„Olyan esemény középpontjában találtam magam, ami egy bizonyos idő és hely valósága volt. A filmem abból áll, ami ebből fakadt” – mondta Leni Riefenstahl az általa rendezett Az akarat diadaláról, a filmtörténet legjobb propagandafilmjéről 1964-ben. Állítása és az a tény, hogy propagandafilmet alkotott, egyszerre igaz, és ez rettenetesen kínos és megterhelő elmegyakorlatokra készteti a boldogtalan utókort. Riefenstahl szinte biztosan náci érzelmű és Hitler csodálója volt, továbbá a rezsim kegyeltje, amely minden anyagi forrást biztosított a filmjeihez. Egy bizonyos társadalmi valóság befolyásolta a gondolkodását, ám filmesként ő maga is részt vett ennek a valóságnak a felfokozásában és manipulációjában, hogy ami a „levegőben volt” és tömegek gondolkodását alakította, még erősebben hathasson, egy egész népet magával ragadhasson, sőt külföldi szimpátiát is gerjesszen.
A művészet sűrített valóság, és Riefenstahl e sűrítés mestereinek legnagyobbika volt. Andres Veiel filmjének (amely több korábbi Riefenstahl-portréfilm jeleneteit és -interjúkat használ fel) az egyik legérdekesebb és -revelatívabb jelenete számomra az, amelyben a rendezőnő az egyik régi alkotását nézi laptopon, és sok évtizeddel később is óriási lelkesedéssel idézi fel a készítés körülményeit, fortélyait, általa kitalált technikai újításait. Itt ugyanis meggyőződésem szerint nem hazudik, sőt valami nagyon gyermekit mutat meg magából, az egykori alkotói flow-ból, boldogságból, eksztázisból, amelynek biztosan komoly szerepe volt a motiváltságában. Játszott, játszhatott, és megszállott játékosa volt a filmezésnek – megengedem, hogy bizonyos értelemben vak is lehetett, mint a művészek jelentős része, amikor olyasmiről van szó, ami nem kapcsolódik szorosan a művészetéhez, amihez nem különösebben ért. Arról nem is beszélve, hogy a művészetnek és az alkotóknak minden korban szükségük volt és van mecénásokra, akiknek a pénzükért cserébe elvárásaik is szoktak lenni.
Amikor Riefenstahl egy bizonyos idő és hely valóságáról beszélt, valami lényegbe vágót mondott ki. Ez a „fennállóhoz”, azaz a mindenkori társadalmi helyzethez, berendezkedéshez, korszellemhez való viszony, amelytől senki sem függetlenítheti magát. Ez hordoz és alkot meg ugyanis mindannyiunkat, nélküle valójában nem is létezhetnénk, és csak fikció, hogy kívülről rátekintve, szabadon határozhatjuk meg a hozzá való viszonyunkat. Mi magunk vagyunk ez a fennálló, amely átjár bennünket, meghatározza a -tól -igjeinket, és még akkor is az erőterében, az általa meghatározott keretek között maradunk, ha tiltakozunk ellene. Igen, még az ellenszenvünk és az antitéziseink révén is a játék részei vagyunk és maradunk, tehát például még akkor is, ha illegalitásba vonulunk, és mindent elkövetünk a megváltoztatása érdekében. Gondolhatjuk azt, hogy rossz korba születtünk, és a szülőhelyünk viszonyait is érezhetjük idegennek, de ez nem változtat azon, hogy ha boldogulni akarunk, igazodnunk kell az általa kínált lehetőségekhez – minden más esetben deviánsszerepbe kerülünk.
Nem az opportunistákat védem, és a bűn is minden korban bűn, de az is világos, hogy a hősi kiállás bizonyos értékek védelmében mindig csak kevesekre jellemző, a többiek pedig mennek a tömeggel, a véleményüket nem a dolgok alapos átgondolása révén alakítják ki, hanem a kor áramlataival sodródnak; elfogadják, amit a legtöbbször hallanak, amiről a rádió és a kocsmai közeg egybehangzóan nyilatkozik. Gyakran érzem úgy, hogy az átlagembertől túl sokat kívánnak, főleg visszamenőleg. Felelőssé teszik a történelem nagy folyamatainak alakulásáért, noha valójában csak a részük: vízcseppjük, szélfútta falevelük volt. Azt kérdezik, miért nem tett valamit az ellen, hogy a pusztítás erői kerekedjenek felül, noha valószínűleg a megélhetésért való küzdelemmel volt elfoglalva, és legtöbbször kényszereknek engedelmeskedett.
A Riefenstahl-idézetnek a helyre vonatkozó része is hangsúlyos. Akadnak, akik egész életüket ugyanabban a városban élik le, és soha eszükbe sem jut, hogy máshol egészen más lenne és ők is mások lennének, hogy a számukra születésükkel adatott környezet nem „a” világ. De azok sem válnak feltétlenül tökéletesen otthonossá az új környezetükben, akik új hazát választanak, és sikerül ott megkapaszkodniuk, mert a származásunk és a neveltetésünk alapvetően meghatároz bennünket. Valami végérvényesen eldől, amikor egy bizonyos helyre, országba és egy bizonyos nép gyermekének születünk, mert nyelvet, szemléletet, történelmet, beidegződéseket, a közös sors tudatát is megkapjuk vele, és a többség emiatt hajlamos egy nagyobb egység részeként gondolni magára.
Az, hogy Németország népessége a harmincas évektől egyre nagyobb arányban rajongott Hitlerért, visszatekintve történelmi – és nemzeti! – tragédia és mérhetetlen pusztulás előkészülete volt, de akkor egy nemzet dicsőséges felemelkedésének tűnt. Így amit Riefenstahl tett, az az antiszemitizmust leszámítva egy bizonyos pontig a magát a német néppel azonosító és elvileg annak boldogulásáért dolgozó náci párt sikertörténetének látszott, háború pedig jó ideig szóba sem került, sőt Hitler állandóan a béke iránti elkötelezettségéről szónokolt. Megtévesztette a világot, megtévesztette a népét, és talán, bizonyára megtévesztette Leni Riefenstahlt is. Mint legfőbb manipulátor a legjobbak közül választott magának manipulátort, aki a szépség és a szép testek szerelmeseként, a vitalitás, a daliás katonák és a dicsőséges jövőt megpillantani vélő tömegek profi megörökítőjeként és eszményítőjeként beírta magát a filmtörténetbe, és így társtettese lett Németország agresszív latorállammá válásának, a világégésnek, tömegek szörnyű halálának.
Azt hiszem, ez olyan súlyú felelősség, amelyet egyetlen ember sem lenne képes elviselni. Ez talán megmagyarázza, miért tagadott olyan hevesen Riefenstahl – és bizonyos mértékben ennek a filmnek a kudarcát is. Árulkodó, amikor a filmben úgy fogalmaz: „elvesztettük a háborút”, miként az is, hogy a tévészereplései után milyen sok támogató levelet kapott, és hogy meg is őrizte őket. Vagyis bőven akadtak támogatói, sőt akár úgy is érezhette: az „igaz németek” mind mellette állnak. Gitta Sereny Speer-interjúkötetében olvastam, hogy Speer Hitlertől való elhatárolódását, bűnbánó nyilatkozatait „igaz német” barátai – aki húszéves börtönbüntetése idején a feleségét és a gyermekeit támogatták – erősen sérelmezték, vagyis a német nacionalizmusnak a háború után is bőven maradtak tartalékai.
Egy egész népnek kellett (volna) szembesülnie azzal, hogy nem csupán elbukott, hanem egy gonosztevő eszközévé vált, aki végül még magához méltatlannak is találta (mert nem sikerült győznie), és csak romokat meg szégyent hagyott rá örökül. Hogy becsapták, tönkretették, és hogy a bizakodás és a büszkeség, amellyel Hitlerre és általa magára tekintett, önbecsapás, hübrisz, bűnös elbizakodottság volt. Hogy a németekre Európa népei még sokáig rettegéssel és gyűlölettel fognak gondolni. Két nagy út kínálkozott: a meghasonlás, a bűnbánat és a tagadás útja. Riefenstahl az utóbbit választotta, és ez ügyben sok cinkosra számíthatott. Mert egyszerűen túl fájdalmas volt a felismerés, a trauma és a kijózanodás, és mert (tudom, ez rettenetesen kényes kérdés) minden nép lelki egészségéhez szükség van a pozitív önképre, sokszor akár a valóság meghajlításának árán is (jellemző példája ennek, hogy a törökök szerint ők és mi testvérnépek vagyunk, és ezt részben hódoltságunk százötven évéből vezetik le).
Amikor a társadalmi valóság, kollektív igazságok korábbi védőernyője alól egyszer csak mindenestül kikerül egy nép, és új korszak kezdődik új igazságokkal, szlogenekkel, hatalmi viszonyokkal, milliók bizonytalanodnak el, vesztik el a fogódzóikat, és próbálják újratanulni, mit tarthatnak igaznak, mit „illik” annak tartaniuk, és főleg hogy miként találhatnak vissza a mentális komfortérzetükhöz. A háború pusztítása a németek esetében azzal a traumával társult, hogy bűnös nép lettek, amelynek nevéhez egy kontinens tönkretétele fűződött, és amelynek kártételeit csak világméretű összefogás tudta leállítani. Hogy milliók ragadtak bele a tagadásba, vitték magukkal az előző évtized téveszméit az új világrendbe, szinte természetes volt. Akárcsak az, hogy Riefenstahl egész további életében utóvédharcokat folytatott: védte a védhetetlent, magyarázta a bizonyítványát. Amikor a film kudarcáról beszélek, annak a kísérletnek a hiábavalóságát próbálom érzékeltetni, amellyel „még jobban” le akarja leplezni a közel negyedszázada elhunyt rendezőnőt, aki már hosszú élete során is jó néhányszor leleplezte magát – részben éppen a heves tagadásával. És persze a korábbi munkáival, amelyekkel a náci rezsimet népszerűsítette briliáns módon. A pozíciója eleve védhetetlen volt, hiszen kétes dicsősége abból származott, hogy bámulatos tehetségét embertelen rezsim szolgálatában, propagandistaként kamatoztatta.
Úgy tűnik, a Riefenstahl alkotói aprólékos munkájukkal, a hagyaték alapos feltérképezésével, a tévészereplések számbavételével egy eddig ilyen mélységben nem produkálható portrét próbálnak megrajzolni, amely kimondja a végső szót, fényt derít minden elhallgatásra, hazugságra, lerántja a leplet a rejtőzködés művészéről. De az a mélység, amelynek bemutatására vállalkoztak, talán valójában nem is létezett. Csak a múltban ragadt, sértett művész létezett, akibe jó adagnyi felsőbbrendűségi érzés szorult, és kivételességéről, „ártatlanságáról” (amely zsenijéből, azaz kivételességéből fakadt) mindvégig meg volt győződve. Az ártatlanságáról olyan értelemben, hogy ő „csak” valami önmagánál sokkal nagyobbat szolgált a lehető legnagyobb lelkesedéssel, és úgy érezhette, egészen kivételes, őt végtelenül meghaladó folyamatok része, történelmi erők munkatársa lehet. A történelem menetét döntően befolyásoló események zseniális megörökítője és propagálója volt, és szinte tökéleteset alkotott rossz célból és következményekkel. A mese varázslóinasához hasonlóan, aki csak az ártó szellemeknek a palackból való kiengedéséhez ért, a visszaparancsolásukhoz azonban már nincs hatalma.
