A politikai csatákat ugyanúgy megvívják az irodalom „harcmezején” is

„Az irodalom segít jobb emberré válnunk” – ezt vallja Pankhuri Sinha, az indai származású író és költőnő, aki nemrég a Magyar Írórezidencia pécsi vendége volt. Méhes Károly beszélgetett vele az 1749.hu oldalán.

Milyen családból származik, hogyan telt a gyerekkora és a fiatal évei?

Pankhuri Sinha: Az indiai Bihar tartomány keleti feléből jöttem, ami nagyon közel van Nepálhoz és a Himalájához. Fiatalon, a 10. osztály után elkerültem innen, és az érettségit már Delhiben szereztem meg. Később Pune városában (Mumbaihoz közel) újságírást tanultam, majd egy tévénél kezdtem dolgozni. Éltem Thaiföldön is, de az elmúlt tizennégy évet Észak-Amerikában töltöttem. Ott szereztem meg a mesterdiplomámat, és van egy befejezetlen PhD-m is a kanadai Calgary Egyetemen. Természetesen nagyban meghatározta az érdeklődési körömet az, hogy irodalomtanárok a szüleim, sőt az anyai nagyapám, Ramjeevan Sharma Jeevan, aki amellett, hogy gazdálkodásból élt, és elszántan küzdött a szabadságjogokért, neves költőnek számított a maga idejében. Nagyon korán, már kislányként elkezdtem írni, és a naplóm a mai napig a legjobb barátom.

Miként indult az irodalmi karrierje?

P. S.: A Delhi Egyetem alapképzésére jártam, amikor megláttam egy pályázati felhívást, amire beküldtem a verseimet. Egészen pontosan a Girija Kumar Mathur Puraskar-díjról volt szó, amit nagy örömemre nekem ítéltek oda. Ez hatalmas ösztönzés volt számomra, hiszen kapcsolatban kerültem a hindi irodalmi élet több jeles képviselőjével is. Ők arra buzdítottak, hogy küldjek műveket az irodalmi lapoknak, majd számos publikáció után végül 2006-ban megjelent az első kötetem is Koi Bhi Din (Bármikor) címmel. A jó nevű Gyanpeeth Kiadó adta ki, ez hatalmas mérföldkő lett az írói pályámon. Azóta kilenc könyvem jelent meg, és több előkészítés alatt áll. Nagy örömömre az elmúlt években a szakmai díjaim száma is tovább bővült: 2021-ben Kínában, a Költészet térképe című művemmel pedig az olasz Premio Galateo-díj kitüntetettjei között szerepeltem.

A rezidensidőszaka előtt mit tudott Magyarországról és a magyar
irodalomról?

P. S.: Leginkább Kertész Imrét ismerem, őszintén csodálom a munkásságát. Olvastam a Sorstalanságot és néhány más művét is, de a kedvencem a Nobel-díj átadásakor elmondott beszéde. Továbbá Német László Gandhi halála című könyve is a kedvenceim között szerepel. Ezt Köves Margit, a Delhi Egyetemen oktató professzor és a híres indiai költő, Giridhar Rathi fordították le.

Nemrég fedeztem fel a 2015-ben Booker-díjjal kitüntetett Krasznahorkai Lászlót, akinek a Báró Wenckheim hazatér című regényéből ismerhettem meg néhány részletet. Most épp Nádas Péter műveivel ismerkedem. Ami a költészetet illeti, a kortárs magyarok közül Vörös Istvántól és Gyukics Gábortól olvastam néhány verset.

Valamicskét
tudok a magyar történelemről, főleg a kommunista időszakról – az 1956-os
forradalom mindig reményt ad a számomra, és megerősíti bennem, hogy fel kell
lázadni a totalitáriánus állam ellen. Mindezek mellett persze nagyon tisztelem
Kőrösi Csoma Sándort, aki oly sokat tett a két ország közti kulturális híd
megépítéséért.

Ha ez egyáltalán lehetséges, tudna összefoglalót adni a mai indiai irodalmi életről?

P. S.: Úgy vélem, az indiai irodalom jelenleg izgalmas szakaszát éli. Mivel nagy a megosztottság, politikai elkötelezettségek alapján létrejött szekértáborok jellemzik. Ezt persze fel lehet fogni a politikai aktivizmus „melléktermékeként” is. Az indiai történelemre jellemző, hogy a politikai csatákat megvívják az irodalom harcmezején is. Mindennek megvannak a korlátozó hozadékai, de szerencsére marad egy mezsgye a – mondjuk így – semleges irodalom számára, mert bár az emberi jogokért felszólalni az irodalom eszközeivel alapvetően politikai téma, közvetlenül nem köthető egyik párthoz sem. Erről egyébként sok vita zajlik, de szerintem az a legfontosabb, hogy minden műfajban születnek remekművek, és úgy vélem, a jövőben ez csak még inkább így lesz.

Milyenek a visszajelzések, megtalálják az olvasói?

P. S.: Igen, és tényleg jó megtapasztalni, hogy sokan szívesen beszélnek arról, amit tőlem olvastak. Én a kritikákért is mindig hálás vagyok, sőt merem állítani, a kritika – legyen dicsérő vagy esetleg kevésbé az – sokkal fontosabb a számomra, mint hogy éppen mennyire vagyok népszerű.

Egy gyermetegnek tűnő, de mégiscsak alapkérdés: ön szerint mire
jó az irodalom?

P. S.: Szerintem az olvasásnak, az írásnak, egyszóval az irodalomnak fontos szerepet kellene játszania az életünkben, mert ezek által tudjuk megőrizni az emberi méltóságunkat, érzékenységünket, sőt talán magát az emberségünket is. Ez a három együtt alkotja valamiképp a civilizációnk tengelyét. Arról nem is beszélve, hogy az irodalom erősíti a nyelvet, a beszédkészséget, segíti a gondolataink és a véleményünk kifejezését. Az irodalom segít jobb emberré válnunk.

A friss Booker-díjas Geetanjali Shree-ről

Gítándzsali Srí (angolos átírásban: Geetanjali Shree) indiai írónő és fordítója, Daisy Rockwell kapták idén a Nemzetközi Booker-díjat a Tomb of Sand címen angolra fordított regényért. Hindi nyelven alkotó szerző korábban még nem kapta meg az elismerést.

Pankhuri Sinha az 1749-nek elmondta: Gítándzsali Srí már eddig is ismert és kedvelt, hindi nyelven alkotó szerző volt Indiában, a kritika is rég odafigyelt rá és elismerte. A mai modern, urbánus Indiáról ír főképp, alapvetően liberális attitűddel, védelmébe véve a demokrácia liberális irányvonalát a jobboldali, részben totalitariánus vonulattal szemben. A könyveiben megjelenő női figurák merészek, szókimondók és leginkább feministák. A most díjazott hatalmas kötete, a Rét samádhi európai szemmel olvasva azért is lehet érdekes, mert – ahogy a könyv francia fordítója mondta – egyben az indiai kultúra enciklopédiáját tartja kezében az olvasó.

Ebben a könyvben nagyon sok szó esik a társadalmunkról, a családi kapcsolatokról, a megkötöttségekről, de sosem túl direkt módon, hanem nagyon is művészien megfogalmazva. A nők szerepére mindig kitüntetett figyelmet fordít, miképp tudnak létezni ezekben a struktúrákban, mennyire képesek megmaradni individuumnak, akár a házasságban, akár özvegyként vagy partnerkapcsolatban élve, szülőként, majd később nagyszülőként. A regény különös jellemzője az elbeszélőmód, hiszen nagyon sok hang szólal meg benne, és nemcsak embereké, hanem madaraké és egyéb állatoké egyaránt.
A Nemzetközi Booker-díj az első fontos elismerés, amit hindi nyelven született mű nyert el, és remélem, több követi majd. Úgy vélem, a Nemzetközi Booker-díj meg fogja növelni az érdeklődést a nyelvünk és a hindi nyelvű irodalom iránt.

A teljes interjú az 1749 oldalán olvasható.

Képek: Magyar Írórezidencia