Témánkhoz illően misztikus volt, ahogyan Önhöz eltaláltam. Márciusban beléptem egy Facebook-csoportba, amely a misztika iránt érdeklődőknek ad szempontokat Willigis Jäger művei nyomán. Pár nap múlva megemlékeztek róla, hogy „a 20. század legnagyobb misztikusa” egy éve, 2020. március 20-án, 95 évesen elhunyt, majd rátaláltam az Ön egy évvel korábbi nekrológjára, amelyben tanítványaként búcsúzott tőle. Arra gondoltam, hogy ha ő csakugyan ennyire jelentős személyiség volt (csakugyan az volt?), akkor az évforduló kapcsán érdemes egy pillanatra megállni, és rákérdezni: mi a helyzet ma a misztikával? Mennyire téma, mennyi embert érdekel, élő hagyománya-e még a kultúránknak?

A Bécsi Egyetemen, az Ószövetség tanszéken a főnököm, Ludger Schwienhorst-Schönberger autorizált tanítványa volt Jägernek, tőle hallottam először többet róla. Ennek hatására sokat olvastam és sok videót megnéztem Jägertől és Jägerről, aki

nálam addig egyfajta „ezoterikus kalapban” volt.

Közvetlen tanítványa nem lettem ugyan, de vettem részt általa tartott szemlélődő napokon a lelkiségi központjában, a holzkircheni Benediktushofban. Jól emlékszem, hogy katolikus teológusként mennyire felszabadító élmény volt számomra ott lenni, és látni, milyen megbékélt módon áll az egyik sarokban a Jézus-, a másikban a Buddha-szobor. Van, aki ettől megijed, és szinkretizmust kiált, pedig „csupán” a misztika fontos megkülönböztető jegyéről van szó: hogy azt keresi, ami összeköt.

A döntő élmény számomra Jägert illetően egy bécsi előadása volt egy hatalmas előadóteremben, amelyet megtöltött a rengeteg érdeklődő. A mondandója szempontjából egyszerű, számomra csalódást keltő előadást tartott, többre számítottam-vágytam tőle.

Másnap reggel azonban azzal a meglepő élménnyel ébredtem, hogy húszévi teológiai tanulmányok után nem tudok többé úgy gondolkodni a kereszténységről és a katolicizmusról, mint addig.

A tükör, amiben addig tisztán láttam – vagy legalábbis úgy hittem –, darabjaira hullott, és mintha már képes lettem volna a katolikus tanítás: a szavak, a képek, a szimbólumok mögé pillantani.

Ami által sok mindennek a jelentése teljesen megváltozott: kinyílt, elmélyült. Nem értettem, hogyan érte ezt el. Ma úgy gondolom, egyszerűen a jelenlétével, amellyel berántott engem az ő valóságába.

Willigis Jäger
Fotó forrása: Benediktushof

A következő egy év során összeállt számomra, hogy mi a Jäger által képviselt legfontosabb igazság: a vallások eredendő egységére mutatott rá. Arra, hogy a sok különbség ellenére a lényeg ugyanaz, hogy mind ugyanarról a valóságról szólnak. Csak a nyelv, a képek, a szimbólumok mint a valóság megragadásának eszközei teljesen mások. És Jäger ezt nem mint elméletet képviselte, hanem a tapasztalatát adta át vele. Valóban a legnagyobb spirituális mesterek közé tartozott.

Jól látom-e, hogy a keresztény misztika nem éli ma a virágkorát? Mi lehet ennek az oka? Kell-e siratnunk az elhalványulását?

A keresztény misztika gyökerei az antikvitásra nyúlnak vissza. A spiritualitásnak akkor négy lépcsőfokát különböztették meg. A lectio főleg a Biblia olvasását jelölte, az oratio a szavakba foglalt imát, a meditatio a szent szövegekről való elmélkedést, a contemplatio pedig a szemlélődést, önmagam kiüresítését: tiszta jelenlétet és az előző három lépcsőfok elengedését. Ám már nagyon hamar megjelent az a nézet, például Szent Ágostonnál, hogy a negyedik fokozat nem mindenkinek való, csak beavatottaknak és kiválasztottaknak.

Jäger megkérdőjelezte ezt. Sőt úgy gondolta, hogy ha valaki rendelkezik spirituális érzékkel, akkor a negyedik szintre lépéshez nem is szükséges az előző három előzetes teljesítése, hogy tehát ez a gyakorlat demokratizálható. Az egyház azonban hierarchikus felépítésű, és a híveket passzivitásra, befogadói szerepre ítéli. Az egyszerű híveknek a contemplatiótól való óvása mögött az a félelem húzódott meg, hogy az kiiktathatná a papi közvetítés szerepét a hívek és az Isten közötti kapcsolatban.

Vagyis ezt az intézményes egyház oldaláról hatalmi kérdésként fogták fel.

De az is igaz, hogy a másik oldal, tehát a hívek jelentős részében gyakran szintén nagy annak az igénye, hogy a hit gyermeki állapotában élhessenek, hogy megmondják nekik, hogyan kell jó kereszténynek lenni: azaz vágyják az autoritást. A misztika világa egészen elüt ettől. Ott senki sem fogja neked megmondani, mit gondolj, és olyasmiket tapasztalhatsz meg, mint előtted még senki. De ez nem jelenti egyben azt is, hogy nem kereshetsz segítőket, akik támogatnak az utadon. Sőt! Lehet és kell, hogy legyen egy mestered, de ő nem fog neked előírni semmit. Vagy ha igen, akkor hamis mester.

A misztika története engem mindig érdekelt. Részben a női misztika miatt, amely már egészen korán egyfajta lázadás volt a nőknek az ábrahámita vallásokban általános másodrangúnak tekintésével szemben. Az egyik kedvencem Magdeburgi Mechtild és az ő, Az Istenség omló fényárja című műve, amelyben Aquinói Szent Tamással ellentétben – aki férfiként olyan teológiát képviselt, ami kizárólag az értelmi megközelítésre épült – a nők sajátos, közvetlen istentapasztalatát hangsúlyozta. És ennek kifejezésére az erotika csodálatos képi nyelvét választotta.

Jellemző, hogy akkor egy nő részéről már a könyvírást is bűnnek tekintették, és Mechtildnek menekülnie kellett. A 13. századi, „félszerzetes” beginák közösségeit forradalmi potenciál jellemezte. Például az elöljárónő gyóntatta a beginákat, és spirituálisan vezették egymást, ami szembement az egyházi hagyománnyal, előírásokkal. Többször meg is rótták őket, és idővel igyekeztek minden autonómiát elvenni tőlük és a hasonló közösségektől.

Milyen volt a hivatalos katolicizmus viszonya Jägerhez? Nagyon megtévesztő őt bencés szerzetesként és a központját katolikus intézményként feltüntetni, ez mégis gyakori. A vele készült interjúkötet, a 2000-es Hullámaiban a tenger alapján számomra nyilvánvalónak tűnik, hogy ő a katolikus egyházzal is, a kereszténységgel is új viszonyt alakított ki a misztika alapjáról kiindulva. Ön hogyan jellemezné a pozícióját?

A töréspontot az jelentette, amikor Japánban zen mesterré autorizálták, mert az egyház szerint ez nem volt összeegyeztethető katolikus pap mivoltával. Másrészt Jäger megkérdőjelezte az alapdogmákat, Jézust például nem tekintette Istennek.

Van azonban ennek a kérdésnek másik oldala is. Jäger elképesztően népszerű volt, meg tudta szólítani a mai embert. A spirituális központjába áradtak az emberek, és nemcsak Németországból, hanem egész Európából; már csak azért is, mert amit ő kínált, annak nem szabtak gátat a nyelvi korlátok:

a csendben végzett imának nincsen szüksége nyelvre.

Felszólították, hogy vonja vissza a tanait, de nem volt rá hajlandó. A szerzetesi közösségében azonban megmaradt, és ők kitartottak mellette, a kolostor apátja is temette el. A pozíciójának a hivatalos formulája az volt, hogy szabadságolták. De abban biztos vagyok, hogy a szerzetespapságból való kizárását fájdalmasan élte meg. Ő szeretett volna egységben maradni azokkal is, akik nem értették.

Szeretem Karl Rahner, a 20. század egyik legnagyobb teológusának mondását, hogy

a jövő kereszténye vagy misztikus lesz, vagy nem lesz.

De a valódi misztikára, és nem a csodaváró, levitálásra, nyelveken beszélésre vágyó hamis miszticizmusra gondolok.

Kokas Ignác: Teremtés utáni valahányban (2000), plextol, farostlemez
Fotó forrása: Pintér Aukciósház

Jäger nagyon jól tudta, hogy beszélhetünk ugyan Istenről, ez azonban mindig csak az Istenről való beszéd marad, és nem azonos magával az Istennel. Nem tudhatjuk, hogy a nyelv és a róla való beszéd mennyire éri el az ő lényegét valójában. A misztikára jellemző, hogy amit megtapasztalok, azt talán nem tudom elmondani, mert az élményem nem foglalható szavakba.

„Rendkívül fontosnak tartom, hogy ragaszkodjunk a jól bevált spirituális hagyományokhoz” – mondja Jäger a Hullámaiban a tengerben. Milyen hagyományok segítik a mai keresztényt a spiritualitás útján?

A rózsafüzér például ilyesmi: válhat meditatív imává, segíthet a tudat kiüresítésében. Nekem azért is tetszik, mert gyakori látvány, hogy miközben a pap prédikál, az asszonyok a padban rendületlenül mondják a rózsafüzért. Ami arra is utalhat, hogy a saját tapasztalatuk közvetlenebb élményt jelent számukra, mint a pap beszéde.

A szemlélődő ima a Szent Ignác-i hagyomány része, a jezsuiták élnek is vele, elég csak Jálics Ferenc vagy Mustó Péter munkásságára utalni. De összegyházi szinten is jobban oda kellene erre figyelni.

Nem tartom helyesnek, hogy a prédikációk leggyakoribb témája az, mi a bűn, mit nem szabad csinálni, kiket nem fogadunk el. A misztika szemlélete ezzel éppen ellentétes: arra sarkall, hogy igyekezz a másik embert mélyebben megérteni.

A vallásközi párbeszédben nagy szerepe lehet, hiszen nem érintik a tanbeli különbségek.

Néhány éve konfliktus származott abból, hogy egy indiai jezsuita táncolt egy budapesti misén. A kritikusai szerint ezzel megszentségtelenítette a templomot. Pedig ő kultúrájának, istentiszteletének legszentebb kincseit hozta el Magyarországra. A táncnak vagy még inkább általában a mozgásnak amúgy is nagyobb szerepet kellene biztosítani a vallásgyakorlatban: Jäger központjában ennek is mindig fontos szerepe volt és van. De a katolikus egyház nem akar a testtel dolgozni, mert mintha még mindig tartaná magát benne az a helytelen hagyomány, hogy a test rossz. A misztika szerint azonban test nélkül nincs üdvösség.

Furcsállom az egyháziak zömének elutasító hozzáállását, hiszen a testről való egészséges gondolkodással jobban meg lehetne szólítani a fiatalokat.

Minden ember számára adott a misztikus tapasztalat, vagy egy szűk elit számára sok munkával megszerezhető? Minden ember számára szükséges, vagy csak kiválasztott kevesek útja lehet?

Mint már korábban is említettem, az ókorban és a középkorban, Ágostontól Jeromoson át Aquinói Szent Tamásig a legjelentősebb személyiségek gondolták úgy, hogy a legnagyobb spirituális teljességre a szüzességet vállaló papok és szerzetesek juthatnak el. Ezzel elvették ennek lehetőségét a laikusoktól, és „hozzá nem értőnek” bélyegezték őket, az Istenhez való közel jutás lehetőségéért cserébe pedig teljes lemondást vártak el.

A misztika azonban olyan életforma, amit ki-ki belevihet a mindennapjaiba is. Nem kell hozzá elfordulnia a világtól.

Jägernek fontos gondolata volt, hogy az igazi misztikus nem marad a hegyen, hanem visszamegy onnét „az élet piacára”, azaz megmarad a világgal való normális kapcsolata, és képes a leghétköznapibb tevékenységekben, például a mosogatásban vagy a porszívózásban is megtalálni a spiritualitást. A benediktushofi programnak emiatt része a napi nyolc-tíz órányi meditációt kiegészítő egyórás munka és az aközben is tovább gyakorolt spiritualitás.

Szerintem a korunkat nagy-nagy spirituális éhség jellemzi, csak a többség a könnyű utat keresi, és nehezen vállalja a spirituális úttal járó sok fáradságot, munkát, odaadást. A misztika útja keskeny út: sokan vágynak rá, de amikor a nehézségét megtapasztalják, azonnal letérnek róla, és könnyebb utakat keresnek. Ez bizonyos szempontból érthető, mivel a kontempláció kinyit egy zsilipet, és utat enged a tudattalan szörnyeinek. Nem véletlenül beszéltek a régi misztikusok a lélek sötét éjszakájáról. A türelmetlenek mesterséges szerekkel idéznek elő „instant” misztikus élményeket, de ez nagy hiba, mivel a személyiség átformálódásához idő és sok munka kell.

A hiteles misztikust egyre nagyobb megértés és egyre kevesebb ítélkezés jellemzi.

Jäger elkerülhetetlennek tartja, hogy a hagyományos egyházak idővel igehirdetésükbe, valamint vallási gyakorlatukba az eddiginél nagyobb mértékben vegyenek fel spirituális, misztikus elemeket. Láthatók-e ennek bármilyen jelei? Milyen elemekre gondolhatott ő?

Én a hívek fokozottabb bevonásában gondolkodnék, például abban, hogy ők is beszélhessenek a misén. Ennek már létezik az egyházban legitim formája, a tanúságtétel. Taizé meditatív imáit, nyitottságát szintén példaértékűnek tartom, akárcsak a taizéi közösségnek a vallásközi párbeszédben vállalt szerepét.

A papok és a hívek közötti szakadás azonban még mindig erős. Nem véletlenül ostorozza annyit Ferenc pápa a klerikalizmust, amely alá-fölérendeltségi viszonyban és a papok dominanciájában gondolkodik. A misztika szemlélete viszont mellérendelő. Aki a másikat „vezeti”, csupán több tapasztalattal rendelkezik.

„Ha az alapvető fizikai szükségletek nem elégülnek ki, az ember megbetegszik. Ám éppúgy megbetegszik, ha alapvető spirituális szükségleteit nem elégíti ki. A tragikus dolog az, hogy sokan egyáltalán nem érzékelik alapvető spirituális szükségleteiket, és ezért félreismerik szenvedésük okát” – ezek is Jäger szavai.

Valóban állhat úgy a helyzet, hogy bajom van, de nem tudok róla? Hogy szükségem lenne valamire, de ezt nem érzem? És valaki más megmondhatja, hogy nekem arra lenne szükségem? Ez engem a reklámok világára emlékeztet, amelyek igényt akarnak valamire támasztani, amire valójában nincsen.

A szektákra jellemző, hogy termékként fogják fel és pénzesíthetőnek tekintik a spiritualitást. A hiteles spirituális tanító nem akar tanítványokat gyűjteni, nem reklámozza magát, ennek ellenére válik vonzóvá, húzza magához az embereket. Vonzó módon él, és ezáltal felnyitja mások szemét.

Aki azt mondja magáról: „én vagyok az”, biztosan nem az igazi mester.

Az igazi mesternek jó a közelében lenni, mert mellette szégyenkezés nélkül az lehetek, aki vagyok. Aki nem ilyen, akinek a társaságában rosszul érzik magukat, ahhoz nem fognak menni az emberek, hiába próbálná ezt bárki kötelezővé tenni.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultura.hu