Závada Péter Én, Iphigénia című, különlegesen felépített monodrámája úgy mesél el egy rendhagyó történetet, hogy egyes elemei ismerősnek tűnhetnek.

Honnan jött az ötlet, hogy Závada Péterrel vegyél részt egy közös munkában?

Régóta foglalkoztatott Peti munkássága, szinte minden írása nagyon inspirált. Gondolkodtam rajta, mennyire jó lenne együtt dolgoznunk valamilyen produkcióban. Adódott egy pályázat, megkerestem vele és ő rögtön igent mondott. Rábíztam, nyugodtan kezelje szabadon a témát. Ő javasolta, hogy legyen egy személyes szál, valamint a görög mitológiából vett, Iphigénia történetére épülő vonal szintén az ő találmánya. Peti készített velem egy életútinterjút, az adta meg a dokumítosz alapját.

Voltak esetleg motívumok, amiket szerettél volna, ha mindenképpen felhasznál a darabban?

Nem volt, teljesen rábíztam magamat az alkotótársakra. A projektnek volt egy erős kísérleti szándéka, mégpedig az, ki mit tud kezdeni azzal, ami én vagyok, rendezőként, különböző perspektívákból hogyan dolgozzák fel az anyagot.

Fotó: Földi Ádám

Ért meglepetés?

Abszolút. Amikor a szöveget először olvastam, megdöbbentem. A saját életed egy-egy állomásának megjelenése irodalmi keretek között fantasztikus élmény. Peti tökéletesen megtalálta az én életemre kivetítve a valóság és a fikció közti egyensúlyt. Emellett a három rendezői szemszög is mind-mind más és izgalmas vetületet adott a történetnek, legyen szó Spáh Dávid verziójáról, Gryllus Dorka és Soós Attila közös megközelítéséről, vagy akár Sándor Dániel Máté rendezéséről. A látványtervező, Tihanyi Ildi munkája pedig ezzel párhuzamban fokozta a színpadi hatást.

Rögtön sikerült színésznőként olvasnod a darabot, elvonatkoztatni attól, hogy valójában te jelensz meg a szövegben?

Nehezemre esett, eleinte nem volt könnyű. Rengeteg időnek kellett ahhoz eltelnie, hogy objektíven lássam az egészet. Kezdetben nem gondoltam, hogy ez ennyi gondot okoz majd. Hosszú idő után tudtam átvinni magamban mentálisan is, hogy a darabot rajtam kívül álló szerepként kezeljem, ne társítsak hozzá személyes élményt.  

Az első előadást megelőzően milyen folyamatok játszódtak le benned?

Mindenképp fontos volt, hogy művészi keretek közt, de vállaljam azt, ami én vagyok. Úgy éreztem, egész egyszerűen szívesen beszélek arról, honnan jöttem, ki vagyok én, nem mellesleg ez színpadi értelemben is érdekes tud lenni. Nyilván van ennek egy terápiás vonzata, abban az értelemben, hogy a saját életünkkel való törődés megköveteli az önanalízist. Színészként nagyon inspirált, vajon képes vagyok-e ugyanazt a történetet három különböző rendezői szemszögből hitelesen eljátszani, érvényes maradni a színpadon. Ahogy közeledett a bemutató időpontja, egyre nőtt bennem a felelősséggel összefüggő nyomás, hogy nagyon sok ember munkája rajtam áll vagy bukik. Nagyon sokat köszönhetek a Manna Produkciónak is, illetve a produkciós vezetőnek, Gáspár Annának, hogy az előadás mögé álltak, valamint a Radnóti Színháznak, hogy a Tesla Labort mint helyszínt biztosították számunkra.

Elégedett vagy a visszajelzésekkel?

Hozzám eddig csak a pozitív visszajelzések jutottak el, s azok megnyugtatók. Nagy öröm ismeretlen nézőktől pozitív kritikát kapni, megható, hogy tudtunk adni valamit az embereknek azáltal, hogy megnézték a darabot, és abban esetleg a saját életük fontos kérdéseire is választ kaptak. Ezek a dolgok újra és újra jelzik, hogy nagyon fontos a munkánk, és igenis van tétje a szakmánknak.

Saját életünk is felfogható mítoszként? A leghétköznapibb helyzet is hőssé, mitológiai figurává tehet minket?

A Színművészeti Egyetemen Karsai György tartotta nekünk a görög mitológiát, aki úgy adta át az anyagot, hogy meggyőződésem, minden, ami ma élet és színház, az ott van a mitológiában. A görög mitológiát a manapság népszerű sorozatokhoz tudnám hasonlítani.

Nyitókép: Én, Iphigénia, fotó: Kállai-Tóth Anett