Februártól egy nyolcéves kislányt játszik a Budaörsi Latinovits Színház Aliz! című előadásában, miközben a Koldusopera Peacocknéjaként, a Pinceszínházban pedig hóbortos nagymamaként áll színpadra Takács Katalin. A színésznő azt mondja, a szerepek oldják meg és kavarják össze az életét, mégis igyekszik erős határt húzni a magánember és a művész között, tán ezért tartják néhányan távolságtartónak. Örömteli találkozásokról, otthonosságról és halmozottan hátrányos helyzetről is beszélgettünk.

Fotó: Kultúra.hu/Belicza László Gábor

Decemberben mutattátok be a Koldusoperát, amelyben Peacocknét játszod. Ritkán akad énekes szereped, tartottál is tőle. Miért?

Ha most elénekelnék neked egy dalt, valószínűleg itt-ott kicsit hamis lenne, és ezt én pontosan tudom. Éppen ezért tartok a színpadi énekléstől. Ennek az eredete részben egy gyermekkori történetben gyökeredzik. Amikor általános iskolát váltottam, az új helyen volt karének. Trudi néni próbaéneklést tartott, én hamis voltam, és úgy küldött ki a teremből, hogy a mai napig ott állok a folyosón. Bár énekeltem néhányszor színpadon, nekem ez mindig stressz.

A főiskolás énekvizsgámon úgy mentem át, hogy Nádasdy Kálmán tanár úr tanácsára elképzeltem egy szituációt, amiben egy gyermeket kézen fogva vezetek, miközben dúdolom neki a dalt. Tudta, hogy amint szituációba helyezi az éneklést, gördülékenyebben fog menni. A Koldusoperában egy nagyon erős ecsetvonásokkal megrajzolt figurát játszom, ennek groteszkségét igyekeztem belecsempészni a dalokba is.

Koldusopera
Fotó: Dömölky Dániel

Most nevetve említetted, hogy halmozottan hátrányos helyzetűként kerültél a színészi pályára. Ám ehhez még hozzáteszem, amit korábban mondtál, hogy gátlásos gyerek voltál, akit minden vizsgahelyzet megviselt. Hogy merült fel egyáltalán a színpad mint életpálya?

Az egész életem olyan, mintha végig pszichológushoz járnék:

a szerepek oldják meg és kavarják össze a sorsom.

Bár megjegyzem, két külön dolog, hogy én miként éreztem magam gyerekként, és hogyan láttak mások. Nemrég találkoztam a gimnáziumi osztálytársaimmal, és ők úgy emlékeznek, hogy a nagyhangú csajok közé tartoztam. Vélhetően húzok egy határvonalat, ami mögé keveseknek engedek bepillantást, így kifelé nem látszanak ezek az aggodalmak, félelmek. Ez egészen természetes, mindenkinek van egy belső világa, amit óv, táplál, én ebből nem sokat mutatok meg másoknak. A lényeg nekem az, hogy mit látnak a színpadon.

Koldusopera
Fotó: Dömölky Dániel

Ösztönösen dolgozol?

Az ösztön néha tévútra viszi az embert. Amikor a Nórát játszottam száz évvel ezelőtt a Radnóti Színházban, akkor valaki már előre megsúgta, hogy nekem szánják a szerepet. Azonnal felhorgadtam, hogy nekem ezt a kékharisnyát kell eljátszanom, nem való nekem, szerintem első felindultságomban mindezt elő is adtam Bálint Andrásnak. Végül igazán jó előadás kerekedett belőle, mert amikor az ember ésszel elkezdi megvizsgálni, szétszedni a szerepet, akkor számos apró azonosulási pontot talál. Egészen más színészként ismerni egy darabot, karaktert, mint olvasóként vagy nézőként. Mindig van egy első benyomás, elképzelés arról, hogy milyennek látom magam egy szerepben, de az építkezés csak ezután kezdődik.

Fotó: Kultúra.hu/Belicza László Gábor

Ehhez szükséged van egy jó rendezőre?

Nekem mindig nagyon fontos volt a rendező. Igazán örömteli találkozás volt a Koldusopera Fehér Balázs Benővel, mert határozott elképzelései voltak a darabról, a szerepemről, miközben igyekezett az én ötleteimet is figyelembe venni. Számomra kell az a bizonyos szikra, ami elindítja bennem a figurát, érzéseket, gondolatokat. Szeretem, ha a rendező kicsit terelget, fogódzókat ad, miközben persze ennyi idő után azért tudok egyet s mást a szakmáról. Bár mindig megrettenek, amikor nekiindulok valami újnak, minden szerep ismeretlen terep. Mostanában sok kisebb karaktert játszottam, azokat talán könnyebben összerakom magam is, de egy nagyívű szerepnél a rendező nélkül nem boldogulok. Megesett, hogy nyolcan tébláboltunk a színpadon, a rendező nem adott pontos instrukciókat, mire elkezdtem én magam rendezgetni a helyzetet, és mondtam a kolléganőmnek, hogy szerintem te állj egy kicsit arrébb. Ő rám nézett és azt mondta: ne te mondd meg, hogy hova álljak. És igaza volt. Akadt pár rendező, akitől legszívesebben megkérdeztem volna, hogy miért van a pályán.

Mindig társulatban voltál, de mennyire érezted magad otthonosan?

Utoljára a Radnóti Színházban voltam igazán otthon.

Mégis elmentél Székely Gáborral az Újszínházba.

Nagyon jó dolgom volt a Radnótiban, de szerettem volna Székely Gáborral dolgozni. Mégis, az Új Színházban töltött első négy év olyan volt, mintha jeges vízbe dobtak volna. Míg a Radnótiban gondolkodtak bennem, építettek, addig az Új Színházban elsősorban darabokban és rendezőkben gondolkodtak. Ugyanakkor csodálatos társaságba kerültem, nagyszerű színészek, alkotók voltak ott és fontos szakmai beszélgetések. Négy évről van szó, amit tizennégy hányattatott év követett, amikor vagy adódott szerep, vagy nem.

Koldusopera
Fotó: Dömölky Dániel

Miért nem léptél?

Nem volt hova. Próbálkoztam, nem kellettem. Amikor 1998-ban Székely Gábort elküldték, aláírtuk érte a petíciót. Evidens volt, hogy aláírom, hiszen én érte szerződtem oda, de tudtam, hogy maradok, mert nem volt más lehetőségem. Az én személyiségem nem alkalmas a szabadúszásra, nem tudok szerepekért kilincselni. Ezt hiányosságként élem meg. A színészeket meg kell tanítani arra, hogy menedzseljék magukat, hogy ne legyenek zavarban ettől. Amikor 2012-ben ismét igazgatóváltásra került sor, körbetelefonáltam néhány embert, és egészen döbbenetes volt, a pályám egyik legnagyobb traumája. Ott álltam hatvanegy évesen egy komoly lakáshitellel a nyakamban, és egészen kétségbeestem, hogy nem kellek sehova. Komoly válság, amikor az ember azzal szembesül, hogy ennyit ért a szakmában eltöltött négy évtized.

Ez valószínűleg társulati tagként is nehéz időszak egy színésznőnek: még nem játszik nagymamákat, de már idősebb a legtöbb nagy női főszerepnél.

Régen kevés idős női szerepet írtak, a drámairodalomban is van egy rés. Ma már akadnak darabok, amelyekbe kell egy anya vagy nagymama, esetleg egy népszerű hollywoodi film kerül színpadra, amelyet kimondottan a hasonló nehézségekkel küzdő Oscar-díjas színésznőknek írtak. Félreértés ne essék, én nem neheztelek senkire. Ez a pálya rendkívül szubjektív, ráadásul mindenkit behatárolnak az adottságai.

Soha nem hittem, hogy bármit el tudok játszani.

Az elmúlt években viszont sok karakterszerepet kaptam, melyek egészen különleges dolgokra adtak lehetőséget, előtérbe került a humor vagy a groteszk vonások, amik az én esetemben tán nem voltak magától értetődőek.

Fotó: Kultúra.hu/Belicza László Gábor

Évi két szerepre szerződtél Budaörsre. Ebben az évadban játszottál a Kávécsarnokban, majd a már említett Koldusoperában, és most jön csak az igazi kihívás: egy nyolcéves kislányt, Alizt alakítod az Alice Csodaországban átiratában február végén.

Egyelőre – a próbaidőszak kezdetén – még nem látom pontosan, milyen nyolcéves kislány leszek. Van bennem gyermeki naivitás és kíváncsiság, ez talán jó kiindulópont. Tengely Gábor rendező gondolt rám a szereppel kapcsolatban, és azzal igyekezett megnyugtatni, hogy higgyem el, a gyerekek jóval színesebb fantáziával rendelkeznek, mint mi, felnőttek. Ha pedig a játékban egy csészéből lehet várkastély, akár belőlem is lehet kislány, nemde?

Nyitókép: jelenet a Koldusoperából. Fotó: Dömölky Dániel