Egy ízben azt nyilatkoztad, hogy amióta az eszedet tudod, szerettél olvasni. Mi volt az első könyv életedben, és miért szeretted?
Az első máig emlékezetesnek megmaradt könyvélményem a Vadölő, vagyis Cooper Nagy indiánkönyvének első darabja – Réz Ádám és Szinnai Tivadar fordításában, Würtz Ádám grafikáival (és ezek a körülmények is mind nagyon fontosak voltak nekem: hogy egy könyv nem önmagában létezik, hogy az író mellett mások is részt vesznek egy irodalmi mű életre keltésében). Lebilincselt, ahogyan a főhős bevonult a regénytérbe, a regényvilágba: kenuval a folyón, a kalandos jövőt jelentő vadonba, a hol kegyetlen, hol kegyes indiánok, a kiszolgáltatott fehér emberek és a lelki indulatokat felkorbácsoló nők világába…
Miskolcon cseperedtél, s erre a korszakra visszaemlékezve úgy fogalmaztál, hogy akkoriban ez az „acélváros” különleges hely volt, ott és akkor váltál kultúrafogyasztóvá. Minek volt ez köszönhető?
Két intézményt neveznék most meg: a Miskolci Nemzeti Színház épülete melletti sarokházban működő antikváriumot és a belvárostól néhány villamosmegállónyira található Molnár Béla Ifjúsági Házat. Az előbbiből otthoni könyvtárat lehetett építeni, Rejtő Jenőtől Dosztojevszkijen át Mándy Ivánig, az utóbbiban meg találkozni lehetett minden olyan alternatívnak mondott kulturális-zenei jelenséggel, amely azóta is alapvetően meghatározza a lelki háztartásomat.
Jó volt például, hogy nemcsak az Edda Művek dübörgött Miskolcon, hanem a Balaton, az Európa Kiadó, a Kontroll Csoport, az A. E. Bizottság és a Rolls Frakció is. Vagy jól emlékszem Sándor Györgyre, aki a műsora után a közösségi ház kocsmaként üzemelő büféjében hosszan beszélt Bibó és Pilinszky fontosságáról. Azt hiszem, a Kádár-korszak utolsó évtizedét tizenévesként jó volt éppen ebben a városban, ennek a városnak az alternatív kulturális és szabadidős helyszínein (többek között az avasi szőlődomb megmaradt pincesorainak borozóiban) végigélni.
A Zalka Máté Gépipari Szakközépiskolában érettségiztél. Egy könyveket bújó kiskamasznak ennél idegenebb környezetet elképzelni sem tudok. Mit adott neked az a négy év?
Leginkább azt, hogy még akár a legkevésbé ideális körülmények között is lehet – és érdemes – arra figyelni, ami igazán érdekel, ami igazán fontos. Nekem történetesen nem a gépi forgácsolás volt a fontos, bár ez vett körül, hanem az irodalom meg az imént felsorolt rockzenekarokhoz kötődő látásmód és kultúravízió. Későbbi viselkedésmódomat is befolyásolta ez a személyes-nevelődési térhez kötött, mondhatni életkori ellenzékiség. Esztergatokmány versus kortárs magyar széppróza.
1996-tól 2022-ig voltál a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kara esztétika tanszékének oktatója, egy idő után pedig a tanszékvezetője. 2000-ben PhD-fokozatot szereztél. Mivel foglalkoztál az óráidon?
Amíg korlátolt és sanda indoklással meg nem szüntették a Pázmány bölcsészkarán az esztétikaképzést – mint az érzékelésen alapuló megítélés gyakorlatának tudományos-intézményes körüljárását –, addig az órákon a művészet, a műalkotások értéséhez, értelmezéséhez szükséges készségeket és ismereteket próbáltam megosztani a hallgatókkal. Illetve értelmeztünk is különböző műveket, leginkább szépirodalmiakat, de gyakran volt, hogy képzőművészeti vagy mozgóképi alkotások kerültek terítékre. Vagy olyan szépirodalmi művek, amelyek más művészeti formákat hoztak játékba. Mint például Tandori Dezső képleíró versei vagy Térey János épületleírásai. De ilyesféle művészetközi (és múltarcheológiai) kalandozásra adott módot a tiszaeszlári vérvádról szóló Krúdy-regény nyomán készült Erdély Miklós-film is, a Verzió.
Miskolcon jelenik meg a Műút című rendkívül fontos, igényes és amellett igen dekoratív irodalmi folyóirat, amelynek az esszé- és kritikai rovatát vezeted. Szerkesztőként mit tartasz fontosnak, aminek feltétlenül helye van a lapban?
Lehetőleg minél szélesebb merítésből érkezzenek kritikák, akár a könyvek, akár a szerzők tekintetében. Az a fontos, hogy a történő kultúra működőképes nyelvjátékának minél inkább megfelelő nyelven és szemlélettel íródjanak a kritikák, azaz lehetőség szerint a sokszínű ízlésközösség (a művelt nagyérdemű) minél több játékosa számára szóljanak. Ugyanez áll, már csak műfaji okokból is, az esszékre. Ebben a rovatban egyébként gyakran közlünk irodalmi és társművészeti tárgyú beszélgetéseket, a most megjelenő számban például Déry Tibor A befejezetlen mondat című regényének és Fábri Zoltán 141 perc a befejezetlen mondatból című filmadaptációjának kapcsolatáról beszélgetek a filmfőszerepet alakító Bálint Andrással, a filmesztéta Gelencsér Gáborral és a regényíró Tompa Andreával. A kritikarovatból meg a friss Kovács András Ferenc-díjas Csehy Zoltán líraszemle-sorozatát emelném ki, amelyen belül mindig, a mostani számban is hat-hat verseskötetről ír. De például Rachel Cusk magyar nyelven megjelent regényei is a lehető legjobb kezekbe kerültek, Bényei Tamáséba, az új számban immár másodszor foglalkozik a kiváló brit szerzővel.
A vidéken megjelenő kulturális sajtó nincs a legjobb helyzetben. A Műút is osztozik ebben az áldatlan, sanyarú sorsban?
Teljességgel osztozik.
Milyen olvasói igényekkel találkozol napjainkban, mik a legnépszerűbb tendenciák a magyar és a világirodalomban?
A mediatizáltan felturbózott, irodalompótlékokkal és vizuális protézisekkel piacosított fogyasztói kultúrában szinte már csak egyetlen tendencia látszik érvényesülni, az, amit 1929-es Ady-kritikájában Kosztolányi úgy hívott, hogy „az írástudatlanok árulása”. Hogy tudniillik nem feltétlenül irodalmi szempontból és nem is mindig irodalmárok által ítéltetnek meg az irodalmi művek. Ott tartunk, hogy ma már nem is annyira a felelősségüket gyakorta feledő „írástudók”, hanem inkább a nem szó szerint, hanem kulturális-esztétikai értelemben vett „írástudatlanok” határozzák meg az egyre inkább látványként, látványosságként, szórakoztató vagy éppen ideológiai felületként létező irodalom létét, legalábbis az általad kérdezett tendenciák szintjén. Mivel ez a globális tendencia felülírja a finomabb (műfaji, tematikai, hagyományértelmezői, látás- és ábrázolásmódbeli…) tendenciákat. Az igazán értékes egyediségek persze a tendenciákon kívül léteznek.
Egy frissen megjelent könyv esetében például nem az adott mű egyedi esztétikai tulajdonságai tűnnek érdekesnek ezen a piacon, hanem hogy kiknek a nevében íródott, hogy milyen könnyen elérhető, azaz zökkenőmentesen abszolválható örömöket kínál, hogy mekkora a társadalmi hasznosíthatósága, hogy milyen helyet foglal el a traumaábrázolási skálán, vagy hogy (epikai mű esetében) milyen a szerző, az elbeszélő vagy a szereplő állásfoglalása a társadalmi nemmel kapcsolatos kulturális komplexumban…
Ez utóbbira hadd hozzak fel egy pozitív példát, Bernardine Evaristo A lány, a nő, a többiek című, történetesen Booker-díjas könyvét, mégpedig a témakezelés játékossága miatt. Van benne minden, egy fekete-feminista-leszbikus stb. színházi előadás kapcsán, de úgy, hogy nem harcosan és leegyszerűsítve képviseli az ügyet, hanem szellemesen és tartalmasan körüljárja a témát.
A közelmúltban a PIM kurátoraként közreműködtél a Petri György életét és munkásságát felidéző eseménysorozatban. Miért olyan fontos költő ma is Petri, illetve téged személyesen mi vonzott az ő költészetében? Mit mond a mai korszakban Petri az olvasónak?
Erre a többszörös kérdésre egyetlen Petri-idézettel – az ő viselkedésetikai útmutatásával – válaszolnék: „Homályos föltételeket nekem / többé nem szabnak.” Nem volt hajlandó igazodni, önfeladni, megalkudni, sem poétikai, sem etikai, sem politikai síkon. Saját nyelve volt mindenre. Legfőképpen önmagára. Ezt az igényt, a lehető legtágabb értelemben vett saját nyelv igényét kellene megtanulnunk tőle.
Egyik köteted, amelyben kortárs és múltbeli magyar írókkal foglalkozol, A szájalás szomorúsága. Mit akartál kifejezni, sugallani ezzel a különleges címmel?
Ez volt a címe a kritikámnak Márton László kilencvenes évek elején írt drámatrilógiájáról, A nagyratörőről, amelynek hőse a melankóliával sújtott Báthori Zsigmond. A létezés tragikus voltából fakadó mélakórt a drámahős politikai ámokfutással és szájalással ellensúlyozza. Márpedig a létezés iszonyatát egyszerre kifejező és semlegesítő szájalásnak, a hiperaktív nyelvhasználatnak kevésbé közveszélyes változata volna a szépirodalom. Ezért adtam ezt a címet az irodalomkritikákat tartalmazó kötetemnek. Ahogyan egy másik, Nádas Péter prózájával foglalkozó könyvem alcímében szintén ezért szerepel az irónia szó: az irónia összetett tapasztalata úgy visz közel a tébolyhoz, hogy közben meg is óv tőle, másrészt közben örömöt is okoz (Roberta Flack híres dalát ideferdítve: killing me softly with its words).
Világítsd meg, kérlek, mit jelent az általad emlegetett Krasznahorkai-vírus kifejezés?
Játékról van szó. Egész egyszerűen csak azt jelenti, hogy a szerző jellegzetes, megint csak metaforikusan mondva autisztikusan artisztikus, delejezően monologikus beszédmódja és látásmódja vírusként hálózza be a teljes életművet, a pályaképet, az olvasókat, az értelmezés- és kultusztörténetet.
Jelenleg milyen munkaterveket dédelgetsz?
Egy ideje a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz tartozó Digitális Irodalmi Akadémia munkatársaként többek között kiállításokat rendezek a közelmúlt magyar irodalmának egy-egy fontos jelenségéről. Ilyen volt az általad említett, Szilágyi Judittal közösen összeállított Petri-kiállítás előtt a Hajnóczy Péter és Nádas Péter világait egymás tükrében bemutató tárlat.
Írok, írnék kisebb-nagyobb munkákat, mint amilyen volt pár éve a Nádas-monográfiám vagy a tavalyi Mészöly-könyvem. Csak éppen mindeközben annak próbálom megtalálni az értelmét – és ez, Tolnai Ottó kötetcímével szólva, nem könnyű –, hogy hol a helye mindannak, amit csinálok, amit a hozzám hasonló irodalmi munkások csinálnak, abban a nem éppen eszményi kulturális-művészeti térben, ahol tevékenykednem adatik. Esterházy Péter egyik elbeszélésének címét iderángatva: milyenek az élet- és munkakörülmények a helyen, ahol most vagyunk? Mert sajnos nem tudunk máshol lenni.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
