„A szeretet, nem a kényszer tart össze bennünket”

Király Attila csaknem húsz évig dolgozott szabadúszóként, és azt mondja: mázlija volt, mert mindig olyan munkákban vett részt, amiket élvezett. Úgy véli, ma már alig akad híres színész itthon, bár amióta bekerült a Drága örökösökbe, őt is többször állítják meg az utcán. Idén Kaszás Attila-díjra jelölték. Épp a szavazási határidő lejárta napján, augusztus 25-én ünnepli 49. születésnapját. Interjú.

Két éve szerződtél a tatabányai Jászai Mari Színházhoz. Megtaláltad a számításod?

Abszolút!

Mi kellett ehhez?

Elsősorban a társulat. Nehéz erről úgy beszélni, hogy ne tűnjön végzetesen opportunista nyalizásnak, de ehhez egy olyan igazgató kell, aki mellett úgy érzi a színész, hogy partner a színházcsinálásban, nem pedig egy fogaskerék a gépezetben. Kicsi társulatról van szó, tizennégyen vagyunk – ebbe már beleszámítva Crespo Rodrigo igazgatót is. A színház autokrata rendszer, de amennyire ezen belül lehetséges, mi demokratikus közösségként működünk. A szakmai lehetőségek sokszínűségét tekintve pedig néha olyan érzésem van, mintha egy alternatív színházhoz szerződtem volna. A szeretet, és nem a kényszer tart össze bennünket.

Hogy kerültél Tatabányára?

Szikszai Rémusz rendezte a Szkénében a Kutyaharapást, ami a tatabányai színházzal közös koprodukció volt. Majd Rémusz hívott, hogy Tatabányán rendezi Az imposztort, eljönnék-e a Gubernátor szerepére. Crespo Rodrigóval régóta ismertük egymást, néhány évvel alattam járt a főiskolán, és éreztem, hogy tetszett neki, amit csináltam.

Egy színész mindig figyeli, milyen hatást vált ki, kinek tetszik, kinek nem?

Alkotóként igen, civilben sosem. Nagyon megváltozott a világ e tekintetben. Régen a híres színészek nem tudtak anélkül végigmenni az utcán, hogy lépten-nyomon meg ne állították volna őket. Szerintem ma már Stohl Bucin kívül nincs Magyarországon híres színész. Most, hogy bekerültem a Drága örökösökbe, engem is elkapnak itt-ott, de korántsem úgy, ahogyan édesapámat (Király Levente, a nemzet színésze – a szerk.) Szegeden.

Nem játszik már?

Nem. A nyolcvanadik születésnapján állt utoljára színpadon, és azóta sem sikerült ettől az elhatározásától senkinek eltántorítania. Bölcs döntés, de nagyon sajnálom, mert úgy szerettem őt nézni, és nagyon szerettem volna vele együtt játszani.

Soha nem volt erre mód?

Igazából sosem. Egyikünk sem kereste a lehetőséget, de otthon többször beszélgettünk róla.

Második próbálkozásra vettek fel a Színművészetire. Édesapád biztatott, vagy inkább óva intett?

Apukám jó néhányszor elmondta, hogy ne csináljam, és csak úgy engedte, hogy a Színműre felvételizzek, ha közben máshova is beadom a jelentkezésem. Már bőven a pályán voltam, amikor egyszer csak édesapám azt mondta: „most már megnyugodtam; szörnyű érzés lett volna, ha tehetségtelen a fiam”.

Tatabányától kanyarodtunk el, hogy miként adtad fel a szabadúszást.

Az imposztor után újabb szerepek jöttek. A takarásban beszélgettünk, Rodrigo egyszer csak megkérdezte: a következő évadban vállalnék-e két szerepet a színháznál. Mondtam, persze, örömmel jövök, majd eltelt két hét, ismét a takarásban álltunk, és Rodrigo azt mondta: mi lenne, ha jönnél egy harmadik szerepre is? Mondom, persze, megbeszéljük. Majd egy hét múlva csengett a telefonom, hogy lenne itt egy negyedik szerep is, de ahhoz már muszáj lesz leszerződnöm. Ekkor kértem némi gondolkodási időt, mert olyan hosszan voltam szabadúszó, hogy ezt alaposan meg kellett fontolnom. Abban állapodtunk meg, hogy aláírunk egy évadot, és kiderül, működik-e.

Mitől tartottál?

Nekem borzasztó mázlim volt az elmúlt 15-20 évben. Egyszer dolgoztam valamin, amihez valójában nem volt kedvem, csak a pénzért vállaltam el, és majdnem infarktust kaptam, megöltem magam, elhagytam a pályát... Akkor jöttem rá, hogy lényegében mióta eljöttem a Vígszínházból, csupa olyasmit csinálok, amit szeretek.

Ugyanakkor a szabadúszás állandó bizonytalanságot jelent.

Amikor 1999-ben szabadúszó lettem, elsősorban az számított, hogy szakmailag hol tartasz, meg tudod-e faragni a rád bízott karaktert. Manapság már inkább az a mérvadó, mennyit vagy a tévében, el lehet-e adni a neveddel egy előadást. Ez bennem is okozott némi szorongást főként február környékén, amikor elindultak a szerződtetések a következő évadra. De soha nem volt okom erre, mert nagyon jó dolgom volt. Közben sokat koreografáltam, szinkronizáltam, néha rendeztem is, így mindig több lábon álltam. Néhány rendezővel állandó munkakapcsolatom is volt: Alföldi Róbert hét évig vitt magával koreográfusként, színészként, Valló Péterrel ugyancsak sokat dolgoztam, ezek biztonságot jelentettek.

Tatabányán is akadnak koreográfusi munkáid.

Az első feladatom már szerződött tatabányai színészként A mi osztályunk volt. Nagyon nehéz, de hihetetlen jó munka volt. Színészként voltam kiírva a produkcióra, ám nyár elején felhívott a rendező, Guelmino Sándor, hogy szeretné, ha én csinálnám a mozgást, de képes vagyok-e egy szerepet és a mozgást egyszerre megcsinálni? Mondtam, csak abban az esetben, ha időben elkezdjük a munkát, mert erre egyszer már majdnem ráment a barátságom Alföldivel. Nyáron leültünk, kitaláltuk, és az olvasópróbára aprólékosan átgondolt koncepcióval érkeztük. Amit aztán ezerszer átvariáltunk, hiszen a színészeknek is rengeteg ötletük volt, de engem megnyugtatott a tudat, hogy van mihez nyúlni.

És akkor rájöttél, hogy megy ez neked egyszerre is.

Csak úgy, ha nagyon előre készülünk. Így is sérül a dolog, mert lényegében színészként csak az utolsó másfél-két hétben próbálok teljes gőzzel. Előtte bejövök a színpadra, például a Macbethben, és az ujjaimon számolom, hogy hány dolgot kell majd szóvá tennem a megbeszélésen a színpadi mozgást illetően. A következő évadban csak egy előadásban – a Tesztoszteronban Horváth Illéssel – dolgozom majd koreográfusként és színészként egyszerre. Színészként még két feladatom lesz: az Ádám almáiban a neonáci Ádámot játszom, Vidovszky György rendezi; majd a Részegekben dolgozom együtt Sebestyén Aba rendezővel.

Színészként mennyire szereted, ha önállóan próbálgathatsz ezt-azt, vagy jobb, ha a rendezőnek határozott elképzelése van a karakteredről?

Én nagyon szeretem, ha egy rendező meg tudja nekem mondani, hogy mit játsszak, ugyanakkor szeretem abba a hitbe ringatni magam, hogy a színész alkotótárs, és nem végrehajtó. Kell egy külső szem, akiben az ember bízik, ez jó esetben a rendező. De elengedhetetlen, hogy az ember akarjon valamit a szereptől és önmagától.

Minden szerepben meg lehet ezt találni?

Én egy meglehetősen liberális szellemben nevelt ember vagyok, a xenofóbia hihetetlen távol áll tőlem, mégis gyűlölködő, elmebeteg gyilkosok tömkelegét osztják rám, és muszáj megtalálnom magamban az indulatot, ami a sajátom, csak éppen nem a gyűlöletből táplálkozik. De nem fogok elkezdeni a szerep igazságáról beszélni, mert ez olyan, mint az avas szalonna.

A változatosság kedvéért az évad első bemutatójában, a Cabaret-ban is rád osztottak egy náci tisztet.

Béres Attila rendezővel megállapodtunk egy sajátos formában, amitől ezt izgalmas lesz játszani. Ez egy prózai szerep, hála Istennek.

Mi a bajod az énekléssel?

Félek tőle. Nagyon sokat énekeltem elsősorban vígszínházi színész koromban, de mindig görcsbe ugrott a gyomrom tőle, mert nem énekelek azon a szinten, amit szerintem érdemes mutogatni.