Miről szól a darab?
Egy budapesti színházban a Két nővér című orosz kortárs dráma bemutatójára készülnek. Az egyik főszerepet köztudottan balliberális, a másikat pedig köztudottan jobboldali-konzervatív színésznő fogja játszani. Mindketten profik, így jó hangulatban kezdődnek el a próbák, de egyszer csak történik valami, ami előhozza azokat a feszültségeket, ideológiai különbségeket, múltbeli hibákat, régi konfliktusokat, amiket nem tudtak megoldani. Egy pillanat alatt elszabadul az őrület, és eljutnak addig, hogy talán végül be sem tudják majd mutatni a darabot. A történetben a kulturális térfoglalás is szerepet játszik, és kibogozhatatlanul összekuszálódik, hogy a szereplők pontosan miért is nem tudnak együttműködni. A tehetség és a tehetségtelenség küzd egymással vagy különböző ideológiák, esetleg hatalmi harc a konfliktus mozgatórugója?
Mikor és hogyan született a Két nővér?
Nyolc évvel ezelőtt San Diegóban tanultam. Amikor hazajöttem, feltűnt, hogy Magyarországon mennyire sok frusztrált ember van. San Diegót úgy is nevezik, hogy „America’s Finest City”, tehát a leghelyesebb, legkedvesebb amerikai város. És ez tényleg igaz, az amerikai életforma pozitívumai ott nagyon látszanak: napfényes, pálmafás, életigenlő. Amerika árnyoldala is jelen van a városban, de sokkal kevésbé szembetűnő. Az ottlétem alatt végig pozitív állapotban voltam, átragadt rám az ottani életérzés, optimizmus. Mondok egy példát. Egyszer hazafelé menet pizzát vettem elvitelre. Miközben a pizzás dobozzal a kezemben az utcán sétáltam, elkezdett cseperegni az eső. Az út szélén volt egy templom, és a pap, aki éppen akkor jött ki onnan, amikor meglátott a lassan átázó dobozzal, odakiáltott, hogy nyugodtan megehetem a pizzámat odabent.
Nagy volt a kontraszt, amikor hazajöttem Magyarországra. Na, abban az időszakban írtam a darabot. Akkoriban sokat gondolkodtam azon, mi lehet az oka, hogy ennyire stresszesek, neurotikusak vagyunk mi, magyarok. Természetesen ez szubjektív benyomás. Amikor van valami konfliktus, probléma, amit az ember nem tud megoldani, akkor feszültség keletkezik. Ha nem oldódik meg, akkor a feszültség nem távozik, hanem megmarad bennünk. Néha olyan sok, hogy bele is betegszünk… Lesüllyed a tudattalanba, ott tárolódik, és csak az alkalmat várja, hogy felszínre törhessen.
Amikor egy társaságban bármilyen politikai vagy közéleti kérdés előkerül, meg lehet figyelni, hogy az emberek rendszerint nem semleges érzelmi állapotból indítanak, hanem rögtön ingerültek és irracionálisan ellenségesek. Nem véletlen, hogy inkább már meg sem próbálunk „érzékeny” témákról beszélgetni. Fontos megjegyezni, hogy a stressz nemcsak az egyén, hanem a társadalom szintjén is létezik, hiszen ha az egyéneken túlmutató, nagy problémákat és konfliktusokat nem tudjuk megoldani, akkor a feszültség a kollektív tudattalanba szivárog le, és ott okoz károkat. Úgy érzem, hogy megszámlálhatatlan meg nem oldott problémát tolunk magunk előtt Magyarországon.
Tehát nyolc éve írtad a darabot. Miért csak most kerül színpadra?
Amikor befejeztem, megmutattam néhány embernek. Mindenki azt mondta, hogy jó, de soha nem fogják bemutatni. A magyar színházi struktúrában benne van, hogy bizonyos témák nem tudnak színpadra kerülni, részben azért, mert a színházak nem igazán mernek kockáztatni.
Jól gondolom, hogy az előadás a politikáról szól?
Nem. Úgy gondolom, a valóságról sokféleképpen lehet beszélni. A politikusok beszéljenek a politika nyelvén, a jogászok a jog nyelvén, az újságírók az újságírás nyelvén. A színház pedig nagyon különleges módon, a színház nyelvén tud a valóságról beszélni. A Két nővér teljes mértékben fiktív módon beszél a magyar valóságról, semmilyen politikus vagy politikai párt nem jelenik meg benne.
A színháznak az élet esszenciáját kellene adnia. Nem az a szerepe, és nem is süllyedhet le odáig, hogy kocsmai vitatkozás szintjén beszéljen a politikáról. Most, a választások előtt a feszültség még jobban látszik a társadalmon. A közösségi oldalakon teljesen nyilvánvalóan érződik a frusztráció, a stressz, gyakori a fogcsikorgás.
A két oldal összeegyeztethetetlen volta pedig nagy átverés. Mi Magyarországon úgy osztjuk fel, hogy van a baloldal, ami liberális és a jobboldal, ami konzervatív-keresztény. De a világ ennél sokkal színesebb! Európában például van olyan párt, amelyik kommunista és keresztény vagy olyan, amelyik egyszerre jobboldali és liberális.
A színpadi igazság teljesen más, mint a politikai vagy az erkölcsi.
Ha megnézzük az Othellót, abban az összes szereplőnek igaza van: ilyen a színpadi igazság. Jagónak is igaza van a saját nézőpontjából. A Két nővérben van egy nagyon szép mondat, amit a jobboldali színésznő mond: egy színész életében nem sok biztos pont van, de az övében van kettő, a férje és a gyerekei. Ha egy politikus mondana ilyesmit, annak kissé propagandaszagú üzenete lenne. De amikor ez a színpadon hangzik el, az a szereplő igazsága, és a nézőre van bízva, hogy mit kezd vele.
Hogyan választottad ki a szereplőket?
Négy ismert színészt kértem fel: Hernádi Juditot, Botos Évát, Kocsis Gergelyt és Bezerédi Zoltánt, mert úgy éreztem, hogy nagyon jól illenek a szerepekhez. Boldog vagyok, hogy elvállalták. Az egyeztetés nem volt könnyű – talán ez plusz nehézsége a független előadásoknak –, mert mindegyikük nagyon elfoglalt.
Tervezed, hogy színre is viszitek az előadást?
Amikor a Színművészeti Egyetem alapítványi átalakítása kapcsán kijött az Alkotmánybíróság határozata, amiben az egyik alkotmánybíró a különvéleményében az egyetemi világra jellemző balliberális dominanciáról írt, akkor határoztam el, hogy bemutatom a darabot. Ha a színházaknak nem kell, akkor én magam. Megpróbáltam helyet keresni hozzá, de sikertelenül. Talán részben a pandémia, részben a darab témája és a produkció független színházi mivolta miatt. Most, hogy felolvasószínházként végül sikerül bemutatnunk, látszik, hogy ez egy színházi struktúrán kívülről jövő csapat számára mennyire nehéz, szinte lehetetlen. Pedig szerintem a színház a színházban nagyon hálás, érdekes téma, ez a darabom pedig most kifejezetten ütős és aktuális.
Sajnos a magyar színházi élet struktúrájában kódolva van, hogy kevés magyar kortárs darabot játszanak. Tíz évvel ezelőtt az egyik darabom megjelent egy drámakötetben, amit teljes naivitással elküldtem egy tucatnyi magyar színháznak. Hárman válaszoltak, és mind elutasították. Papíron mindenkit érdekel a magyar kultúra, büszkék vagyunk rá, elméletileg támogatjuk is, de a valóságban a kortárs magyar dráma nem igazán része a kultúránknak. Ha megnézzük a színházak repertoárját, hát nagyon lesújtó a helyzet. Szerintem egy játszott kortárs magyar darabra száz külföldi vagy klasszikus jut, sőt lehet, hogy ennél is rosszabb az arány.
Vajon mi a magyarázata, hogy ilyen kevés kortárs művet mutatnak be itthon?
Lehet, hogy ez nem Magyarország-specifikus dolog, hanem a kis országok átka. Nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, hogy az 1970-es, 80-as években a magyar színház sokkal progresszívabb volt. Akkor volt egy fal, a cenzúra fala, és az alkotók el is mentek egészen a falig. A Katonában sokáig játszották Spiró Csirkefejét, amely hihetetlenül bátor darab volt. Annyira utálták a pártközpontban, hogy be akarták tiltani, de végül Gobbi Hilda miatt nem merték megtenni. Viszont a színház büntetésből csak este 8-9-kor kezdhette az előadást, így az idős Gobbi Hildának késő este kellett játszania.
Ma nemhogy a falig nem mernek elmenni a színházak, hanem a fal közelébe sem. Legalábbis a hagyományos kőszínházak. Inkább előveszik ezredik alkalommal is a III. Richárdot vagy a Bánk bánt, és ezekbe csempésznek bele egy-egy aktualizáló kiszólást, így tudva le a mai magyar valóságot.
Nem lehet, hogy ez csak azért van, mert ismeretlen szerző darabjára nem vesznek jegyet?
Lehet, hogy így van, de ez csak szokás kérdése.
A közönséget lehet nevelni, hozzá lehet szoktatni új ízekhez.
Amúgy én hiszek benne, hogy a jó színház nemcsak a közönségét neveli, hanem a színészeket, a rendezőket is. És ugyanígy nevelhetne írókat is. Én nem nagyon látok éveken keresztül tartó együttműködést színházak és írók között. Eszembe jut mondjuk Molnár Ferenc, aki a Vígszínház házi szerzője volt: minden évben lehetőséget kapott arra, hogy bemutassák egy-egy újabb drámáját.
Ez az első darabod, amit színházban is bemutatnak? És hány lapul még a fiókodban?
A harmadik darabomat, a Magányos cédrust a Thália Színházban, a Játékszínben és a József Attila Színházban is játszották. Mindenhol ugyanazzal a szereposztással, Kőváry Kati rendezésében ment.
A Két nővér a hatodik darabom. Sokszor érzem egyébként, hogy a fiókomban lapuló írások ott is maradnak, hiszen a mostanság írt művek szavatossági ideje nagyon gyorsan lejár. Annyira pörög, olyan gyorsan változik most a világ. A nagy összegző művek nem ilyen időszakokban születtek.
Mit jelent a plakáton az, hogy a Három nővérből a három kettőre van javítva? Ez utalás Csehovra?
Igen, természetesen. Csehov Három nővérében, de azonkívül is szinte az összes drámájában beszélnek arról, hogy száz vagy kétszáz év múlva az élet sokkal szebb lesz, az emberek pedig sokkal boldogabbak. Az én darabomban ironikus és fájdalmas módon hangzik el egy ilyesfajta dialógus. Csehov halála óta száz év telt el – de vajon a mai világ lenne az a szebb és boldogabb kor, amire Csehov hősei annyira vágyakoztak?
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
