Nem tudjuk pontosan, hogy milyen ruhái voltak Jézusnak. Valószínű, hogy ő is, mint minden csecsemő az ókori mediterrán világban, szorosan be volt csavarva hosszú textilszalagokba. Ezek a szalagok nem „ruhák”, mint egy mai ing vagy rugdalózó, és nem is pelenkák voltak, hanem hosszú textilcsíkok, amelyeket a baba köré csavartak.
Lukács evangéliumában egy görög szó szerepel, amelyet úgy fordítottak, hogy „pólyába burkolva”, „becsomagolva”. Nincs utalás arra, hogy „a szegénység vagy a Messiás születésének alázatos jeleként” mit használtak Jézus bepólyálására, de ez nem is különleges cselekedet, mert a gazdagokat és szegényeket egyaránt bepólyázták. Lukács „Mária anyai gondoskodására” hívja fel a figyelmet; azt tette Jézusért, amit bármely ősi palesztin anya tett volna egy újszülöttért.
Az ókori zsidó és görög források szerint a csecsemő ilyen módon történő becsomagolása általános, hétköznapi gyakorlat volt.
A Megváltó születésének éjszakáján az Úr angyala hirdette, hogy a Messiás megszületett Betlehemben. Azon az éjszakán az angyal azt mondta a pásztoroknak, hogy menjenek oda, és „a kisbabát pólyába burkolva, jászolban fekve találják” (Lukács 2:12).
Már Kr. e. a hatodik században a pólyázást annak jelzéseként emlegették, hogy a csecsemőről megfelelően gondoskodtak. Az Ezékiel könyvében az elhagyatottságot az Úr allegorikusan egy kidobott, pólyázatlan csecsemővel érzékeltette Izráelnek. A bepólyázás hiánya biztos jele volt annak, hogy a csecsemőt elhagyták, és ez is bizonyítja, hogy a pólyázás már jelentős hagyomány volt az ókori Izraelben.
Jób könyve a Föld teremtésének történetében használja metaforikusan a pólyát. Isten a Föld születéskor „a felhőt a ruhájává, a sűrű sötétséget pedig pólyává tette” (Jób 38:9).
A bepólyálás jelkép, az újszülött elfogadásának első jele a törvényes szüleitől.
Isten, az apa, aki teremtményéről szeretően gondoskodik. Amikor Mária pólyába csavarta Jézust, jeleket küldött, hogy az Isten teremtményeként világra jött csecsemőt Józseffel együtt kívánják felnevelni és teljes mértékben gondoskodnak róla.
A csecsemőket könnyen össze lehet téveszteni, ahogy ez még ma is megtörténhet a kórházakban, ezért valószínű, hogy ezt elkerülendő a pólyákat megjelölték. Az azonosítás fontosságát számtalan példa mutatja a klasszikus görög és római tragédiákban is, ahol részletesen leírják a kitett gyermeknél hagyott tárgyakat és nyomokat, amelyek alapján valódi származása és családja azonosítható. A pólyára családtörténeti szimbólumokat hímeztek, és a korai keresztény hagyomány szerint fonással kötötték össze. Mivel József és Mária Júda törzséből származott, ezért lehetséges, hogy a Jézus köré tekert pólyán a királyi családéval azonos, származási ágára jellemző jelképeket, például oroszlánt, bárányt vagy elefántot tettek. Ősi szokások szerint a hímzésnek pontosan egyformának kellett lennie mindkét oldalon, hogy megmutassa a külső és belső én azonosságát – vagyis hogy nincs a jellemnek rossz oldala.
Az esküvői baldachin alatt ilyen díszített szalagokkal kötötték át a menyasszony és a vőlegény összekulcsolt jobb kezét; innen ered a mondás: „megkötötték a csomót”. Ezek a szalagok lettek később gyermekeik pólyájának rögzítői. Az összekötött pólya is azt üzeni, hogy a gyermek nem elhagyott, olyan családba tartozik, amelynek otthonát megáldották és őt befogadták.
A pólya tehát az anyai törődést, a vágyott és elfogadott gyermeki létet jelenti, és szép jövőt vetít előre.
A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2022/12. számában olvasható.
Fotó: Fortepan / Mészöly Leonóra
