezen kívül feltüntetnék, mennyibe kerül egy termék szervizelése, mik a javíthatóság korlátai, illetve betiltanák az üzemidőre vonatkozó félrevezető információkat és a termék életciklusát korlátozó tervezési jellemzőket, például a dizájnt.
A szemét rendkívül sokrétű kérdéskör és probléma. És ahogy lenni szokott az emberiséggel egyidős jelenségekkel, bizonyos, hogy örökké velünk is marad. Ha sikeresen megoldjuk a műanyag generálta problémát, a hulladékkezelés továbbra is napirenden lesz, és érkeznek majd az újabbnál újabb megoldások az újabbnál újabb, előre még nem látható problémákra. A science-fiction visszatérő témája, hogy a szemétkezelési jolly joker – legyen az egy különlegesen kitenyésztett szemétevő állatfaj, vagy egy másik bolygó, amire áttelepülhetünk – végül nagyobb kárt okoz, mint hasznot. Reméljük, ezek a forgatókönyvek megmaradnak fikciónak.
A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2023/9. számában olvasható. A magazin további tartalmai itt érhetőek el.
A nyitóképen a római Colosseum fala. Fotó: Alberto Pizzoli / AFP
