Zámbó Jonatán 2017-ben végzett a Zeneakadémia zeneszerzés szakán. Számos pályázaton ért el kiemelkedő eredményt. Pályakezdésről, a kortárs zene helyzetéről és egyéb érdekességekről is beszélgettünk vele.

Honnan indultál, és hogy találtál rá a zenére?

Büszke vagyok rá, hogy Lovászpatonán, egy Veszprém megyei kis faluban nőttem fel. Családunkban rajtam kívül nincs zenész, így teljesen egyedülálló módon kerültem a zene közelébe.Volt egy apró, egyoktávos harmonikám, amivel szívesen játszottam, ez volt az első „hangszerem”. Kitaláltam dallamokat, és ahogy egyre több lett, egyre nehezebb volt őket fejben tartani. Szerettem volna megőrizni őket. Édesanyám segítségét kértem a kottázásban, és mivel ő nem értett hozzá, beíratott Pápára a zeneiskolába.

Ott a szolfézsszak mellett hangszert is kellett választani. A zongorázás vonzott, de az otthon nem volt, nem tudtam volna gyakorolni. Gondoltam a csellóra, mert megfogott a jellegzetesen zöngés, éneklő hangja. De hát egy csellóval negyven kilométert utazni bonyolult. Így kötöttem ki a hegedűnél. Ezt követően a győri Richter János Zeneművészeti Szakgimnáziumban folytattam, ahova zeneszerzés- és hegedűszakra is jelentkeztem. Később brácsáztam is, de aztán a vonós hangszerek kikoptak az életemből. Úgy éreztem, hogy a gyakorlás elveszi az időt a zongorázás – ekkorra már lett saját hangszerem – és a komponálás elől.

A kortárs zenével akkor még semmilyen kapcsolatom nem volt. Emlékszem, másodikos zeneiskolásként először találkozni Bartók Concertójával döbbenetes élmény volt. Semmit nem értettem belőle. Bújtam a könyvtárat, Lendvai Ernő munkáit, sokat hallgattam Bartók zenéjét, míg végül megbarátkoztam vele. De hát hol van Bartók a mai fülnek? Szinte régizene. Ez a gondola a konzi időszakából a legfontosabb számomra. Amíg Pestre nem kerültem, modernnek és felkészültnek éreztem magam. Utólag döbbentem rá, hogy Győrött elszigetelt világban éltem…

Vidékről nehezebb bekerülni egy budapesti zeneiskolába?

Nem biztos, hogy nehezebb, de egy fővárosinak például sokkal több koncertélmény jut, és a Zeneakadémia is csak karnyújtásnyira van, nem misztikus, távoli messzeségben.

Jó ideje tanítasz is. Tanárként mit tartasz szem előtt?

Szerintem a jó tanár nem kinyilatkoztat, hanem a diákokkal együtt tanul. Ez a szemléletmód szinte mindegyik mesterem sajátja volt. Zeneszerzést is tanító emberként rám ennek hatványozottan igaznak kell lennie. Szakmailag szigorúnak kell lenni, de minden másban el kell fogadni, hogy a növendék mást is gondolhat, mint a mester.

Az önálló zenehallgatásra és a minél több zene megismerésére buzdítom növendékeimet, előzetes elvárások és irányítási kényszer nélkül.

2017-ben szerezted meg a diplomát. Emlékszel a diplomakoncertedre?

Az MA diplomámat szereztem meg 2017-ben. Ezen a koncerten szólalt meg talán eddigi életművem legsikerültebb darabja. Ennél tanulságosabb a BA diplomakoncertem, amelynek egyik részén több zenész volt a színpadon, mint ahány hallgató.  Arra gondoltam, hogy ez a pár ember legalább tudja, miért van ott és mit hall. Nem különösebben érdekel, hogy egy, vagy ezer ember hallgatja-e a műveim. Jobban foglalkoztat, hogy elégedett legyek a munkámmal.

Tudni azt, hogy én ki vagyok, lényegesebb, mint a külsőségek.

Vágyunk valamire, és amikor megkapjuk, rájövünk, hogy nem is olyan fontos az a dolog, mint képzeltük. Én így voltam a versenyeredményekkel. Volt pár jó szereplésem, és a pozitív visszajelzések után egyszeriben rájöttem, hogy igazából nem is ezekért írok zenét. A szakmaiság és alázat többet ér, mint a teltházas koncertek, a csillogás, a hírnév. Visszataszítónak érzem a tolakodó önmenedzselést, vagy a csak piaci alapon, minél szélesebb közönséget megfogni akaró, és nem befogadásra nevelő zenélést.

Nem egy laikus véleménye szerint a kortárs komolyzene hallgathatatlan és rossz. Ez nem gátolja, kérdőjelezi meg a munkád?

Erről Arnold Schönberg jut eszembe, aki úgy tekintett a közönségre, mint akusztikai tényező, ami elnyeli vagy visszaveri a hangot. Ezzel nem érdemes foglalkoznia az alkotónak.

Ennyire pontos a belső hang?

Minél több művet ismer az ember, annál jobban látja, hol tart zeneszerzőként. Elsősorban a saját műveltsége ad erre jó választ, nem a külső vélemény.

Mit szeretnél kiváltani a darabjaiddal?

Úgy szeretnék hatni, hogy kiakasszak. Ez lehet a szó hagyományos értelmében katarzis, de akár „antikatarzis” is, mikor csak kérdéseket kapunk, válaszokat nem. Jó vagy rossz élményt nyújtani, ez a fontos. Egyik kedvenc kortárs zeneszerzőm, Helmut Lachenmann azt tartja a zenében elsődlegesnek, hogy az a tradicionális „szép” ellen dolgozzon. Ez nem azt jelenti, hogy „csúnya” akar lenni, csupán befogadásra nevel. Más is lehet szép, nem csak a megszokott.

Könnyű a nem értő közönséggel megbarátkoznod?

Egyik koncertemen az ott ülő idősebb nénik és bácsik szörnyülködtek, volt, aki a fejét fogta. Ám amikor rájöttek, mi történik a darabban, hirtelen elkezdtek figyelni. A „kapaszkodó” a legfontosabb ezekben a művekben, hogy a technikai lábat hozzá tudjuk kötni valami emócióhoz. Tanítani kell, hogyan hallgassuk a nem hagyományos irányokhoz tartozó műveket. Például, mikor Lachenmann itt járt Pesten, beszélt kb. 15 percet a Zwei Gefühle című darabja megszólalása előtt. Ezután teljesen más füllel hallgattam a művet. Ezekre az összefüggésekre magamtól is rájöhetek, ha van elég türelmem. A kérdés az, esélyt adok-e neki, hogy rájöjjek, mit is hallottam, vagy kidobom az egészet, és elrendezem annyival, hogy utálom ezt a zenét.

Nem jó vagy rossz szeretnék lenni, hanem érdekes.

Mi hiányzik ahhoz, hogy szélesebb körben fogadják be a kortárs komolyzenét?

Ez a fajta zene mindig szűk rétegeké volt. Egy zeneiskolában az egyik népszerű magyar zongorista tartott hangszerbemutatót. A gyerekek játszhattak a zongorán, megérinthették, kipróbálhatták, sőt bele is nyúlhattak a belsejébe.  Magukénak érezték a hangszert és a hangzást, ami egyáltalán nem a megszokott „szép zene” volt. Az a helyes, ha nem csak passzív befogadóként hallgatnak zenét: azt létrehozva válik szorossá a kapocs.

Miranda Liu hegedűművésznő, a Central European String Quartet alapító-első hegedűse 2018 nyarán hirdette meg kvartettjével a nemzetközi zeneszerzőversenyt, s ezen te harmadik lettél.  A versenyekről mit gondolsz?

Bár „a versenyzés lovaknak való” , mondta Bartók, vágytam a visszajelzésre, ezért kipróbáltam magam néhány meghirdetett pályázaton.

Mi dönti el, hogy pályázz?

Amikor a pályázatot láttam, azt érzem, hogy megfog benne valami, amit a sajátomnak érzek. Például a MANK Ady 100 pályázata azonnal megihletett, mert régóta volt egy Ady-vers, amit meg akartam zenésíteni, de addig a pillanatig nem volt meg hozzá az a bizonyos „löket”. Párhuzamosan rengeteg érlelődő ötletem van, szokásom kivárni a megfelelő időt.

Legközelebb hol hallhatunk?

Január 29-én a Fészek Klubban kiváló fiatal kollégák művei mellett lesz hallható tőlem egy vonóstrió. Aki szeretne „kiakadós” élményt kapni, nagy szeretettel várjuk!

Fotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor