„A saját életünkkel való törődés megköveteli az önanalízist”

Závada Péter Én, Iphigénia című, különlegesen felépített monodrámája úgy mesél el egy rendhagyó történetet, hogy egyes elemei ismerősnek tűnhetnek.

Honnan jött az ötlet, hogy Závada
Péterrel vegyél részt egy közös munkában?

Régóta foglalkoztatott Peti
munkássága, szinte minden írása nagyon inspirált. Gondolkodtam rajta, mennyire
jó lenne együtt dolgoznunk valamilyen produkcióban. Adódott egy pályázat,
megkerestem vele és ő rögtön igent mondott. Rábíztam, nyugodtan kezelje szabadon
a témát. Ő javasolta, hogy legyen egy személyes szál, valamint a
görög mitológiából vett, Iphigénia történetére épülő vonal szintén az
ő találmánya. Peti készített velem egy életútinterjút, az adta
meg a dokumítosz alapját.

Voltak esetleg motívumok, amiket
szerettél volna, ha mindenképpen felhasznál a darabban?

Nem volt, teljesen rábíztam magamat az alkotótársakra. A projektnek volt egy erős kísérleti szándéka, mégpedig az, ki mit tud kezdeni azzal, ami én vagyok, rendezőként, különböző perspektívákból hogyan dolgozzák fel az anyagot.

Ért meglepetés?

Abszolút. Amikor a szöveget először
olvastam, megdöbbentem. A saját életed egy-egy állomásának megjelenése irodalmi
keretek között fantasztikus élmény. Peti tökéletesen megtalálta az én
életemre kivetítve a valóság és a fikció közti
egyensúlyt. Emellett a három rendezői szemszög is mind-mind más és
izgalmas vetületet adott a történetnek, legyen szó Spáh Dávid verziójáról,
Gryllus Dorka és Soós Attila közös megközelítéséről, vagy akár Sándor Dániel
Máté rendezéséről. A látványtervező, Tihanyi Ildi munkája pedig ezzel
párhuzamban fokozta a színpadi hatást.

Rögtön sikerült színésznőként
olvasnod a darabot, elvonatkoztatni attól, hogy valójában te jelensz meg a
szövegben?

Nehezemre esett, eleinte nem volt könnyű. Rengeteg időnek kellett ahhoz eltelnie, hogy objektíven lássam az egészet. Kezdetben nem gondoltam, hogy ez ennyi gondot okoz majd. Hosszú idő után tudtam átvinni magamban mentálisan is, hogy a darabot rajtam kívül álló szerepként kezeljem, ne társítsak hozzá személyes élményt.  

Az első előadást megelőzően milyen
folyamatok játszódtak le benned?

Mindenképp fontos volt, hogy művészi keretek közt, de vállaljam azt, ami én vagyok. Úgy éreztem, egész egyszerűen szívesen beszélek arról, honnan jöttem, ki vagyok én, nem mellesleg ez színpadi értelemben is érdekes tud lenni. Nyilván van ennek egy terápiás vonzata, abban az értelemben, hogy a saját életünkkel való törődés megköveteli az önanalízist. Színészként nagyon inspirált, vajon képes vagyok-e ugyanazt a történetet három különböző rendezői szemszögből hitelesen eljátszani, érvényes maradni a színpadon. Ahogy közeledett a bemutató időpontja, egyre nőtt bennem a felelősséggel összefüggő nyomás, hogy nagyon sok ember munkája rajtam áll vagy bukik. Nagyon sokat köszönhetek a Manna Produkciónak is, illetve a produkciós vezetőnek, Gáspár Annának, hogy az előadás mögé álltak, valamint a Radnóti Színháznak, hogy a Tesla Labort mint helyszínt biztosították számunkra.

Elégedett vagy a visszajelzésekkel?

Hozzám eddig csak a pozitív
visszajelzések jutottak el, s azok megnyugtatók. Nagy öröm ismeretlen nézőktől
pozitív kritikát kapni, megható, hogy tudtunk adni valamit az
embereknek azáltal, hogy megnézték a darabot, és abban esetleg a saját
életük fontos kérdéseire is választ kaptak. Ezek a dolgok újra és
újra jelzik, hogy nagyon fontos a munkánk, és igenis van tétje a szakmánknak.

Saját életünk is felfogható
mítoszként? A leghétköznapibb helyzet is hőssé, mitológiai figurává tehet
minket?

A Színművészeti Egyetemen Karsai György tartotta nekünk a görög mitológiát, aki úgy adta át az anyagot, hogy meggyőződésem, minden, ami ma élet és színház, az ott van a mitológiában. A görög mitológiát a manapság népszerű sorozatokhoz tudnám hasonlítani.

Nyitókép: Én, Iphigénia, fotó: Kállai-Tóth Anett