Mennyire vagy filozofikus alkat?

Amellett, hogy bizonyos élethelyzetekben tudok nagyon határozottan döntéseket hozni, magát a megközelítést, amivel az életet nézem, nevezhetném filozofikusnak.

Szentesre jártál gimibe…

…irodalom–dráma tagozatra. Nagyon friss, izgalmas és meghatározó időszak volt. Fantasztikus jó tanáraim és osztálytársaim voltak. Hogy milyen emberi és szakmai minőséget érdemes keresni az életben, színházban, filmben, az ott alakult ki bennem, az egyetemen ez pedig még tovább nyílt. Már általános iskola legvégén megvolt, hogy nagyjából merre szeretnék menni.

Nem tudom, hogy a színészi irány vagy a filozófiai hajlam volt-e meg előbb bennem. Hogy „mi az igazság”, arról szól maga az élet, nem? A középsuli kifejezetten jó táptalaj volt ennek a keresésére.

Figyelem önmagamat, a feladatot, a partnereket. Megesik, hogy még mindig nem jól mérem fel a lehetőségeket. Sajnos nemcsak szakmailag, de a magánéletemben is. Van, hogy mamlasz vagyok. Bízom a gondviselésben, de nekem is éberebbnek és közben lazábbnak kell lennem. És akkor jöhet a szerencse. Illetve akkor van a szerencse. Mert a szerencse valójában az, amikor a megfelelő pillanatban a megfelelő állapotban vagy.

Fejlesztenem kell magamat a keresésben. Minden szerep új feladat, és amikor úgy tekintek rá, mint egy újabb „első szerepre”, akkor új dolgokat láthatok meg önmagam, a szerep és a világ összefüggéseiből. Számomra nagyon fontos, hogy így álljak hozzá, mert szerintem egy szerepet mindig meg kell szülni, és ez nem kis feladat. Ezért valójában soha nem lehet kiengedni, de közben azért az idegrendszer pihentetésére időt kell találni.

Van rémálomszereped?

Talán Peer Gynt meg Hamlet. Ezek bizonyos értelemben szinte eljátszhatatlan szerepek. De Hamlet atyjának szelleme nagyon izgalmas feladat volna.

Szerepelsz az új Paczolay Béla-filmben, a Pacsirta friss adaptációjában. Czifra Géza milyen karakter számodra?

Géza kisember, annak minden szorongásával és bátortalanságával. Hülyíti azt az egy lányt, Pacsirtát, aztán lelép. Az övé egy kelet-európai értelemben is elhibázott sors. Ki tudja, talán aztán jó lesz neki, mert egyébként tisztes állása van.

Egy filmszerepben nagyon rövid időre kell óriási energiákat összpontosítanod magadban. Színházban estéről estére így kell tenned, de ott minden este. Ahány este, annyiszor kell újrateremtened az adott szerepet, és ezt bírnod is kell. Ez jó is, mert van lehetőséged javítani, de valamiként mégis „levegővé válik”. A színházzal valójában levegőt gyártunk. Az a néző, aki látott egy jó előadást, két-három nap múlva talán még emlékszik valamire, egy hét múlva viszont már nem. Mégis úgy vagyok ezzel, mint Camus Pestisében az orvos: csak azért is törekedni kell a legtöbbet nyújtani. Mert minden tettünkkel a valóságunkat alkotjuk, és valami szemmel nem látható bizonyosságot követünk. A film olyan szempontból sokkal közelebb van a képzőművészethez, hogy örökké való műalkotás.

Visszanézed magad?

Először nem szerettem magamat a képernyőn látni, de rájöttem, hogy ez hülyeség. Nagyon is vissza kell nézni a felvételeket, mert abból tanulsz. Látnod kell, hogy mit csinálsz, és ahhoz képest lehet korrigálni.

Milyen rendezőkkel szeretsz dolgozni?

Nálam mindennél fontosabb a morál. Az a belépő. Attól mondhatjuk magunkra, hogy emberek vagyunk. Aztán abból lehet az, hogy szakember. Olyan rendezőkkel szeretek dolgozni, akik partnernek tekintenek, és képesek instrukció formájában megfogalmazni, amire gondolnak. Ez evidencia kéne, hogy legyen. De az anyagtól is függ a dolog, meg a csapattól is. Nem jó, amikor fetisizáljuk egymást. A magánéletben sem, de szakmailag főleg nem. Amikor meló van, akkor a melóra koncentrálunk, de közben persze érző emberek vagyunk.

A nagyon melós munkahelyeket szereted, vagy azokat, ahol lazulnak és keverik a baráti és a munkahelyi hangulatot?

Ha választani kell, akkor az elsőt. A legfontosabb, hogy minőségi legyen az anyag, amit csinálunk, azért pedig néha sokat kell dolgozni. Külön kegyelem, amikor megvan a cimboraság is. Most próbáljuk a Tér12 Kulturális Egyesület és a Színészek Kulturális Egyesület darabját, A nagy hadronütköztető című darabot Viktor Bazsi rendezésében az Óvóhelyen; ott például ilyesmit érzek. Magától értetődően jó anyag, jó csapat. Megvannak a méltó emberi viszonyok.

Mit szoktál csinálni, amikor egy napra semmi kötelezettséged nincs?

Például két-három évente nagyon szerelmes tudok lenni, és a kapcsolataim aztán természetesen nem sikerülnek.

Természetesen?

Hát persze, de most már sejtem, miért. Aztán ezek miatt heteken-hónapokon keresztül tudom magamat gyötörni. A végére viszont jó esetben egy másfajta sikert érek el, és talán képes vagyok kicsit önmagamat átvilágítani. Egyébként meg sokszor megtalálom a „minden rendben van” alapállapotát, ami a gyerekkorban gyökerezik. Nagyon szeretem a természetet. Van egy kis házam Budapesttől nem messze. Nemrégen lett, és ennek nagyon örülök. Ott például kézi kaszával vágom a füvet. Mondják, hogy aki egész nap kaszál, az este már nem haragszik senkire, és ez így is van!

A régi módszer a feszültség levezetésére?

Szükségem van erre, mert senkit sem akarok megbántani. A pofonra a pofon nem megoldás, de a magunk határait meg kell húzni. Ebben nekem melóm van, ugyanúgy, mint a szerencsével való találkozási pontoknál. A nagyszüleim parasztok voltak a szó legnemesebb értelmében, és fantasztikus emberek, bizonyos értelemben a példaképeim is. Amikor együtt kelsz és fekszel a nappal, az a valóság fontos „szerepe” tud lenni. Úgy érzed, hogy egészen benne vagy a valóságban.

Szerencsés dolog.

Megint a szerencse. Lehet, hogy ebben a pillanatban is nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, csak nem fogjuk fel. Próbálok egyre nagyobb értéket tulajdonítani a jelennek, mert egyedül afölött van hatalmunk. Miközben pedig minden múlik, történik, egyszerre. Itt ülünk egy időkapszulában, a következő generáció meg úgy nyom minket előre, mint a hentesnél a húst a darálóban. Pedig minden nap új lehetőség valamire. Például arra, hogy a színház tanítson – nem patetikus, hanem valódi értelemben.

A nagy hadronütköztető mit tanít?

Talán azt, hogy ha az ember nem figyel oda, akkor a szerelem meghalhat, és ez a földi világ ilyen! A szerelem a földre vetettségünk miatt kudarcra van ítélve. Egy nagy szerelem után soha nem marad az ember ugyanaz, aki korábban volt.

Ez szükségszerű?

Nem tudom, hogy szükségszerű-e, de szerintem az univerzumban alapvetően rend van. Ebből a szemszögből szükségszerű, viszont utána még lehet folytatni, mert akkor jön a szeretet. Annál nagyobb összetartó erő nincs. Szerintem a természetes alapállapotunk is a szeretet. Minden más, ami erre jön, az az elme furcsa műve, játéka. Szeretetre vagyunk ítélve, csak nem figyelünk oda.

Ha lenne egy kérdés, amire megtudhatnád az abszolút és igaz választ, mi lenne az?

Az, hogy vajon hogyan történik a halál. És mi fogad azután, amikor a szív megáll, az utolsó lélegzet kifúj.

Lajos Boglárka